Csúcsforgalom ez az ország

Nem árt tudni, hogy a helyiek a vietnami háborút amerikainak hívják, elvégre az ő viharos történelmükben rengeteg fegyveres konfliktus volt, valahogy mégiscsak meg kell őket különböztetni egymástól. A másik, amit nem árt tudni, hogy milyen veszélyes piacon vagy múzeum környékén beszédbe elegyedni a vietnamiakkal. Amikor ugyanis egy félszemű, kézfejek nélküli, egyik lába helyén protézist viselő férfi megkérdezi tőlünk, honnan jöttünk, nem feltétlenül a kíváncsiság vezérli.

Így lettünk szegényebbek úgy kétezer forintnyi vietnami donggal, ellenben gazdagabbak egy tapasztalattal és egy már-már kommunistának tekinthető amerikai történész háborúról írt könyvével. No de ki tudott volna nemet mondani a szerencsétlennek, akihez ráadásul rögtön oda is ugrott egy hivatalosság megtudakolni, mennyiért adta a vékony kis kötetet, nehogy rútul becsapja a turistát? Az eset után a helyi viszonyokat jól ismerő barátunk megsúgta, hogy a hadirokkant árus alighanem jobban keres, mint a múzeum igazgatója, még ha a rendőröknek és a kapuban álló biztonsági embereknek is kenőpénzt kell leadnia.

A létesítmény udvarán úttörőnyakkendős gyerekek szaladgálnak boldogan a marcona amerikai tankok és repülőgépek között. Az amerikai tájékoztató iroda egykori épületében borzalmakat mutató fényképek, a tárlókban fegyverek, aknák, méregpermetezők. Nagy tiszteletről árulkodó szekciójuk van a korabeli haditudósítóknak és fotóriportereknek. Itt látható Robert Capa (Friedmann Endre) két utolsó felvétele: egy a fekete-fehér, egy pedig a színes filmmel töltött kamerájából. Mindkettőn rizsföldet cserkésző katonák láthatók. Készítőjük pár perccel később felment egy töltésen, és aknára lépett.

Érettségiző diákok A szerző felvétele

Láttunk persze rizsföldet is, közepén trónoló vízibivallyal, de a múzeum felé speciel egy Ferrari ment a buszunk előtt, s azt is megtudtuk, hogy Saigonban 14 Rolls Royce is fut. Mivel a személygépkocsikon 150 százalékos büntetővám van, nem kell ahhoz Ferrari vagy Rolls Royce, elég egy közepes Toyota is, hogy valakiről süssön, mennyire sikeres vállalkozó. A tíz-tizenkétmilliós városban több mint ötmillió robogó van – gyakorlatilag minden tizennégy és nyolcvan közötti saigonira jut egy.

Kell is,mert a tömegközlekedés szinte ismeretlen (itt még csak tervezik a Hanoiban már épülő metrót), illetve a tömeg nagyon is ismert fogalom, minden piros közlekedési lámpa előtt úgy tűnt, mintha a Moto GP komplett mezőnye várna a rajtjelre. És mi vasárnap jártunk arra, amikor a hétköznapihoz képest szinte nincs is forgalom. A saigoni programok csúcsa a Mandarin étteremben elköltött ebéd. A hely rajta van Ázsia 101 legjobb vendéglőjének listáján, és amit adnak, az a neveket leszámítva minden lényeges ponton különbözik a budapesti bevásárlóközpontok műanyag tányéros „kínai” kínálatától.

Friss helyi alapanyagokból még délkelet-ázsiai szinten is kimagaslóan elkészített ételköltemények – legfeljebb a feléért annak, amit Budapesten kérnek el egy szerencsétlenségére a Váci utcába tévedt külfölditől. A dél-vietnami konyha csípősebb és édesebb az északinál, de az európai utazó számára a különbségek elhanyagolhatók. Akárcsak az emberek esetében: a helybeliek esküsznek rá, hogy a déliek bőre az erős napfény miatt jól láthatóan sötétebb, de néhány nap nem elég az árnyalatok tudatosítására.

Turistára váró csónakos A szerző felvétele

A Dél amúgy a felgyorsult üzleti élet világa. Ahogy egy saigoni fiatalember mesélte, ha megnyílik egy új üzlet, mindenki odatódul, de amint híre megy, hogy máshol még jobb a kínálat, a tulajdonos máris törheti a fejét, mibe vágjon bele legközelebb. Északról jönnek általában a politikusok, az egyetemi professzorok és a művészek, a déliek erre csak legyintenek, ők nem érnek rá ilyesmire, nekik ott a biznisz. Saigonban minden folyton pezseg, változik, átalakul. Legalábbis az 1989-es gazdasági váltás óta, amikor a kommunista vezetés a kínai példát tanulmányozva rájött, hogy úgy is megtarthatja hatalmát, ha közben békén hagyja a piacot. Sőt, úgy tarthatja meg igazán.

Az arab tavasz miatt politikai körökben volt némi idegeskedés, de az évi öt-hat százalékos gazdasági növekedés a legtöbb társadalmi nyavalyát gyógyítja. Itt jutunk el a turisztikai lehetőségek bemutatása kedvéért meghívott magyar újságírócsoportot is megosztó kérdésig: szegények a vietnamiak, vagy sem. Persze itt gyakorlatilag mindenki milliomos, de ez nem jelent túl sokat. A helyi fizetőeszköz árfolyama miatt ehhez elég, ha valaki úgy tizenkétezer forintnyi dong boldog birtokosa. Az iráni rial után a dong a világ második legalacsonyabban jegyzett pénzneme, úgyhogy ne ijedjünk meg, ha egy elegáns étteremben akár 40 ezret is elkérnek belőle egy üveg sörért. Saját magukhoz mérve azonban a vietnamiak kifejezetten jól állnak.

Harminc éve még kispolgári elhajlásnak számított, ha valakinek egyszerre volt karórája, varrógépe és kismotorja. Ma ellenben milliók motoroznak szerteszéjjel, fülükhöz okostelefon tapad, az ország a világ egyik legjelentősebb rizsexportőre. Az angol nyelvű napilap, a Viet Nam News egyik kishíre szerint a halászok szakszervezete kevesli az ágazatban dolgozók 48 ezer forint körüli havi átlagjövedelmét, ezért kormányzati segítséget, például kedvezményes üzemanyagárakat sürget.

Hoi An halpiaca A szerző felvétele

Amiből egyrészt kiderül, hogy a kívülről monolitikusnak tűnő kommunista egypártrendszerben is nyilvánosan működnek bizonyos politikai-gazdasági érdekérvényesítő mechanizmusok, másrészt a magyar közmunkások bérének megfelelő összeg jóval többet ér Délkelet-Ázsiában, ahol nem kell fűteni és meleg ruháról gondoskodni, és az élelmiszer is csak a töredékébe kerül az európai áraknak. A sajátos viszonyokat jól jelképezi a Danang mellett, a tengerparti hegyek tövében emelt 63 méteres Buddha-szobor.

Mint mesélik, a területi pártbizottság titkárának javaslatára állították fel, hogy távol tartsa a pusztító tájfunokat. A középső országrészben lévő egymilliós város tengerparti luxusszállodái vagy az UNESCO által a világörökség részének nyilvánított Hoi An selyemlámpásokkal megvilágított belvárosi kisboltjai, kávézói nem csak a külföldiek számára hívogatók. Vietnamban már a belföldi turizmus is tömeges, a 90 milliós országban évente 40 millióan utaznak el „nyaralni”. Az idézőjelet az éghajlat indokolja, Délen például gyakorlatilag nincsenek évszakok, legfeljebb a monszunesők hónapjai hoznak némi változatosságot, Északon az ősz a legkellemesebb, mert télen akár hűvös 15 fok is lehet, nyáron ellenben nagy a hőség.

A saigoni Notre Dame A szerző felvétele

A helyiek persze nem az éjszakánként 800–2000 dollárba kerülő luxusbungalókat keresik, de az először nagyjából egy évtizede tapasztalt jelenség mára olyan iparággá vált, hogy a kis panziók, a fizetővendég-hirdetések és a gumimatracárusok láttán néha úgy érezzük magunkat, mintha Siófokon lennénk. Negyedszázada, a gazdasági nyitás kezdetekor még csak évi 250 ezer külföldi turista érkezett Vietnamba, húsz éve lépték át az egymilliós határt, tavaly kilencmillió felé közelítettek.

A 2013-ban elért tízmilliárd dolláros turisztikai bevétel a nemzeti össztermék hat százalékát tette ki – nagyjából úgy, mint Magyarországon, azzal a különbséggel, hogy Vietnam még csak most lendül igazán bele. Az északi Ha Long-öbölben ötszáz dzsunkavitorlás turistahajó várja a háromezer kis kúpos sziget kedvéért érkező látogatókat. A világ egyik legfestőibb helyén mindig csúcsforgalom van, de hát Délkelet-Ázsiában ez a dolgok természetes rendje manapság.