A városkában a magyarok száma 1990 óta a felére csökkent. A helyi magyarok szerint nagy részük kitelepedett Magyarországra, Németországba, Angliába, Írországba... Jelenleg mintegy 4500 magyar él Medgyesen, de magyar beszédet köztéren legfeljebb a piacon hallhatunk, a virágárusok hátsó soránál, ahol marosvásárhelyi asszonyok nevetgélnek.
A gyermekotthonban a konyha és az étkező az alagsorban található. Minden étkezés asztali áldással kezdődik. A gyerekek összekulcsolják a kezüket s imádkoznak: „Ki asztalt terítesz az égi madárnak, teríts asztalt, teríts szegénynek s árvának. Nyújtsd ki, Atyánk, nyújtsd ki jóságos kezedet. Adj a koldusnak is tápláló kenyeret...” Külön asztalnál ülnek a fiúk, külön asztalnál a lányok.
Ezentúl Biliska mellett lesz a helyem. Biliska kislány, négy és fél éves, és a szakács néni a reggelinél megnézte a karját.
Összecsippentette, hogy van-e már rajta elegendő hús, s azt mondta, ez már jó. A szakács nénit késsel fenyegette, verte a férje, s három gyermekével, Arnival, Emesével és Lacikával ezért menekült el.
– Bárcsak lennék nagy – mondja a kilencéves Arni –, hogy vissza tudjak ütni a nagyobbaknak... Volt egy hosszú házunk Csíkszentdomokoson. Elöl laktunk mi, hátul a tatámék, akik most Magyarországon dolgoznak, hogy legyen pénzük, mert itt nem tudnak munkához jutni. A mamám Magyarországon egy nénire vigyáz, a tatám meg állatokra.
– És az édesapád?
Arni tördeli a kezét, ropogtatja az ujjait, zavarban van.
– ...volt, amikor vesszővel vert.
– Vesszővel?... És ahhoz mit szólsz, milyen sok itt a gyerek?
– Annamari és a testvérei azért jöttek ide, hogy tudjanak a szüleik kimenni Németbe. Dolgozni.
– Akkor ez egy olyan ház, ahová a szülő nélküli gyerekek menekülhetnek?
– Nem. Ez egy gyerekház, ahol jut ennivaló. Ez fontos dolog. Gábrielék például az erdőben éltek, a hegyen. Amikor Mária, vagyis Biliska, mi így becézzük, idekerült, akkor a karjában a csont olyan volt, mint a két kisujjam. Két napig ment a hasuk. Első nap nem is akartak asztalhoz ülni, mert még nem voltak megszokva.
Édesanyám mondta, nem kell erőltetni. Aztán mikor feljött a konyháról, Gábrielék lementek, és száraz kenyeret ettek vízzel. Ehhez voltak hozzászoktatva.
Öt, vagyis hat
Vasárnap van. A Szent István-templomban magyarok gyülekeznek. A magyar nyelvű mise után a Kolping család tagjai a templomból a gyermekotthonba sietnek. Adolph Kolping katolikus atya volt Kölnben, aki a nyomornegyedből gyűjtötte össze a fiatalokat. Medgyesen a Kolping mozgalom húsz éve létezik, s Harai Pálhoz, az előző esperes-plébánoshoz köthető, aki egy ideig Németországban élt. Ő építtette a Szent István-templomot, melléje pedig a közösségi épületet, a Kolping Ifjúsági Házat, mely zarándokok szálláshelyéül is szolgált. Amikor Harai atya, jóval túl a nyolcvanon megbetegedett, Böjte atyához fordult, és fölajánlotta, a házban lakjanak ezentúl nincstelen gyerekek. A Kolping család tagjai most őket segítik, foglalkoznak, tanulnak velük.
Süt a nap a templom kertjében, játszanak a gyerekek. A nyolcéves Krisztiné babázik. A babái most igaziak, a gyermekotthon két legkisebb lakója: a három és fél éves Lacika és a négy és fél éves Biliska. Biliska és testvére, Gábriel egy erdő melletti kalyibából jöttek, ahol öt gyerek élt. Vagyis hat, mert egyikük meghalt alultápláltság s egyéb bajok következtében. A kalyiba két helyiségből áll, de csak egyet használnak. Van benne egy koszos, szeméttel teli rácsos kiságy, egy szekrény, fiókjában igazi kiscsirkékkel... November van, Biliska egy szál trikóban egy üres zacskóval játszik. Öt kisgyerek, az anyuka megint kisbabát vár.
A medgyesi gyermekotthon vezetője, Nagy Mariann hosszan beszél, élelmiszert ad át, s az édesanya hajlik arra, hogy amíg megszüli a kisbabáját, s erőre kap, addig Biliskát és Gábrielt otthonba vigyék. Az ötéves Gábriel valamit megérez, sírni kezd, s az anyuka azt mondja, akkor mégsem. Januárban aztán mégis igen. Biliska ekkorra már olyan gyenge, hogy nem tud lépni, a lépcsőn fölmenni. A szemei beesettek. Nem képes artikulálni, csak egy-két szót sutyorog. Az oldalbordái kilátszanak, mintha élő csontváz volna, azon pedig egy darab bőr. A gyerekek tele vannak bolhacsípéssel. Bakó doktor megvizsgálja őket, és azt mondja: alultápláltság. Biliskát a gyermekotthon vezetőnője napokig úgy eteti, akár egy madárkát. A testvérpár a főtt ételt nem ismeri. A száraz kenyeret lopják a konyháról, amit a konyhás néni prézlinek tesz félre. Nem képesek játszani, a figyelmüket nem köti le semmi...
Öt hónap telt el. Biliska már eszik főtt ételt, valósággal tömi magába. A gyermekotthon vezetője nem csodálkozik. Amikor Annamariék, az öt testvér, kiknek szülei Németországban dolgoznak, megérkeztek az otthonba, hetekig faltak. A medgyesi magyar iskolában, amikor a tanárok megkérdezték tőlük, és hogy tetszik a gyermekotthon, azt felelték: „Jókat tudunk enni.”
A gyermekotthonban van egy fontos szabály.
A tányérra kivett ételt meg kell enni. Itt nem megengedhető, hogy akárcsak egy falat kenyeret is kidobjanak. Ha főtt étel marad meg, amit másnapra már nem lehet eltenni, akkor elviszik nélkülöző családoknak.
Vagy megeszik azok az utcán élő román kisgyerekek, gyerekkoldusok, akiknek még van otthonuk. A gyermekotthonba a magyar pékség naponta három kenyeret küld, a magyar hentes időnként levescsontot, húst. Magyar és román nénikék lekvárokat hoznak és gyümölcsöt. Nagy szükség van rá.
Vert, de hiányzik
Ma Szovátára utazunk, a Szent Ferenc Alapítvány egyik gyerekotthonába. Útközben megállunk Makfalván. Kicsi település a völgyben. Körülötte erdő, gyönyörű hegyek. Kár, hogy a házak tapasztott falú kunyhók, magasabb ember be se fér. Itt, Makfalván él a nagymama, akit Levi, a szovátai gyerekotthon lakója már vagy öt éve nem látott. Levi egész úton szorong, az autóban rosszul van, dehogy akarja a látogatást, szégyelli, elég az emlékekből.
– Fáj tőlük a fejem – mondja. – Egyszer olyan álmom volt, hogy jöttek rossz emberek, gonoszak, és apumat megölték. Velem is ezt akarták tenni, de megvédett a Jóisten. Gondolkozok mindig, jó lenne-e már meghalni...
– Tizenhárom évesen? Levi, hol kellett koldulnod?
– Szovátán, a Pennynél. Tartottam a kezemet, s azt mondtam: „Kérek szépen kenyeret, áldja meg érte az Isten a családját!” Adtak kenyeret, de páran gonoszak is voltak, elkergettek, szaladtak utánunk és megütöttek. Úgy kerültünk mi hárman, három testvér a kukák mellé, hogy anyum és apum elváltak egymástól, és apum eladta a házat. Kicsi voltam, négy-öt éves, végig kellett néznem, apum mit csinál anyummal. Verte. Engem is. Szíjjal, ostorral. Attól még apum hiányzik. Egyszer anyum talált a kukában húst. Majdnem megettük, szerencsére apum észrevette: „De hisz ez egy döglött kutya!”, kiáltotta és kidobta. A kutyám ette meg... Anyum egy nap elszökött, pedig megígérte, nem teszi. Akkor szökött el, amikor apum elment Csíkba dolgozni, pityókát fölszedni. Ott aludtunk a kukák mellett. Fölfáztunk, bepisiltünk. Tudja, mi az a tetű? Mamám szólt a rendőröknek, azok bevittek minket Marosvásárhelyre, és levágták a hajunkat. Kopaszra.
Kint tombol az élet
Marosvásárhely szép hely, jó hely, kár, hogy van egy Hegy utcája. Megy az utca föl a hegyre, az úttest és a járda zsúfolásig tele felnőttel, gyerekkel, olyan, mint egy lüktető nagyvárosi korzó. Kár, hogy ez egy nyomornegyed. István bácsi, a medgyesi gyermekotthon nevelője azt mondja, nehogy elővegyem a telefont, nehogy fényképezzek, mert megdobálnak kővel. Két kislányért megyünk, Roxánáért és Danielláért. A házuk deszkákból van. Tákolt deszkaház, a vendég tiszteletére kikerül egy szék, arra rátesznek egy pici, díszes szőnyeget. Tessék leülni. A bódéban két kis szoba van, abban két kihúzható ágy meg egy hatalmas, kerek öntöttvas tűzhely. Kint, a Hegy utcában tombol az élet, a járdákon, az úttesten gyerekek játszanak, piszkosak, kacagnak, a felnőttek is kimenekülnek a deszkabódékból.
A Roxánáéknak a gyermekotthonban külön szobájuk van, két ággyal, mégis egy ágyban alszanak, mert otthon így szokták meg. Hogy mind a hét gyerek és a két felnőtt fejtől s lábtól fekszik.
Kedd, reggel fél kilenc. Roxána sír, pedig már nincs is rajta a tetűirtáshoz használt nejlonsapka. Ül az alagsorban a lányok hosszú asztalánál, és azért sír, mert hiányzik neki a Hegy utca, a deszkaotthon.
– De hát itt – vigasztalom – megtanulsz számolni, írni.
– Anyu sem tud számolni, írni – hüppögi Roxána –, és apu is csak a nevét tudja leírni...
A Kolping Adolph Gyermekotthon nem egészen egy éve nyitotta meg kapuit. Vezetője, a fiatal magyarországi tanár, Nagy Mariann jól fizető állását adta föl Németországban azért, hogy Erdélybe jöjjön, és a legkiszolgáltatottabbakon segítsen: reményt adjon a nyomorban és megalázottságban élő gyerekeknek.
