Befagyasztott háborúk

Azok a grúzok, akik foglalkoztak velünk, azt mondják, számukra vérlázító az orosz jelenlét az egykori autonóm területeken.

– Az én országomnak a negyedét megszállták. Ne akarják, hogy szeressem őket

– mondja Tiko Comaia. Az újságírónő szerint el lehet választani az orosz kultúrát, népet a megszállóktól, Putyintól és az ő helyi imádóitól.

Amikor a csoport felvonult a határ közelében, megjelentek a falusiak. Egyikük közelebb terelte a tehenét, és szóba állt velünk. Elibar Mesztrumisvili a neve, 76 éves, itt lakik a közeli házban. Igen, az oroszok határt építenek, ezt tudja. Azt is tudja, hogy a falusiak közül sokak kerültek már fogdába a túloldalon „határsértés” miatt. Egy napig fogdában ülnek, aztán megbünteti őket a túloldali „köztársaság” ezer rubelre. Dél-Oszétiában az orosz rubel járja.

A határsértők a rokonaikhoz igyekeznek, esetleg az állataikat követve lépték át a vonalat. Vagy valamilyen gyógynövényt gyűjtve esnek fogságba.

De jól bánnak velük – mondja. A kollégák megkérdezik, mit gondol Oroszországról, amely elzárja előle az utat a szomszéd faluba, Elibar erre azt mondja igen érthető orosz nyelven: „Oroszország az én második hazám!” Szóval erős az érzelmi kötöttség, s ezen az sem változtat, hogy a helyiek nagyon rosszul járnak az oroszok nyomulása miatt. Például sokuknak elkerítik a földjét, amit nemzedékek óta művelt a családjuk, az most egy soha nem volt határ túloldalára kerül.

Odamegyek a helyi férfiak csoportjához. Egyikük mutatja nekem, hogy hová járt iskolába. Az most „külföld”. Unokatestvérei laknak ott. Egy másik szinte összeszorított ajkakkal mondja. „Jönnek ide pártok, újságírók, rendezvényeket tartanak, tüntetnek. Ez nem jó nekünk. Azok ott emiatt dühösek!” Hogy a düh ölt-e konkrét formát, nem tudjuk meg. Nem akarja kimondani, kik azok az azok. Melyik párt tüntetett itt? – Az egyesült nemzetiek – szól a válasz. Ez a volt elnök, Miheil Szaakasvili pártja.

Amit itt érzékeltünk, a befagyott vagy alvó háború. Grúzia 2008 nyarán háborúzott Oroszországgal, Szaakasvili megpróbálta a két elbitangolt autonómiát visszaszerezni Tbiliszinek. Csúfos vereséget szenvedett, az oroszok elfoglalták Gorit, közel jártak Tbiliszihez. Az európai politika állította meg az előrenyomulást. Azóta az EU megfigyelői vigyázzák a vonalat, amelyet Moszkva és helyi védencei határnak becéznek.

A helyzet feszült, ha nem is olyan véres, mint a közeli Hegyi-Karabahban.

A grúz politikusok óvatosak, hiába kérdezzük őket, nem nyilatkoznak, szerintük miért éppen most esett egymásnak Örményország és Azerbajdzsán. Egy Tbilisziben állomásozó nyugati diplomata meg azt mondja, a legutóbbi véres konfliktusnak egy „haszna” van: emlékeztet a befagyott háborúkra. A grúzok nem hagyhatják szó nélkül, hogy Vlagyimir Putyin fogadta a dél-oszét elnököt, és tucatnyi egyezményt írtak alá. Az is felettébb nyugtalanító, hogy a dél-oszét vezetés népszavazást akar kiírni, amelynek eredményeként kérhetik az országocska felvételét az Orosz Föderációba.

Giorgi Margvelasvili köztársasági elnök szerint a 2008-as a legfurcsább háborúk egyike volt. A grúzok veszítettek, de az oroszok nem nyertek semmit. Ő abban bízik, hogy a szakadár területek lakóinak Grúzia adhat békés perspektívát, nagy autonómiát, ígérhet európai jövőt. Arra is emlékeztetne, hogy Oroszország híres arról, hogy sok kis nép eltűnt, felszívódott benne. Ez lenne a jövő az abházok, dél-oszétiai emberek számára? Októberben választás lesz, a kampány pár héten belül elkezdődik. A helyi nyugati megfigyelők, a szakértők és az újságíró csoportot fogadó vezető politikusok szinte azonos módon latolgattak.

Fotó: David Mdzinarishvili / Reuters

A feszültség könnyen fordulatot hozhat a politikai vonalban. Most a parlamentben csak „Nyugat-barát” pártok vannak, de könnyen előfordulhat, hogy a választások után „oroszbarát” pártok is lesznek ott. Most a Grúz Álom párt kormányoz szövetségeseivel, az ellenzék pedig a Szaakasvili alapította Egyesült Nemzeti Mozgalom. De mind a két párt az euroatlanti integrá­ciót hirdeti, azaz közeledést az EU-hoz és mielőbbi belépést a NATO-ba. Április elején például NATO-hetet tartottak, Tbiliszit ­NATO-zászlókkal lobogózták fel. Grúzia aláírta a társulási szerződést az EU-val, igaz, a holland népszavazás erősen belezavart a képbe. A NATO-tagságnak is teljesítették minden feltételét, állította Tinatin Kidaseli védelmi miniszter.

A dinamikus politikus asszony a Grúz Álommal szövetséges Köztársasági Párt nevében irányítja a hadügyeket. Megsúgják, távozóban van a kormányból, mert pártja nem indul együtt a Grúz Álommal. A háttérben, tudjuk meg, Bidzina Ivanisvili áll. A dollármilliárdos volt orosz-grúz oligarcha, aki megbuktatta Szaakasvilit, majd másfél évig vezette a kormányt. Utána a háttérbe húzódott, de továbbra is az ő akarata szerint alakulnak a dolgok. Ivanisvili azt mondta, amikor hatalomra került: nem akarja, hogy Grúzia vitatéma legyen a Nyugat és Oroszország között. Ám ezt nehéz elkerülni, ha egyszer a grúzok hatvan-egynéhány százalékban még mindig az EU-t választják az „euro-­ázsiai szövetség” putyini eszméje helyett.

Ezzel együtt a mai kormánypárti politikusok (a harmincas, negyvenes éveikben járó, tökéletes angolsággal beszélő, amerikai egyetemeket végzett férfiak és nők) nem annyira biztosak a dolgukban.

Az egyre erősebben nyomuló orosz propaganda jelenlétére panaszkodnak. Az utóbbi időben több olyan erő is felbukkant, amely az oroszok szövegével válik sikeressé. E szerint 1. A grúzok nem kellenek az EU-nak, nincs szüksége az áruik­ra. 2. Az EU ellenzi, sőt tiltja a grúz hagyományokat, szokásokat, rájuk kényszerítené a melegjogokat, a grúzok pedig konzervatív ortodox keresztény nép, az oroszokkal azonos a kultúrájuk. 3. Ha belépnének a NATO-ba, az egykori szovjet támaszpontra török katonaság költözne. Ez érthetően aggasztja a grúziai örmény kisebbséget.

A Béke-híd Tbilisziben David Mdzinarishvili / Reuters

Szóval a megfigyelők azt latolgatják, hogy mi lesz, ha az oroszbarát csoportok bejutnak a parlamentbe, s esetleg velük lépne koalí­cióra a Grúz Álom, amely most épp megszabadulóban van radikálisan Nyugat-barát partnereitől. Ezért lenne olyan sorsszerű a vízumkényszer mielőbbi eltörlése. Már csak az Európai Parlamentnek és az országok vezetőinek kell dönteniük. Ha elutasítanák – az oroszok nyernék meg a szavazókat.

– Ha nincs vízumszabadság, az azt jelenti, hogy a Nyugat szemében mi továbbra is maffiózók bandája vagyunk

– állítja az egyik jogvédő szervezet képviselője. Mit lehet erre mondani? Ki tudja, milyen indulatok, megfontolások alapján döntenek az európai és félázsiai politikusok az EU-ban?

Mitől minősül egy ország „európainak”, „nyugatinak”? Új ismerősöm ezt így egyszerűsíti le: Grúzia 1500 éve keresztény ország, mi más lenne, mint Európa? A Nyugat pedig az ő esetükben a keleti, orosz despotizmus elutasítását jelenti. Nincs bajuk az oroszokkal, csak a leválthatatlan orosz politikával, mondja Nino asszony, aki egy magánfőiskolán tanít menedzsmentet.

Az utcakép elárulja az ország problé­máit is. Tbiliszi például igazi nagyváros, drága luxusautók dudálnak egymásra. Tele új szállodákkal, épülnek a lakások, kiválóak a vendéglők. A turistaszezon még nem kezdődött el, de máris sok a külföldi. A mediterrán pezsgésben a szovjet múltat szépen háttérbe szorítja a jelen. Közepesen sok a koldus, egyikük sem agresszív. Innen ötven kilométerre, a falvakban sok az elhagyott, romos ház. Ahogy közeledtünk a konfliktusövezethez, egyre több a szemét és a lézengő. Szegénység, elhagyatottság. – A szovjet időben a grúzok jól használták a piaci réseket – magyarázta az újságíróknak Giorgi Margvelasvili államfő. – Ők uralták a gyümölcs, a virág szabadpiacát, országuk a hideg tájak lakói számára a mesés Dél volt. Akkor ez volt az egyik leggazdagabb köztársaság. Ez a nosztalgia oka.

Grúziában ma nincs elég munka, nyolcszázezren dolgoznak külföldön a körülbelül ötmilliós országból. Főleg Oroszországban.

Pedig ott válság van az ukrán háború és az olajáresés miatt. A grúz termékek piaca törékeny.

A repülőtéri váróban egy férficsoport mellé kerülök. Vendégmunkások. Mellettük tangóharmonika és dob. Fáradtak. Az egyikük halkan dúdolni kezd egy népdalt. A töb­biek csatlakoznak, zenélnek, egyik dalt éneklik a másik után. Még táncra is perdül valamelyik. Az elgyötört várakozók körbeállják őket, a mesterséges fényben derűs lesz a közeg. Itt van Európa.