A nappali hallgatókat elvben valóban nem sorozzák. S most hozzájuk csapták a doktoranduszokat is. A szociológusoknál majdnem kizárólag lányok tanultak, a doktorin meg különösen. Amióta ez is védelmet jelent, máris megjelentek itt a fiúk. De a fiatal értelmiség máshonnan sem akar bevonulni. A törvény szerint kimaradhatnak, akiknek tudományos fokozatuk van és akiknek, akárhány helyen dolgozzanak is, van egy majdnem teljes (legalább háromnegyednyi) oktatói állásuk. Az egyik tanszéken tanított egynegyednyi státuszon egy egyébként máshol dolgozó kolléga. Megkereste a tanszékvezetőt és előadta, az új évben szeretne ő is „háromnegyedes" lenni. Segítsünk egymáson, mondta neki a főnök. Megadom a védett státuszt, viszont nem találok embereket a nyári adminisztrációhoz. Senki sem akar ott ülni a melegben a felvételiken. Jöhetsz, ha te legalább két évre elvállalod. Hát, persze.
A fronton
Önkéntesnek különösen az első hetekben mentek a mélynemzetiek, a kalandorok, a kíváncsiak. Nagyjából komoly kiképzés nélkül. Az első hónapokban nem kis részük elesett, a maradék jelentős hányada meg azt hitte, neki most mindent szabad. Hangoskodni mindenképpen, de esetenként a haza nevében rabolni és a foglyokat kínozni is. Az Amnesty International már jó fél éve verte emiatt a dobokat, végül az állam lépni kényszerült. Feloszlattak néhány egységet, letartóztatták azokat, akik különösen kitűntek a túlkapásokban.
A rendes csapatokhoz azonban nem ilyen fiúk kerültek. A sorozók mostanában nagy tömegben csak fiatal parasztokat tudnak megfogni. De már a falvakban is ismerik a helyzetet. Például, hogy sorozáskor a legutolsó időkig nem tudtak mindenkinek rendes felszerelést biztosítani. S miután a minőségi felszerelés drága, a parasztcsaládokat önmagában ez a honvédő projekt nagyon megterheli. Ezért a pénzt a felszerelésre összeadják a rokonok, szomszédok. Egy ismerős fiúnak egy 500 fős kis faluból (akkor ő volt ott az egyetlen bevonuló) minden helyi család adott valamennyit.
Ismerek nemzeti érzelmű irodalmárokat Lvivből, akik a háború elején elmentek kocsival az első lengyel határvárosba, és a saját pénzükön páncélingeket vásároltak. Nem igazán világos, a lengyeleknél hol juthatnak hozzá szabadon külföldi civilek hadfelszereléshez. Mindesetre összejött, a szerzeményt magukra vették (a lányok is), és úgy hozták be Ukrajnába, hogy azután odaajándékozhassák valamelyik egységnek.
Veteránok
Az igazi probléma persze az, ami a frontszolgálat után történik. Megmaradtál, leszerelnek. De mi lesz ezután? Természetesen létezik valamilyen veteránellátás. Konzultációk, pszichológus, ilyesmi. De a visszavezetéshez ez nem elég. Van, aki hallgat, s lesz, aki henceg a fronttal. Próbáltam rákérdezni, mennyire döntő itt az előképzettség, a család eredete, a korábbi siker az életben, valamilyen kitartó társ az ember mellett. Az ilyesmi számít, de úgy látszik, másodlagos. A városiak otthon általában békében élnek. Majdnem úgy, ahogy korábban. A média tálalt egy háborút, amiről azután lelkesen, habosan beszélt. Az egyén azonban nem ott volt, hanem egészen másutt. Valóban a fronton. Más volt számára a bizalom, a barátság, a gyávaság, a kitartás. S fogalma sincs, hogy erről lehet-e, érdemes-e, s tud-e majd egyáltalán a többieknek beszélni.
Tavasszal, amikor még komolyan lőttek, egy előadáshoz átnéztem egy nagy, kijevi napilap két hónapos fotóanyagát. Nyilvánvaló, hogy az ukrán világ hagyományos háborúképe még a szovjet világháborús mintákból táplálkozik. Totális háború, városok pusztulása, sok vér, aztán a végén nagy, mindent összerendező győzelem. E kép mögött azonban volt egy bizalmi paktum is, bármennyire szeretünk is most megfeledkezni róla, a lent és a fent között. Lehetett sokkoló képeket is mutatni, mert azok lent az elszántságot fokozták.
Most a fotóanyagban majdnem csak a hátországi háborúról van igazán szó. Középosztálybeli asszonyok ételt osztanak a hadikórházban. Istentisztelet a görög katolikusoknál a sebesültekért – akikből néhányan most is ott vannak a templomban, az első sorban. Nagyon kevés kép tudósít az egyébként főleg a kormánytüzérség által félig lerombolt donyeci városokról. De sok-sok kép szól az eskütételekről, az önkéntesek köztereken való búcsúztatásáról. Köztük mindig vannak szépen fényképezett katonanők, vadonatúj egyenruhákban. A vezetés fél megmutatni a letépett lábakat, a bekerítésekben otthagyott felszerelést, s igen, legalább nagy ritkán a halottakat. Akikből most már a front két oldalán együtt több mint kilencezer van. Még a végén megrendül a bizalom az aktuális elitekben, pedig a háború végét egyelőre nem látni. S akkor nem tudnak még többet összeszedni. A zsebeikben már sok van, de azért nem elég.
A leglényegesebb talán, hogy közben hogyan beszélnek önmagukról. Két éve az önképek, vagy legalább az értelmiségi beszédmódok változni látszottak. Akkor a birodalom végéről és az „Európában" való feloldódásról beszéltek mindenütt. Ezekben a napokban meg arról, hogy magukról, még a saját vezetőikről sem ők döntenek, hanem az amerikaiak. Nem „Európa", nem a nemzetközi bankárok, hanem az amerikai tisztviselők. Az alelnökük is – így a kijevi utca – azért járt erre, hogy megvédje a padlóra küldött ukrán miniszterelnököt, az ő emberüket, akiért már senki nem adott volna egy centet sem. De a patrónusok még nem gondolták, hogy teljesen lenullázódott, és különben sincs kivel helyettesíteniük.
Az átlagos kijevi értelmiségi így azután a nemzeti-felszabadító, modernizáló háború helyett esténkent a tévében egy bábrezsimet lát, s nem hiszi, hogy a bábost, aki most itt dolgozik, a másik, vagyis a moszkvai bábos padlóra szorításán kívül bármi érdekelheti.
Idegenlégiós reformerek
Felmerült, valószínűleg a kinti patrónusok között, hogy az apparátusok kulcspontjain külföldi szakértőkkel próbálkozzanak. Tanácsadók már senkinek sem kellenek, volt belőlük itt az utolsó években sok, s ugyanolyan rosszul muzsikáltak, mint máshol a környéken.
A korábban itt landolt kanadai-ukránok (ez a leghangosabb kinti ukrán csoport) még nem mentek mind haza, de peremre vannak szorítva. Amerikait, németet nem lehet közvetlenül kikiáltani királynak, túl sokat kellene magyarázkodni. De kelet-európaiakkal, különösen az elszántan Moszkva-ellenesnek hittekkel lehetne azért próbálkozni. S valakinek eszébe jutottak a grúzok. Szaakasvili, a korábbi grúz elnök otthon is szeretett volna országából, kerül, amibe kerül, egy amerikai Georgia államfélét összerakni. Ebbe persze, csattanósan belebukott: egyetlen pontban volt csak a megosztott grúzok között nemzeti egység, abban, hogy neki mennie kell.
Még akkor is, ha éppen közben meghatározó szövetségesévé vált Kaha Bendukidze, egy vizionárius tőkepénzes, aki sikeresen rakott össze liberális reformokat. Kahát azonban elvitte egy szívroham, a volt elnök meg valamilyen amerikai egyetemen vendégelőadóként unatkozott. Ráadásul még a szovjet időkben Kijevben szerzett diplomát. Felkínálták neki, hogy csináljon itt valami komolyat. Kezdje, mondjuk, odesszai kormányzóként. Hozott egy önjáró csapatot, azoknak odaadták a rendőrség megtisztítását. Sokan tudják, hogy egy tucat külföldi nem állhat átfogó reformok élére. Azonnal nemzeti egység áll össze velük szemben. Ha nincs diktatúra, márpedig itt tényleg nincs, nem létezhet olyan rossz apparátus, amely nem buktatja meg őket.
Mások már amúgy is csak a csodában hisznek, s akkor miért épp ne egy grúz lehetne itt a csodatevő? Az akcentus nem számít. Szaakasvilinek azonban tényleg óriási az egója, egy-két hónap után mondogatni kezdte, Odessza neki kicsi, a miniszterelnök meg nem teljesít, ő jobb lenne. Megint áll a bál.
Kirakós játék
Ukrajnában igazán talán csak a lakosság 20 százalékának lehetne majdnem „tiszta" ukrán kantonokat kialakítani, 40 százalékuknak inkább orosz nyelvű kantonok kellenének. A maradék 40 százalék vegyes kantonokba juthat, hol ukrán, hol orosz nyelvű többséggel. Ugyanakkor a társadalom legalább 70-80 százaléka aktívan kétnyelvű, és tulajdonképpen valamilyen keretként lojális (lenne) Ukrajnához. Ebből keletkezett azután az új állam kulturális alapkonfliktusa; a kilencvenes évek nyugati vidékekről érkező kulturális elitje egynyelvű nemzetállamot képzelt el magának. Az ukránt kizárólagos államnyelvvé tette, az oroszt pedig a gyarmatosítók hagyatékának nyilvánítva ki akarta szorítani a hivatalos nyilvánosságból. Azt hitte, belátható időn belül a kétnyelvűeket is fájdalom nélkül át tudja majd állítani.
E kísérlet azonban lassan, de biztosan felőrölte az 1991-es új ukrán államot (amely ezekkel a határokkal, ilyen nemzetiségi összetétellel korábban sohasem létezett). Mostanra szinte biztos, hogy a rendszerváltó ukrán állammodell 2013–2015 között kiszenvedett. De ezt Kijevben egy politikus sem vallja be, inkább leharapná a nyelvét. Viszont egyre többen maguktól is átlátják.
Meg kellene fogalmazni új víziókat, talán új belső választóvonalakat, másként nem lesz itt sohasem béke. De lehet, hogy ehhez kell még néhány lövöldözéses-elhallgatásos-dadogásos-motyogásos év, mielőtt a használható jövőképek előbukkannak.
