Érdemei mellett a „régi iskola” tagja, nem tud majd új válaszokat adni az euroszkeptikusok által felvetett, kiprovokált ügyekre, sem politikai lendületet adni az európai integrációnak. Pletykák keringenek arról, mennyire fáradt, és mennyire nem tudja távol tartani magát a minibártól. Megnyert egy választást, de mire megy vele?
Angela Merkel német kancellár sem támogatta kedd éjjel egyértelműen, hogy mint párttársa, és a legnagyobb európai pártcsalád jelöltje, ő legyen az Európai Bizottság elnöke. Nem is Junckerről van szó. Hanem arról, hogy többek között a német kancellár asszonyt is bosszantja, hogy az Európai Parlament „meg akarja mondani” a tagállamok vezetőiből álló Európai Tanácsnak, mit tegyen.
Az Európai Parlament és az Európai Tanács csatája nem új, de a bizalmatlanság alááshatja az egész EU-t, ehhez még euroszkeptikusok sem kellenek. Ez a mostani epizód a legzajosabb és a legveszélyesebb mind közül, de alapvetően a két intézménynek az európai integrációról alkotott, egymásnak ellentmondó, egymást kizáró elképzeléséről szól.
A tagállamok választott vezetői – akiknek többségét most különösen nyomja az otthoni euroszkeptikus hangulat – alapvetően úgy gondolják, hogy az EU a nemzetállamok szövetsége, a döntéseket ezeken a kvázi kormányközi fórumokon kell hozni, ők szabják meg az integráció mértékét, tempóját.
– Sikerült megállítani egy nagyon veszélyes folyamatot, amelynek során az Európai Parlament megpróbálta meggyengíteni a tagállamokat. Lehet, hogy tartós intézményközi krízis lesz, de az még mindig jobb, mint ha a tagállamokat meggyengítették volna, hiszen az államfők nélkül nem lehet egyben tartani az EU-t – vélekedik egy, a tanácshoz igen közel álló forrásunk.
Az EP – amely szintén közvetlen választói felhatalmazással rendelkezik, legitimációját aligha lehet megkérdőjelezni – viszont úgy gondolja, az integráció cél, nem pusztán eszköz, az európai politikai tér megteremtése kulcsfontosságú, a nemzetállami megosztottság gyengítése, felszámolása Európa versenyképességét, jólétét és békéjét is segíti, tehát mindenképpen könnyít, javít az európai polgárok életén.
Ehhez hasonló az Európai Bizottság intézményi felfogása is. És igen, a két intézmény létéből fakad, hogy a lisszaboni szerződésből a maximumot próbálja kihozni,még ha a tagállamok ezt úgy is értelmezik, hogy az EP és a bizottság pluszjogköröket akarna magához vonni, új szabályokat kitalálni a szerződés szövegén túl.
A gond az, hogy kevés kézzelfogható, konkrét, jól és egyszerűen kommunikálható eredményt tudott felmutatni a parlament, vagy az EU. Miért? Többek között azért, mert a tagállamok és az intézmények közötti egyezkedésben a végső kompromisszum mindig kicsit felemásra, és rendkívül bonyolultra sikerül.
Hogy miért nincs európai Apple vagy Google? Túl azon, hogy Európának nincsenek olyan egyetemei, mint az Egyesült Államoknak (az oktatás tagállami hatáskör), és nehezebb egy vállalkozást elindítani. Jó példa erre az európai szabadalom ügye. Ha egy európai feltaláló, vagy bárki be akar jegyeztetni egy szabadalmat, azt 28 tagállamban kellett megtennie, nem egyetlen helyen, mint az Egyesült Államokban.
Ennek költsége becslések szerint 47 ezer euróra (csaknem 15 millió forintra) is rúghat az elvileg „közös piacon”, miközben az Egyesült Államokban a harmadából meg lehet úszni a dolgot.
Először nyelvi kérdések miatt nem sikerült megegyezni, Olaszország és Spanyolország ezért nem is akart csatlakozni a közös szabadalom rendszeréhez. Amikor már úgy tűnt, hogy a nyelvi kérdés megoldódik, a britek akasztottak be a szabadalmi bíróság jogköre miatt.
Majd a szabadalmi bíróságok székhelyében nem sikerült megállapodni, mert több tagállam úgy érezte, fontos lenne felmutatni, hogy ők is kaptak egy szeletet a rendszerből, ezért a székhelyeket München, illetve Párizs és London között dobták szét, ami persze a legkevésbé sem hatékony vagy költségkímélő.
Talán épp az uniók, esetünkben az EU lebontására tett kísérletek, és nem az építkezés ugrasztják egymásnak a népeket.
Ott van Strasbourg példája is. Havonta egyszer megindul a parlamenti „vándorcirkusz”, hogy egy hétig a francia városban ülésezzen az EP, ami évi 180 millió euróba kerül.Meglehetősen nagy összeg egy régi hagyomány fenntartásáért, főleg gazdasági válság idején tűnik felesleges költségnek.
Tavaly novemberben maga az Európai Parlament szavazta meg 483 igen, 141 nem, 34 tartózkodás mellett, hogy egyetlen székhelye legyen a parlamentnek. De nem lehet, mert a szerződésben Franciaország kedvéért benne van, hogy Strasbourgban is kell ülésezni. Vajon miért nem lehet a tanácsban nyomást gyakorolni Franciaországra, hogy adja fel Strasbourgot? Mert akkor netán mástól is kérnek valami nehezet egyszer, és azt azért nem szokás.
Amikor tagállami vezető politikusok az EU intézményei felé mutogatnak, hogy miattuk nem működik az EU, akkor ugyanannyira van igazuk, mint amikor az EP, vagy a bizottság vezetői mutogatnak a tagállamokra, mint bűnbakokra. Ezt a helyzetet pedig könnyedén kihasználják a populisták, különösen egy gazdasági válság után.
Az az európai vezető, aki azt hiszi, megúszhatja a populisták térnyerését, megvédheti azzal magát azzal, hogy populistább lesz a populistánál, óriási hibát követ el, még ha rövid távon sikeresnek is tűnhet ez a taktika.
Ha egyelőre nem is világos, mekkora befolyásuk lesz az euroszkeptikus erőknek a következő években az EU-ban, az nyilvánvaló, hogy tagállami szinten igen nagy. Ez viszont befolyással lesz majd a tagállamok viselkedésére az EU-ban.
– A nagy pártok megpróbálják majd bevonni a szélsőségeket, az egész európai politika jobbra tolódik. Euroszkeptikusság, bevándorlóellenesség, populizmus. Kevesebb Európa lesz a jelszó – írja le a mostani választás következményeit Fabian Zuleeg, az Európai Politikai Központ (EPC) vezetője.
Daniel Cohn-Bendit talán a legelkötelezettebb, legkérlelhetetlenebb föderalista volt az EP-ben. A Franciaországban született német származású politikus most elbúcsúzott a politikai színtértől. Májusban, utolsó beszédében azt mondta: a mi civilizációnkat a mai globalizált világban nem lehet nemzeti alapon megvédeni, csak együtt. Arra is kitért, hogy a föderális Európa nem egyenlő a centralizált Európával.
A brit euroszkeptikus Nigel Farage válaszában azt fejtegette, hiba volt azt gondolni, hogy a nemzetállamok léte vezetett háborúhoz. Szerinte a nemzetállamok demokratikusságára kellett volna koncentrálni, hiszen demokratikus nemzetállamok nem háborúznak egymás ellen.
Szerinte a nemzetállamok felszámolására tett EU-s kísérlet eleve bukásra van ítélve.
Jugoszláviát hozta fel példaként, mondván, lám-lám, egy fedél alá kényszerítettek több nemzetet, és mi lett a vége, háború, tömegmészárlás.Messziről talán ennyi látható, de az én ex-Jugoszláviából származó barátaim nem így emlékeznek. Nosztalgiával gondolnak vissza arra az időre, amikor nem volt élet-halál kérdése, ki a horvát és ki a szerb.
Farage beszédében elfelejtette megemlíteni Szlobodan Milosevicset, aki tudatosan szította az etnikai ellentéteket, és dolgozott azon, hogy Nagy-Szerbia megteremtése kedvéért lebontsa a régi Jugoszláviát. Talán épp az uniók, esetünkben az EU lebontására tett kísérletek, és nem az építkezés ugrasztják egymásnak a népeket.
