Tavaly még akkora volt a zsúfoltság a táborban, hogy a menekültek tüntettek az emberhez méltó bánásmódért. A helybelieknek pedig elegük lett a minden eddiginél nagyobb menekülthullámból.
|
| Heinz Peter Bader / Reuters |
A város polgármestere a Die Presse című osztrák napilapban akkor arról beszélt, hogy a városban kiélezett a hangulat. Andreas Babler állította: a helyiek szolidárisak ugyan a migránsokkal, viszont nagyon haragszanak a belügyminiszterre, aki „eljátszotta a települések bizalmát”. Hivatali visszaélésnek tartotta, hogy az Alsó-Ausztria számára előírt tartományi kvótát kizárólag Traiskirchen miatt tudják teljesíteni, egyetlen város viseli a terheket.
2015 júliusában még háromszázan tüntettek a Freedom Not Frontex: Vienna jogvédő szervezet kezdeményezésére Traiskirchenben, a következő akciójukat viszont nem engedélyezték. Babler állítólag azt kérte a járási vezetőktől, hogy a jövőben ne engedélyezzék a menekültügyi helyzettel foglalkozó tüntetéseket, mert azok ellenreakciókat szülhetnek a lakosság körében.
Most megkerestük a polgármestert, s írásban a következőket kérdeztük tőle: Jelenleg okoz-e gondot a városnak a menekülttábor működése? Hányan laknak most a táborban, s jellemzően milyen nemzetiségűek? Ön milyen megoldást lát a menekültkérdés megoldására?
A polgármester nem válaszolt, ugyanúgy, ahogy mostanában más lapok és tévétársaságok érdeklődését is elutasította.
Menekülés a Boko Haram elől
A táborból szórványosan jönnek csak ki a menekültek, erősen fúj a szél, szemerkél az eső. A kapuban egy biztonsági őr digitálisan leolvassa a kilépő adatát, aki aztán mehet a városba.
– Nem engedhetem be magukat – mondja az őr, amúgy barátságosan, és az utunkat állja.
– Hányan vannak most a táborban, milyen környezetben élnek itt az emberek?
– Semmit sem mondhatok.
Egy palesztin fiatalembert tudunk szóra bírni az utcán. Jól beszél németül.
– Két hónapja lakunk itt a feleségemmel – magyarázza, de elismeri, hogy
otthon is tanultak németül. Készültek az útra, azt mondja, a világ békésebb vidékén akarnak letelepedni. Ausztria például ilyen.
– Elektromérnök vagyok, úgy volt, hogy Salzburgban találok is munkát, de most visszavonták az ajánlatot – mondja.
– Hogy bánnak itt a menekültekkel?
– Nagyon barátságosan – bizonygatja. – Ezért is szeretnénk itt maradni.
– Jók a körülmények – bólogat két pakisztáni, akik előző nap érkeztek. Eredetileg Németországba indultak el otthonról, de bőven megelégednének Ausztriával is, csak legyenek valahol biztonságban.
– Nigériában elviselhetetlen a helyzet – indokolja ittlétét egy több nyelvet beszélő nigériai férfi. Szerinte a világ nem becsüli eléggé a nigériaiakat, pedig értelmiségük mindenhol megállná a helyét. Nem értjük, miért, de nem árulja el, hogy ő személyesen mivel foglalkozott otthon, csak annyit közöl: „Több diplomám is van.”
Abban viszont biztos, hogy őt nem küldik vissza Nigériába.
– Ahol a Boko Haram szekta tartja kezében a hatalmat, ott közel a halál
– valahogy így fogalmaz, s szerinte európai vagy amerikai ember el sem tudja képzelni, hogy náluk milyen mindennapos kiszolgáltatottságban, halálfélelemben élnek az emberek az iszlám szekta garázdálkodása, terrorcselekedetei miatt.
– Teljes az önkény, senki nincs biztonságban, a saria nevében törvénykeznek, ami lényegében egy terrorszervezet önbíráskodását jelenti. Európában sokan a Boko Haram mozgalommal azonosítják az iszlám lényegét, pedig a kettő ellentéte egymásnak – állítja.
|
| Fotó: Leonhard Foeger / Reuters |
Egyetlen megszólaló menekült sem mond rosszat a táborról, ami azért elgondolkodtató. Miután a többségük ebben az országban akar maradni, vigyáz a szájára. A szigorításokat követően Ausztria napi 3250 menekültet enged át Németországba. A németek szerint azonban ez nagyon sok. Számítani lehet arra, hogy ennél is kevesebb embert fogadnak majd Merkelék, ezért a különben jól tájékozott menekültek inkább Ausztriában igyekeznek gyökeret ereszteni. A németországi jövő már csak azért sem túl biztató számukra, mert a német belügyminiszter lakhely-változtatási tilalom alá vonná a menekülteket – írta a Welt am Sonntag című német lap.
A tábor dicséretének az is oka lehet, hogy az Amnesty International tavaly augusztusi látogatása után több szervezet szerint is megváltoztak, elfogadhatóan jók lettek a körülmények Traiskirchenben.
Miss Marple szerint nem illik beszélni róla
A feszültség a városban sem tapintható. Az „utca emberei” nem panaszkodnak. Igaz, nehéz megszólalót találni, hiszen aki kijött ebben az esőben, az sportol: fut vagy nordic walking botokkal túrázik.
Ősz hajú, kék kalapos asszony – mintha Miss Marple lépett volna ki a róla szóló filmsorozatból – jön szembe a járdán. Figyelmesen meghallgat bennünket, aztán részletesebb okfejtésbe bocsátkozik. Ez a műfaj nem áll tőle távol, mivel hosszú időt töltött el a tanári katedrán.
– Az osztrák értelmiség kultúrájához hozzátartozik, hogy általában tudja, miről illik és miről illetlenség beszélni. Az idegengyűlölet, a rasszizmus, de még a menekültektől való érthető félelem is ebbe a körbe tartozik.
Traiskirchenben sem az értelmiség emelt szót a menekültekkel szemben, hanem főleg az alacsonyabban képzett réteg, mely nem tanulta meg ezt a viselkedési formát.
– De egyébként az osztrák vagy a helyi értelmiség ugyanúgy gondolkodik, mint akik hangot adnak ellenszenvüknek?
– Nyilván sokan féltik a környék közbiztonságát, a munkahelyeket vagy az európainak gondolt értékeket. Van, aki ki is mondja, de a többség toleráns, s talán nem csak az etikett miatt.
– Önnek mi a személyes véleménye a menekültáradatról és az osztrák politikai pártok összefogásáról a menekültek számának korlátozása érdekében?
– Úgy gondolom, hogy nem európai az, akiből kiveszett a szolidaritás és csak az önző, nemzeti célok vezérlik.
Az osztrák kormány egy ideig bizonytalankodott, most – érzékelve a közhangulatot – erősen korlátozta a menekültek számát. Praktikusan igazuk van abban, hogy Ausztria ma már nem külső határa a schengeni övezetnek, nem a legelső biztonságos ország. Az sem igazságos, hogy más országok nem hajlandók senkit befogadni – úgy tudom, Magyarország sem –, Ausztriára viszont aránytalan terheket rónak. Az osztrák gazdaság felszívja, a társadalom pedig integrálja a nálunk maradt menekülteket, de a számukat valóban korlátozni kellett.
Kutyáját sétáltató férfit szólítunk meg.
– Semmi probléma velük – mondja a menekültekről. – Már a kutyám sem ugatja meg őket.
Ha már itt van ez a tábor, akkor ki kell használni.
Egy étterembe induló fiatal pár azonban teljesen más véleményen van.
– Négy hónap múlva születik az első gyerekünk – mondja a nő. – Azt szeretnénk, ha nem ennyire multikulturális közegben nőne fel. Igen, konzervatívak vagyunk, mert tudjuk, hogy nemcsak munkahelyekről meg közbiztonságról van szó, hanem a vallásról és a kultúráról is. Ha az iszlám vallás tartós teret kap, akkor terjeszkedni fog, s tőlünk teljesen idegen szokásokat honosít meg. Ez meg nekünk nem hiányzik.
Gyerekek, akik eltűnnek
A BBC az Amnesty International augusztusi vizsgálatára hivatkozva így tudósított a kiskorú, kísérő nélkül érkező menekült gyerekekről: ők azok, akik utolsóként kapnak enni. A kísérő nélkül érkező gyerekekkel nem foglalkozik senki, pedig rengetegen vannak. Ez az emberi jogi konvenció durva megsértését jelenti.
|
| Fotó: Leonhard Foeger / Reuters |
A menedékjoggal foglalkozó osztrák Asylkoordination kísérő nélkül érkező gyerekek munkacsoportjának vezető szakértője, Katharina Glawischnig szerint most kétezer ember lakik a táborban. Tavaly azért volt olyan zsúfolt, mert akkor első állomásként minden menekültet idehoztak. Átlagosan 1–13 hónapot töltenek itt a sorsukra várók. A kétezer menekült fele kísérő nélküli gyerek. Az adat megtévesztő, hiszen többségük 16 év körüli, így sokan a hazájukban már felnőttnek számítanak. Vannak persze 8-12 évesek is köztük.
Katharina Glawischnig azt látja gondnak, hogy a kisebbekkel nemigen törődnek, egyedül német nyelvtanfolyamot indítanak nekik. Más elfoglaltságuk nemigen van, esznek, alszanak, várnak.
A nagyobbak egy része a szabad kimenő alatt eltűnik,
sokan átmennek Németországba. Az ő ausztriai nyilvántartásuk hamar megszűnik, az élettörténetük nem követhető. Elképzelhető, hogy sokan embercsempészek karmaiba kerülnek, vagy egy másik táborban bukkannak fel.
Hogy a legkisebbek miként kerültek kísérő nélkül a táborba, arra nincs általános érvényű válasz. Akad olyan, akit a szülei rábíztak egy csoportra, gondolván, hogy a gyereket önállóan nem küldik vissza a hatóságok. Előfordulhat az is, hogy a nagy tömegben elsodródtak a szüleiktől. És olyanok is élnek itt, akiknek otthon börtönbe vitték vagy megölték az anyját, apját.
Sok szervezet gyűjt nekik. De hogy innen hová kerülnek és mikor, azt senki sem tudja megmondani.
