galéria megtekintése

Az elveszett gyerekek városa

4 komment


Hajba Ferenc

Az alsó-ausztriai Traiskirchen 1956-ban menekülő magyarok tömegeit fogadta, a rendszerváltás küszöbén főleg keletnémeteket. Most kétezer nigériai,­ szír, palesztin, pakisztáni és iraki menekült lakja. Ezek fele kísérő nélküli kiskorú menekült. A fiatalok közül tavaly sokan eltűntek.

Az alsó-ausztriai Traiskirchen az ’56-os magyar menekültek kollektív táborhelye volt. Többemeletes épületét, amely korábban a monarchia kiképzőközpontjaként működött, 1898-ban emelték. A sorsuk elől menekülők befogadóhelye. De mert a zsúfoltság idegessé és bizonytalanná teszi az embert, szép emlékeket még azok sem őriznek Traiskirchenről, akik számára

ez a kisváros volt későbbi hazájuk – az Egyesült Államok, Kanada, Svédország – előszobája.

A tábor a rendszerváltás küszöbén főleg keletnémetekkel telt meg. Most kétezer nigériai, szír, palesztin, pakisztáni, iraki menekült lakja. Az ott élők fele kísérő nélküli kiskorú. Az odakerültek közül tavaly állítólag száz gyerek tűnt el. Európában nincs összehangolt regisztráció, az embercsempészet is egyre szervezettebb. Traiskirchen valószínűleg mégsem az eltűnt, inkább a hatóságok látóköréből kikerült gyerekek városa.

 

Tavaly még akkora volt a zsúfoltság a táborban, hogy a menekültek tüntettek az emberhez méltó bánásmódért. A helybelieknek pedig elegük lett a minden eddiginél nagyobb menekülthullámból.

Heinz Peter Bader / Reuters

A város polgármestere a Die Presse című osztrák napilapban akkor arról beszélt, hogy a városban kiélezett a hangulat. Andreas Babler állította: a helyiek szolidárisak ugyan a migránsokkal, viszont nagyon haragszanak a belügyminiszterre, aki „eljátszotta a települések bizalmát”. Hivatali visszaélésnek tartotta, hogy az Alsó-Ausztria számára előírt tartományi kvótát kizárólag Traiskirchen miatt tudják teljesíteni, egyetlen város viseli a terheket.

2015 júliusában még háromszázan tüntettek a Freedom Not Frontex: Vienna­ jogvédő szervezet kezdeményezésére Traiskirchenben, a következő akciójukat viszont nem engedélyezték. Babler állítólag azt kérte a járási vezetőktől, hogy a jövőben ne engedélyezzék a menekültügyi helyzettel foglalkozó tüntetéseket, mert azok ellenreakciókat szülhetnek a lakosság körében.

Most megkerestük a polgármestert, s írásban a következőket kérdeztük tőle: Jelenleg okoz-e gondot a városnak a menekülttábor működése? Hányan laknak most a táborban, s jellemzően milyen nemzetiségűek? Ön milyen megoldást lát a menekültkérdés megoldására?

A polgármester nem válaszolt, ugyanúgy, ahogy mostanában más lapok és tévétársaságok érdeklődését is elutasította.


Menekülés a Boko Haram elől

A táborból szórványosan jönnek csak ki a menekültek, erősen fúj a szél, szemerkél az eső. A kapuban egy biztonsági őr digitálisan leolvassa a kilépő adatát, aki aztán mehet a városba.

– Nem engedhetem be magukat – mondja az őr, amúgy barátságosan, és az utunkat állja.

– Hányan vannak most a táborban, milyen környezetben élnek itt az emberek?

– Semmit sem mondhatok.

Egy palesztin fiatalembert tudunk szóra bírni az utcán. Jól beszél németül.

– Két hónapja lakunk itt a feleségemmel – magyarázza, de elismeri, hogy

otthon is tanultak németül. Készültek az útra, azt mondja, a világ békésebb vidékén akarnak letelepedni. Ausztria például ilyen.

– Elektromérnök vagyok, úgy volt, hogy Salzburgban találok is munkát, de most visszavonták az ajánlatot – mondja.

– Hogy bánnak itt a menekültekkel?

– Nagyon barátságosan – bizonygatja. – Ezért is szeretnénk itt maradni.

– Jók a körülmények – bólogat két pakisztáni, akik előző nap érkeztek. Eredetileg Németországba indultak el otthonról, de bőven megelégednének Ausztriával is, csak legyenek valahol biztonságban.

– Nigériában elviselhetetlen a helyzet – indokolja ittlétét egy több nyelvet beszélő nigériai férfi. Szerinte a világ nem becsüli eléggé a nigériaiakat, pedig értelmiségük mindenhol megállná a helyét. Nem értjük, miért, de nem árulja el, hogy ő személyesen mivel foglalkozott otthon, csak annyit közöl: „Több diplomám is van.”

Abban viszont biztos, hogy őt nem küldik vissza Nigériába.

– Ahol a Boko Haram szekta tartja kezében a hatalmat, ott közel a halál

– valahogy így fogalmaz, s szerinte európai vagy amerikai ember el sem tudja képzelni, hogy náluk milyen mindennapos kiszolgáltatottságban, halálfélelemben élnek az emberek az iszlám szekta garázdálkodása, terrorcselekedetei miatt.

– Teljes az önkény, senki nincs biztonságban, a saria nevében törvénykeznek, ami lényegében egy terrorszervezet önbíráskodását jelenti. Európában sokan a Boko Haram mozgalommal azonosítják az iszlám lényegét, pedig a kettő ellentéte egymásnak – állítja.

Fotó: Leonhard Foeger / Reuters

Egyetlen megszólaló menekült sem mond rosszat a táborról, ami azért elgondolkodtató. Miután a többségük ebben az országban akar maradni, vigyáz a szájára. A szigorításokat követően Ausztria napi 3250 menekültet enged át Németországba. A németek szerint azonban ez nagyon sok. Számítani lehet arra, hogy ennél is kevesebb embert fogadnak majd Merkelék, ezért a különben jól tájékozott menekültek inkább Ausztriában igyekeznek gyökeret ereszteni. A németországi jövő már csak azért sem túl biztató számukra, mert a német belügyminiszter lakhely-változtatási tilalom alá vonná a menekülteket – írta a Welt am Sonntag című német lap.

A tábor dicséretének az is oka lehet, hogy az Amnesty International tavaly ­augusztusi látogatása után több szervezet szerint is megváltoztak, elfogadhatóan jók lettek a körülmények Traiskirchenben.

Miss Marple szerint nem illik beszélni róla

A feszültség a városban sem tapintható.  Az „utca emberei” nem panaszkodnak. Igaz, nehéz megszólalót találni, hiszen aki kijött ebben az esőben, az sportol: fut vagy nordic walking botokkal túrázik.

Ősz hajú, kék kalapos asszony – mintha Miss Marple lépett volna ki a róla szóló filmsorozatból – jön szembe a járdán. Figyelmesen meghallgat bennünket, aztán részletesebb okfejtésbe bocsátkozik. Ez a műfaj nem áll tőle távol, mivel hosszú időt töltött el a tanári katedrán.

– Az osztrák értelmiség kultúrájához hozzátartozik, hogy általában tudja, miről illik és miről illetlenség beszélni. Az idegengyűlölet, a rasszizmus, de még a menekültektől való érthető félelem is ebbe a körbe tartozik.

Traiskirchenben sem az értelmiség emelt szót a menekültekkel szemben, hanem főleg az alacsonyabban képzett réteg, mely nem tanulta meg ezt a viselkedési formát.

– De egyébként az osztrák vagy a helyi értelmiség ugyanúgy gondolkodik, mint akik hangot adnak ellenszenvüknek?

– Nyilván sokan féltik a környék közbiztonságát, a munkahelyeket vagy az euró­painak gondolt értékeket. Van, aki ki is mondja, de a többség toleráns, s talán nem csak az etikett miatt.

– Önnek mi a személyes véleménye a menekültáradatról és az osztrák politikai pártok összefogásáról a menekültek számának korlátozása érdekében?

– Úgy gondolom, hogy nem európai az, akiből kiveszett a szolidaritás és csak az önző, nemzeti célok vezérlik.

Az osztrák kormány egy ideig bizonytalankodott, most – érzékelve a közhangulatot – erősen korlátozta a menekültek számát. Praktikusan igazuk van abban, hogy Ausztria ma már nem külső határa a schengeni övezetnek, nem a legelső biztonságos ország. Az sem igazságos, hogy más országok nem hajlandók senkit befogadni – úgy tudom, Magyarország sem –, Ausztriára viszont aránytalan terheket rónak. Az osztrák gazdaság felszívja, a társadalom pedig integrálja a nálunk maradt menekülteket, de a számukat valóban korlátozni kellett.

Kutyáját sétáltató férfit szólítunk meg.

– Semmi probléma velük – mondja a menekültekről. – Már a kutyám sem ugatja meg őket.

Ha már itt van ez a tábor, akkor ki kell használni.

Egy étterembe induló fiatal pár azonban teljesen más véleményen van.

– Négy hónap múlva születik az első gyerekünk – mondja a nő. – Azt szeretnénk, ha nem ennyire multikulturális közegben nőne fel. Igen, konzervatívak vagyunk, mert tudjuk, hogy nemcsak munkahelyekről meg közbiztonságról van szó, hanem a vallásról és a kultúráról is. Ha az iszlám vallás tartós teret kap, akkor terjeszkedni fog, s tőlünk teljesen idegen szokásokat honosít meg. Ez meg nekünk nem hiányzik.

Gyerekek, akik eltűnnek

A BBC az Amnesty International augusztusi vizsgálatára hivatkozva így tudósított a kiskorú, kísérő nélkül érkező menekült gyerekekről: ők azok, akik utolsóként kapnak enni. A kísérő nélkül érkező gyerekekkel nem foglalkozik senki, pedig rengetegen vannak. Ez az emberi jogi konvenció durva megsértését jelenti.

Fotó: Leonhard Foeger / Reuters

A menedékjoggal foglalkozó osztrák Asylkoordination kísérő nélkül érkező gyerekek munkacsoportjának vezető szakértője, Katharina Glawischnig szerint most kétezer ember lakik a táborban. Tavaly azért volt olyan zsúfolt, mert akkor első állomásként minden menekültet idehoztak. Átlagosan 1–13 hónapot töltenek itt a sorsukra várók. A kétezer menekült fele kísérő nélküli gyerek. Az adat megtévesztő, hiszen többségük 16 év körüli, így sokan a hazájukban már felnőttnek számítanak. Vannak persze 8-12 évesek is köztük.
Katharina Glawischnig azt látja gondnak, hogy a kisebbekkel nemigen törődnek, egyedül német nyelvtanfolyamot indítanak nekik. Más elfoglaltságuk nemigen van, esznek, alszanak, várnak.

A nagyobbak egy része a szabad kimenő alatt eltűnik,

sokan átmennek Németországba. Az ő ausztriai nyilvántartásuk hamar megszűnik, az élettörténetük nem követhető. Elképzelhető, hogy sokan embercsempészek karmaiba kerülnek, vagy egy másik táborban bukkannak fel.

Hogy a legkisebbek miként kerültek kísérő nélkül a táborba, arra nincs általános érvényű válasz. Akad olyan, akit a szülei rábíztak egy csoportra, gondolván, hogy a gyereket önállóan nem küldik vissza a hatóságok. Előfordulhat az is, hogy a nagy tömegben elsodródtak a szüleiktől. És olyanok is élnek itt, akiknek otthon börtönbe vitték vagy megölték az anyját, apját.

Sok szervezet gyűjt nekik. De hogy innen hová kerülnek és mikor, azt senki sem tudja megmondani.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető