A magyar jobboldal által az 1956-os forradalom „cserbenhagyásáról” költött legendának annyi az alapja, hogy a Szabad Európa Rádió magyar adásának néhány munkatársa igencsak elgaloppírozta magát, amikor az erőviszonyokkal nem törődve buzdított fegyveres ellenállásra. Ám az Eisenhower-kormányzatnak sem lehetősége, sem ideje nem volt a cselekvésre: a forradalom, mint szokott, váratlanul robbant ki, alig tizenkét nappal később pedig már özönlöttek befelé a szovjet tankok. Hivatalos helyről az amerikaiak sosem ígértek katonai támogatást, ellenben befogadták a menekülteket, és az ENSZ-ben hosszú évekig napirenden tartották a magyar ügyet.
A rendszerváltás idején a parlamenti pártok körében szinte teljes volt az egyetértés, hogy Magyarországnak nem egyszerűen a Nyugat, hanem az Egyesült Államok felé kell orientálódnia. Azzal együtt is, hogy Antall József amúgy „németes” volt, míg Horn Gyula már csak előélete folytán sem számított a magyar–amerikai közeledés élharcosai közé. Ám az Európai Unióba a NATO-n keresztül vezetett az út, oda meg Amerikán át. Európai integrációnkhoz legalább olyan fontos volt az amerikai támogatás, mint a vasfüggöny lebontása miatti német hála. Washingtonban a mindig Amerika-barátként kezelt SZDSZ-en kívül egyetlen bizalomgerjesztő szereplőt láttak a magyar politikában: Orbán Viktort. Az akkori liberális, demokrata párti amerikai kormányzat kifejezetten kedvelte és sok mindennel segítette a Fidesz ifjú elnökét.
A kiábrándulás ellenben egy konzervatív, republikánus elnökhöz fűződik. George W. Bush 2001 tavaszán még „benyitott” a Dick Cheney alelnökkel tárgyaló Orbánhoz, közös fotó is készült róluk. A nemzetközi életben járatlan elnök később nem értette, hogy a magyar kormányfő miért nem határolódik el a szeptember 11-i terrortámadások nyomán a parlamentben Amerikát kárhoztató Csurka Istvántól. Több csatornán is eljuttatták személyes kérését Orbánhoz, aki viszont siketnek tettette magát. Amikor Nancy Goodman Brinker nagykövet nem sokkal később felhánytorgatta „az egyes politikai körök felől érkező antiszemitizmust”, elszabadultak az indulatok. Kondor Katalin rádióelnök brekegésnek nyilvánította a diplomata aggodalmait, a kormánysajtó rájött, hogy mindig is utálta Amerikát, Orbán pedig tovább hallgatott, nem védte meg a Bush házaspár családi barátját. A nyilvánvaló feszültség közepette 2001 végén nyilvánosságra került levelében a 2002-es országgyűlési választások elé időzített reménybeli washingtoni látogatásától, Bush elnökkel való személyes találkozójától várta a megoldást. Ám erre az útra sosem került sor. Ellenben az amerikai nagykövet több vezető diplomatájával elment Medgyessy Péter kampányzáró nagygyűlésére.
A vadászgéptender váratlan kimenetele sem segített, de az amerikaiaknál nyilván nem pár nyamvadt Gripen miatt szakadt el a cérna. Sokkal inkább a szövetségesi lojalitás hiánya, a belpolitikai szempontoknak az elvszerű és értékközpontú nemzetközi kapcsolatok elé helyezése volt az ok. Az amerikaiak ugyanis egyáltalán nem olyan hideg számítók, mint bírálóik állítják róluk. Olykor kifejezetten szentimentálisak, értékelik és megjegyzik, ha valaki melléjük áll a nehéz időkben. Számon tartják például, hogy lengyel kommandósok az Irak elleni háború első óráiban fontos taktikai feladatokat oldottak meg, és ez az emlékezet nem függ attól, ki helyeselte és ki ellenezte magát a háborút.
Orbánnal ellentétben Medgyessy Pétert (két év alatt kétszer) és Gyurcsány Ferencet is fogadták a republikánus Fehér Házban.
|
Orbán Viktort fogadja Barack Obama a NATO-csúcson Chicagóban
Burger Barna / MTI/Miniszterelnökség |
A Fidesz elnökének volt még esélye visszakerülni az amerikaiak bizalmába: ellenzékben hevesen támadta a Déli áramlat gázvezeték építését, és Moszkva-pártisággal vádolta a Gyurcsány-kormányt. 2007 őszén elzarándokolt az amerikai fővárosba, hogy jó pontokat szerezzen, és aláássa Gyurcsány pozícióit. Fogát összeszorítva tűrte, hogy Tom Lantos, a képviselőház külügyi bizottságának nagy hatalmú elnöke napokig várakoztassa, így fizetve meg egy korábbi budapesti előszobáztatásért. A találkozó mindazonáltal konkrét eredménnyel járt: ekkortól nem lehetett árpádsávos lobogókat látni Orbánék rendezvényein.
Martonyi János ebben az időben kiváló kapcsolatot épített ki Bush újabb budapesti nagykövetével, April Foley-val, akinek a jobboldali sajtó akkoriban nem hánytorgatta föl, mivel is érdemelte ki a posztot. (Ez a jelek szerint csak a széljárástól függően jár a mindenkori amerikai nagykövetnek.) 2010 nyarán Martonyi Washingtonban reményét fejezte ki, hogy Barack Obama hamarosan fogadja majd Orbán Viktort. Ehelyett Hillary Clinton külügyminiszter 2011 nyarán Budapesten beszélt a magyar demokrácia állapotával kapcsolatos aggodalmakról, a sajtó- és vallásszabadság fontosságáról. Orbán rosszkedvűen hallgatta.
Medgyessy 2002-es, első látogatásakor történt, hogy a Magyar Nemzet kiküldött munkatársa nem volt hajlandó bemenni a Fehér Házba. Inkább kint maradt, míg a híres Ovális Irodában a magyar miniszterelnök és az amerikai elnök válaszolt a kérdésekre, mert, mint mondta, ő a lábát be nem teszi „oda”. Újságírótól nem feltétlenül szerencsés álláspont, de kétségtelenül elvi. A manapság tapasztalható „modern” magyarországi antiamerikanizmusban a szélsőjobboldal második világháborús hagyományai és az 1948–1990 közötti korszak öröksége mellett az egyetlen friss elem a csupasz érdekcentrikusság. Immár nincs szükség semmilyen ideológiai vagy elvi ellentétre, elég, ha odaátról bírálják a kormány valamely intézkedését, s Budapesten már el is engedik a csahos ebeket. Elfeledve, hogy egy ekkora országnak Amerika nélkül nagyon nehéz, ellenében pedig szinte lehetetlen egyről a kettőre jutni.
Pedig van a Fideszben, aki tudja, mennyi minden függ az amerikai–magyar viszonytól. Németh Zsolt például az erdélyi magyar autonómiatörekvések kapcsán szeptemberben így nyilatkozott: „Az erdélyi magyarság számára lehetőséget jelent, hogy az Egyesült Államok fokozott érdeklődést mutat Közép-Kelet-Európa, ezen belül a magyar–román viszony iránt.” Ha ez igaz, akkor az is, hogy az Orbán-kormány Amerika vonatkozásában most éppen az erdélyi magyarok érdekeivel ellentétes politikát folytat.
Persze nemcsak az erdélyi, hanem a hazai magyarok érdekei is sérülnek, amikor a korrupció felhánytorgatására a kormány részéről frontális amerikaellenességgel reagálnak. A magyar demokráciának okozott károkkal kapcsolatos korábbi bírálatok mintha nem fájtak volna ennyire.Orbán, Kövér, Rogán vagy Lázár brutális kifejezései pont olyanok, mint amilyenekkel Fidel Castro operált évtizedeken keresztül. (Neki legalább volt még egy befelé és kifelé is használható érve, a legalsó néprétegek oktatásának és egészségügyének fejlesztése. Ez Magyarországon mintha hiányozna.) A havannai módszer hatalomtechnikai szempontból lehet eredményes, ám ára van. Elég összehasonlítani az átlagos latin-amerikai és a kubai életszínvonalat 1959-ben és most.
Másrészt persze Castro is úgy érezte, nem engedhet, hiszen a politikai szabadságot követelő amerikaiak éppen rendszere lényegét támadták. Mint ahogy Orbán esetében is ezt teszik. Mivé lenne a Fidesz, ha tényleg kinyomoznák az áfacsalások, a trafikmutyi részleteit, a több mint gyanús vagyongyarapodásokat, ha minden korrupt politikusa ellen vádat emelnének? No de erről nem Amerika tehet.
