A segítséget a különben sem túlságosan magas életszínvonal visszaesését okozó gazdasági megszorításokhoz kötik. Sőt az elsősorban Nyugat-Ukrajnában népszerű nacionalista erőket nem annyira az Európa-barátság, mint inkább az oroszellenesség vezérli, az integrációban arra látnak esélyt, hogy Kijev „leváljon” Moszkváról. A másik oldalon, az ország jórészt oroszok és orosz ajkú, „orosz tudatú” ukránok lakta keleti felében azonban a többség nem akarja az EU-ért feláldozni az Oroszországhoz fűződő jó kapcsolatokat.
Hiszen – a szoros gazdasági szálakon túl – az ott élők szinte mindegyikének vannak hozzátartozói a határ másik oldalán, mi több, vendégmunkásként a szomszédban keresi kenyerét a hivatalos adatok szerint másfél, a nem hivatalosak szerint pedig három-ötmillió ukrán állampolgár – és nem csak a keleti vidékekről. Abban, hogy az uniós társulási szerződés elhalasztásáról tavaly novemberben hozott döntés után megindult, jó szándékú tiltakozó diákmegmozdulásokból a délszláv háborúk óta a legvéresebb európai viszály lett, nagyon sokan „sárosak”. Szinte mindenki, aki hozzányúlt az ukrajnai válsághoz – Kijevben és külföldön egyaránt –, nemhogy javítani nem tudott a helyzeten, hanem csak ártott a rendezési kilátásoknak, amelyek mára minden korábbinál homályosabbak lettek.
|
Oligarchák selfie-je. Viktor Psonka volt főügyész (jobbra) a közös képen Viktor Janukoviccsal. Giccsbe bújt politikai rablógazdálkodás
Konstantin Chernichkin / Reuters |
A kijevi főtéren, a Majdanon kezdődött tüntetések csak részben szóltak az európai integrációról, valójában a Viktor Janukovics államfőhöz és környezetéhez köthető politikai rablógazdálkodás ellen léptek fel, de nem kértek a „hagyományos” ellenzékből sem. Így egy pillanatra még annak a lehetőségét is felvillantották, hogy hosszú távon egy új, tiszta lappal induló, valóban európai értékeket képviselő politikusgenerációt vethetnek a felszínre. Vagyis nehéz lenne egyetérteni azokkal a Moszkvában gyakorta hangoztatott vádakkal, amelyek szerint a kormányellenes megmozdulások forgatókönyvét Nyugaton írták.
Nagyon is belpolitikai okok izzították azokat, igaz, kirobbanásuk után gyorsan melléjük állt az Európai Unió és az Egyesült Államok. E támogatás megmaradt, és egyre látványosabbá vált az után is, hogy a tiltakozó akciók irányítását olyan politikusok vették át, akik jórészt maguk is már egy ideje az ukrán nómenklatúrához tartoznak. Vagyis jó eséllyel ők is részesei voltak az ország közéletét átható korrupciónak, azt ugyanis nem Janukovicsék találták fel, ők „csak” a végletekig, az elviselhetetlenségig „tökéletesítették”.
Alulértékelték vagy a kisebbik rossz elve alapján elnézték azt is, hogy a szalonképes ellenzéki politikai erők mellett megerősödtek a szélsőséges, agresszív, részben náci színezetű nacionalisták is. Sőt január közepétől, a szabadságjogokat korlátozó törvények ésszerű érvekkel nehezen indokolható elfogadása nyomán kitört első véres kijevi összecsapások után meghatározó befolyást szereztek a Majdanon. Ezt az államfő megbuktatását követően létrejött kormányzatban is megőrizték, ám az egész kijevi kabinetet – szemben a moszkvai értékelésekkel – még így is túlzás fasisztának nevezni. Elsősorban a radikálisok türelmetlenségének következtében dőlt dugába a február 21-én nyugati közvetítéssel megkötött rendezési megállapodás is.
Pedig ha betartották volna, és valamikor őszre, az alkotmány tervezett módosítása utánra időzítették volna a minden előrejelzés szerint Janukovics biztos kudarcát hozó elnökválasztást, ha nem nyúltak volna hozzá a kisebbségi nyelvek széles körű használatára feljogosító törvényhez – ma már tudjuk –, valószínűleg sokkal kevesebbet vesztett volna Ukrajna. Alighanem megtarthatta volna a Krímet, és talán el lehetett volna kerülni a másik oldal szélsőségeseinek aktivizálódását, az egyre zavarosabb és kíméletlenebb, sokban a Majdan akcióit másoló, kelet-ukrajnai zavargásokat is, amelyekkel a jelenlegi kijevi vezetők éppen úgy nem tudnak mit kezdeni, amiként Janukovicsék sem tudták kezelni a hatalmuk ellen irányuló tömegmozgalmat.
Bár az elképesztő méretű, Kijevben és Moszkvában is képmutatással, hazugságokkal, ferdítésekkel, féligazságokkal, kísért és helyenként a provokáció szándékától sem mentes propaganda-hadjárat közepette képtelenség áttekinteni a helyzetet, úgy tűnik, az ukrán kormányzat tetteit gyakran inkább az érzelem, indulat, no meg a tanácstalanság vezérli, mintsem a józan ész. Nem mentes az emócióktól, a bosszúvágytól Moszkva reakciója sem, ám sokkal jobban tetten érhető benne a rideg számítás. A Kremlben pontosan tudták, hogy a kölcsönös gazdasági függőség közepette milyen nyugati válaszlépéseket válthat ki, ha – miként azt az alighanem mindenkinek meglepetést okozó, villámgyors akcióval meg is tették – bekebelezik a Krímet.
|
Vlagyimir Putyin orosz elnök tavaly a Kremlben. Indulat helyett rideg számítás
Mihail Klimentyev / Reuters |
Oroszország – a balti országokat kivéve – továbbra is érdekövezetének tekinti a szovjet utódállamokat, és Vlagyimir Putyin államfő nagyhatalmi, birodalmi álmokat újjáélesztő politikája ezt határozottan értésre is adja. Ezt mutatják a kelet-ukrajnai események is. A moszkvai tagadás ellenére kevés kétség fér ahhoz, hogy koordinálásukban részt vesz Oroszország, amely ezt persze nehezen tehetné meg, ha nem élvezné a lakosság jelentős részének rokonszenvét. Ugyanakkor Kelet-Ukrajna ügyét óvatosabban kezeli a Kreml, mint tette azt a Krímmel. Noha akad, aki cselt, más színfalak mögötti alkut sejt a hátterében, nagy meglepetést okozott Putyin múlt szerdai nyilatkozata.
Az orosz államfő nemcsak a május 25-re tervezett és Moszkvában korábban elutasított ukrajnai elnökválasztásról nyilatkozott kifejezetten engedékenyen, hanem a vasárnapra meghirdetett kelet-ukrajnai népszavazás elhalasztását is kezdeményezte, ám a kijevi kormánnyal szemben álló erők mind a két érintett megyében, a donyeckiben és a luganszkiban is elvetették az ötletet. Ez egyrészt jó hivatkozási alapot kínál Moszkvának, amely jó ideje bizonygatja, hogy nincs befolyása a kelet-ukrajnai eseményekre, másrészt viszont jó időre minimális esélyt sem hagy egy esetleges párbeszédre. A referendum tétje egyes nyilatkozatok szerint a „nagyobb önállóság”, nem pedig az elszakadás, ám benne van ez utóbbi lehetősége is.
Vagyis – bár ma nem tűnik valószínűnek – teljesen nem lehet kizárni a krími események megismétlődését sem. Még akkor sem, ha Moszkvában időről időre csak utalnak arra, hogy a parlamenti felsőház márciusi határozata felhatalmazza az államfőt egy ukrajnai fegyveres beavatkozás elrendelésére, és egyelőre nem látni jelét ilyen szándéknak. Könnyen lehet, hogy azért, mert – miként azt nemrég Philip Breedlove tábornok, a NATO európai erőinek főparancsnoka is megjegyezte – Moszkva így is biztosítottnak látja céljai megvalósítását, bizonytalanságban tarthatja Ukrajnát, ezzel újabb nyomás alá helyezheti annak amúgy is az összeomlás szélén álló gazdaságát, gyengítheti a kormányzat pozícióját. De az is lehet, hogy a száraz számok tartják vissza: már a Krím integrálása is jelentős áldozatokat követel az orosz gazdaságtól, a jóval nagyobb kelet-ukrajnai régió bekebelezése pedig már vállalhatatlan terhet jelentene.
Ráadásul akkor már tényleg keményednének a most még óvatos nyugati szankciók. Az is szempont lehet, hogy egy katonai beavatkozás totális orosz–ukrán háborúba torkollhatna, ami kiszámíthatatlan nemzetközi reakciókat válthatna ki, és megtépázhatná Putyin otthoni népszerűségét, amelyet a Krím annektálása rég nem látott magasságokba repített. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy míg a fekete-tengeri félsziget megszerzését az oroszok túlnyomó többsége – egyes felmérések szerint kilencven százaléka – diadalnak tekintette, a háromnegyedüket nyugtalanítja a testvérháború, az orosz–ukrán fegyveres konfliktus veszélye.
