Adagolni kell a szankciókat

– Ez valóban kihívást jelent. Ugyanakkor azt gondolom, helyük van a szankcióknak. De úgy kell alkalmazni őket, hogy Moszkva maga húzódhasson vissza a válságból. Tehát az orosz bankokat, a nemzetközi pénzpiacokhoz való hozzáférést sújtó intézkedéseket talonban kell tartani az alkupozíciónk megtartása végett. Ezeket akkor lehet bevetni, ha az oroszok tovább keménykednének. Jelenleg a korlátozottabb és célzott szankcióké az elsőbbség. Így például az orosz vezetés egyes tagjait lehet szankciókkal sújtani. Mi a magunk részéről nem járulhatunk hozzá az eszkalációhoz.

– Mit ért további eszkaláción? Azt, ha Oroszország nyíltan annektálja a Krím félszigetet, vagy ennél kevesebbet is, valamiféle senki által el nem ismert orosz bábállam kiépítését?

– Többféle formáját el tudom képzelni az eszkalációnak. Az egyik, ahogy említette is, az annexió. Ennek az alapjait, úgy tűnik, el is kezdték lerakni Moszkvában. Pontosan ezért kell lebegtetni a kemény szankciókat, egyfajta „csomagot” összeállítani belőlük, s világos üzenetet küldeni nekik: nem mehetnek tovább ezen az úton. Más formát is ölthet az eszkaláció. Így például nyílt fegyveres konfliktus törhet ki: oroszok és ukránok lőnek egymásra, vagy a Krímen túl, Ukrajna más részére is behatolnak az orosz intervenciós erők. Az is eszkaláció, ha az oroszok elvágják a gázexportot Ukrajnába, vagy más módon sújtják a gazdaságukat. Több forgatókönyv is elképzelhető tehát.

Jeffrey Mankoff Forrás: wikistrat.com

– Mégis, Ukrajna egészét tekintve, mit tart a legvalószínűbb eshetőségnek? Egyfajta föderális állammá válik például?

– Vasárnap népszavazást tartanak a Krímben, s már csak azért is, mivel ezt katonai megszállás alatt bonyolítják le, előre borítékolhatjuk az eredményét. Ezt feltehetően orosz bejelentés követi, miszerint a Krím annektálására készülnek. Azt pedig újabb szankciók Moszkva ellen, vagyis fokozódik a feszültség. Attól függően, hogy a májusi elnökválasztásig mi megy végbe Ukrajna más részein, potenciálisan nőhet az ukránokra nehezedő orosz nyomás, hogy Moszkva befolyásolja a következő kormányzat alakulását. Igen, azt gondolom, van értelme valamiféle decentralizációról beszélni Ukrajna esetében, de ennek együtt kell akkor járnia Ukrajna területi integritása és szuverenitása megerősítésével. Legalább az ország többi részén érvényesülnie kell ennek, ha maga a Krím megoldatlan probléma marad is.

– Visszatérve a kemény szankciókra: nem lőhetnek-e ezek túl a célon? Elvégre a világnak szüksége van Oroszországra mondjuk Szíria, Irán vagy Afganisztán ügyében. Nehéz úgy működtetni a globális politikai mechanizmusrendszert, hogy közben sarokba állítják az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy vétójoggal rendelkező tagját...

– Bizonyos fokig ez igaz, de óva intenék attól, hogy túldimenzionáljuk e kapcsolódási pontokat. Szíria esetében, azt hiszem, világossá vált, hogy a genfi tárgyalások sehová sem vezettek. Kimerülni látszik a lehetőség, hogy az USA és Oroszország egymással együttműködve valamiféle megoldással rukkoljon elő ebben. Az iráni atomprogram feltartóztatásában inkább az lehet meghatározó, hogy gyümölcsözik-e a Washington és Teherán közötti közvetlen kontaktus. Oroszország semmi jelét nem adta, hogy az Iránnal szembeni szankciók újabb körét pártolná. És most az USA sem sürget ilyesmit, mert éppen megpróbál egyezségre jutni. Afganisztánnal kapcsolatban nem hiszem, hogy Oroszország bármit is tenne, ami az ottani érdekei ellen hat. Az pedig lényegében annak biztosításából áll, hogy ha az amerikai csapatok kivonultak Afganisztánból, akkor az ország nem süpped vissza az instabilitásba és a konfliktusba. Másfelől pedig mivel Amerika mindenképpen kivonul, nagyon korlátozott a közeljövőben az alkupozíciója az oroszokkal szemben ebben a kérdésben.

– Mit csinálhatott volna jobban a Nyugat Ukrajna kérdésében, hogy ne fajuljon idáig a helyzet? Korábban felismerhette volna mondjuk Moszkva szándékait, és a háttérben előre kiegyezhetett volna vele?

– Minden az ukrán–EU társulási szerződés körüli harccal kezdődött, amikor Janukovics elnök megígérte, hogy aláírja azt, majd mégsem tette meg. Az eredendő hiba szerintem az volt, amikor ezt a szerződést „vagy-vagy” alapon kezdték pozicionálni, azaz így: amennyiben a szerződés létrejön, akkor Ukrajna Európához tartozik, vagyis elfordul Oroszországtól. Moszkva tehát ezt fenyegető színben kezdte nézni. Jobb megoldás lett volna, ha az EU, miközben tető alá hozza ezt a szerződést Ukrajnával, ezzel párhuzamosan erősíti az orosz kapcsolatot is, törekszik az elmélyítésére. Ha nem is a tulajdonképpeni keleti partnerség formájában, de valami más mechanizmussal. Vagyis összeköti a két dolgot. Sajnos a kialakult helyzet már elég hamar „nulla összegű játszma” formáját öltötte: ha én nyerek, te veszítesz. 2014 már a tiltakozásokkal köszöntött be a kijevi Majdanon, ott volt az ukrán forradalom, és a legtöbben Janukovicsot tették felelőssé, hogy nem tartotta be az ígéretét. Majd következett a tüntetőkkel szembeni erőszakos fellépés, és felelőssé kezdték tenni az oroszokat is, hogy ők bujtják fel az elnököt, továbbá általában is destruktív szerepet játszanak az ukrajnai forradalomban.

– Mi a véleménye az orosz politika „kiszámítható kiszámíthatatlanságáról”? Washington és benne az önök intézete is tele van elsőrangú Oroszország-szakértőkkel, miközben az Egyesült Államok Moszkva-politikája óriási kilengésekkel működik. George W. Bush belenézett Vlagyimir Putyin szemébe, és látta benne a lelkét, majd jött később a nagy csalódás. Barack Obama megnyomta az orosz kapcsolatok újraindító gombját, most viszont már szankciókról beszélünk...

Vlagyimir Putyin orosz és Barack Obama amerikai elnök a mexikói G20-csúcstalálkozón. Véget ér a partneri viszony? Jason Reed / Reuters

– Ha korábban szóba hozta volna a Krímet bármely vezető egyesült államokbeli Oroszország-szakértőnél, akkor is azt hallotta volna: a félsziget különösen kényes kérdés Oroszország szempontjából, amely egyébként Ukrajnára is kvázi a tulajdonaként tekint. És mindent megtesz, hogy ne veszítse el krími pozícióit, Ukrajna pedig ne váljék számára ellenséges állammá. Most az okozott meglepetést: az ukrajnai orosz beavatkozás egyszerűen nem állt arányban a vélt „fenyegetéssel”, amiről esetleg úgy gondolhatták, hogy sérti az érdekeiket. Nem hiszem, hogy Janukovics megdöntését követően az ukrán politika szükségképpen oroszellenes irányban haladt. Ha ez így lett volna, akkor logikus lehetett volna az orosz lépés, amit láthattunk. De nem ez volt a helyzet. A külső, független megfigyelők szerint is Oroszország egy nem létező fenyegetésre reagált igen harciasan.

– Beszéltem olyan elemzővel, aki meg is lepődött, miért nem tettek el saját maguk néhány ukrajnai oroszt láb alól, hogy beavatkozhassanak... Összességében továbbra is a nemzetközi politika racionális szereplőjének tekinti Putyin elnököt?

– Szélesebb értelemben véve igen: reagál a motiváló vagy demotiváló tényezőkre, alapvetően racionálisan végez költség-haszon kalkulációt. Másfelől viszont úgy tekint a posztszovjet térségre és különösen Ukrajnára, hogy közben olyasmit lát a folyamatokba, ami nincs bennük. Emiatt rossz következtetéseket von le, és hibás döntéseket hoz. Nem hiszem, hogy irracionálisak az oroszok, csak félreértelmezik a bizonyítékokat.

– Gelb a fent idézett cikkben azt is állítja: Janukovics svindler volt, s ami rosszabb, demokratikusan megválasztott svindler. De, állítja továbbá, azok voltak az elődei is: Juscsenko, Timosenko... Vannak-e hiteles ukrán vezetők? Jacenyuk, az új kormányfő most sztárként járja a Nyugatot, de ki áll mögötte?

– Ez az egyik nagy probléma. A Majdan-tiltakozások Janukovics személye ellen összpontosultak. Elvégre ő volt az elnök, egyben az országban elburjánzott kleptokrácia és az elnyomás „arca”. Bizonyos értelemben azonban az egész rendszerrel, politikusok egy egész nemzedékével szemben is tiltakoztak. Ebbe a sorba pedig olyan ellenzékiek is beletartoznak, mint Julija Timosenko. A jövő egyik nagy kihívása Ukrajnában az lesz, hogy honnan bukkanhat fel a politikusok új generációja. Mert ha az irányítás a régi nemzedék, Timosenko vagy mások kezébe hull vissza, az két problémát is okoz. Egyfelől azt, hogy mennyiben tekintik őket a tiltakozó mozgalom élén állók legitimnek, másrészt pedig azt: miként oldják meg a strukturális problémákat, kezdve a korrupcióval és a gazdaság talpra állításával.