„A visegrádiak különbékéje több, mint botrány”

– Ilyesmiket már tett politikusi pályafutása során. Épp egy évtizede kilépett a legfeljebb csak a lózungjaiban liberális szlovák ÁNO pártból, viszont három évvel később egyik alapító tagja lett a Most-Hídnak. Hányszor engedett esztétikai és morális kritériumaiból?

– Liberálisnak tartottam magam és mások is így vélekedtek, ezért többek között a Szabad Demokraták Szövetségében politizáló barátaim biztatására is, beléptem az éppen alakult ÁNO pártba, amely egy év múlva bejutott a pozsonyi parlamentbe, kormányra került, én pedig kulturális miniszter lettem. Fokozatosan rá kellett döbbennem, hogy az ÁNO nem a liberális értékek meghonosításában érdekelt, hanem a bizniszben. Elsősorban emiatt tűnt el a politikai porondról. Így aztán 2006-ban boldogan tértem vissza irodalomtörténészi és egyetemi oktatói tevékenységemhez, miként most is. Ám 2009-ben megkeresett Bugár Béla, miután több társával kilépett a Magyar Koalíció Pártjából. Közösen fogtunk bele egy nem csak közép-európai viszonylatban merőben új típusú politikai tömörülés alapításába, amely kezdetben a magyar–szlovák együttműködés pártjaként, majd pedig polgári pártként határozta meg önmagát. Ilyen értékek alapján szerettük volna rendezni a kibékíthetetlennek tűnő szlovák–magyar viszonyt idehaza és a két nemzet kapcsolatában is.

– Mennyi vált valóra ezekből a célokból több mint fél évtized múltán?

– Megváltoztattuk a szlovák politika etnikai paradigmáját.

Igaz, a nacionalista elemeket nem sikerült teljes mértékben eltávolítanunk, de hát melyik közép-európai és egyéb nemzetállam politikájából sikerült kiseprűzni a nacionalizmust? Lényegesen javult viszont a magyarokkal szembeni közhangulat, amelyet korábban a kölcsönös gyanúsítgatások és előítélek mételyeztek.

– A folytatást ismerve, éppen jókor távozott a parlamentből és a Híd vezetőségéből. Volt kollégáit, főleg Bugár Bélát árulónak kiáltották ki. Jogosan?

– A választópolgárok úgy osztották a lapokat, hogy az a jobboldali koalíció létrehozásához nem kínált lehetőséget. Csak rossz és még rosszabb között lehetett választani, mert politikai értékrendjeik és morális szempontjaik alapján egyaránt összeegyeztethetlen pártok lépték át az ötszázalékos parlamenti küszöböt.

Az úgynevezett jobbközép térfélen ott sündörögtek az úgynevezett liberálisok, akik Brüsszelben az euroszkeptikusok között foglalnak helyet, durva migránsellenes nézeteket vallanak, miközben meglehetősen elavult neoliberális gazdaságpolitikát hirdetnek.

Bejutott a parlamentbe olyan párt is, amelynek csupán négy tagja van, viszont a vezetőjének nagy a hangereje és zavaros a véleménye. Sikeres volt az alig fél éve alakult marketingmozgalom is. Megalapítója idáig csupán furcsa életvitelével híresült el. Nemrég pedig azzal kampányolt, hogy ő bizony nem politikus. A sajtó a jobboldalhoz sorolta a Szlovák Nemzeti Pártot (SNS) is, amelynek új elnöke van, de a Ján Slota idejéből itt maradt régi motorosokkal dolgozik.

Fotó: Somogyi Tibor / Népszabadság

Ebbe a fura társaságba keveredett a Most-Híd és az önmagát néppártként minősítő Háló (Siet). Richard Sulík, a választáson megle­pően jól szereplő úgymond liberális Szabadság és Szolidaritás (SaS) elnöke igyekezett elhitetni a közvéleménnyel, hogy képes lesz ilyen heterogén választékból hatpárti, működőképes koalí­ciót összefércelni. Csakhogy az SNS kiugrott, kizárólag a Robert Fico vezette Smer–SD-vel volt hajlandó szövetkezni. Miután ez nyilvánvalóvá lett, csupán két lehetőség maradt. Vagy bal-jobb koalíció létrehozásán fáradozni, vagy ideiglenes szakértői kormányt kinevezni és új választásokat kiírni, ami sok bizonytalansági tényezőt vetett fel. Nem téveszthetjük szem elől, hogy bejutott a törvényhozásba Ma­rián Kotleba újnáci pártja is, méghozzá nem kis mértékben az először urnához járuló fiatalok, továbbá az érettségizett, viszonylagos jómódban élő kispolgárok és számtalan egyetemi végzettségű állampolgár voksai­nak köszönhetően. Az új koalíciónak és a társadalomnak feladták a leckét.

– Maradt hát a Szlovákiában merőben szokatlan, bal-jobbközép koalíció, amelyet megalakulása óta főleg a médiumok, de mások is bírálnak. Mit szól mindehhez?

- Nem ítélem el azokat, akik máig a kifogásaikat, ellenérzéseiket hangoztatják. Max Weber tanulságosan állapította meg, hogy a meggyőződés etikája és a felelősség etikája számtalanszor nem fedi egymást. Aki a meggyőződés erkölcse alapján nem hajlandó tárgyalni, az sokszor nincs tekintettel a következményekre. Akiben a felelősség erkölcse felülírja saját meggyőződésének erkölcsét, azt mindaddig vívódás gyötri, amíg mérlegel.

Mi is kínlódtunk, de végül a felelősség etikája szerint jártunk el, következésképp meg is kaptuk a magunkét.

Szerintük elárultuk az erkölcsi alapú politizálást. Ma még nem tudni, jól döntöttünk-e, mindenesetre alapos megfontolások után léptünk erre az útra. A történelem ítélőszéke nem azonos az indulatok ítélőszékével.

– Elnézést, de most inkább politikusként, mintsem értelmiségiként válaszolt...

– Kétségtelenül még élnek bennem ilyen utóhangok. Értelmiségiként inkább a kétkedés emberének tartom magam. Politikusként viszont érzem a felelősséget, tudom, hogy lényegi, valódi változást kizárólag a végrehajtó hatalomban lehet elérni. Ezért örülök, hogy a kormányprogramba a Híd számos indítványa bekerült. Megmaradnak a magyar tannyelvű kisiskolák, jómagam pedig

szinte forradalmi újdonságnak tartom az autonóm kisebbségi kulturális alap létrehozásának lehetőségét.

Fontosnak tartom a korrupcióellenes törvénymódosításokat. Szlovákiában mi vagyunk az egyetlen párt, amely alapértékként kezeli az ország NATO- és EU-tagságát, és az euroatlanti egységet. Ha mindebből és más célokból valóság lesz, akkor a közvélemény minden bizonnyal belenyugszik, hogy a Smer–SD és a Szlovák Nemzeti Párt társaságába került a Híd is.

– Ennek kapcsán Robert Fico történelmi jelentőségű, bal-jobbközép kiegyezésről lelkendezett. Valóban ez történt?

– Aligha. 1998-ban már tanúi voltunk a jelenleginél jóval nagyobb méretű összefogásnak, amelynek köszönhetően véget vetettünk az antidemokratikus, a jogállamiságnak fityiszt mutató Meciar-rezsimnek. Most a választók szavazatai kényszerítették az érintett pártokat újabb furcsa szövetségre, amelyről az idő majd eldönti, lesz-e történelmi jelentősége.

– Több tanulmányában és más alkalommal is hangsúlyozta, hogy a két nemzet tényleges megbékélésére csak azután kerülhet sor, ha a szlovák többség és a szlovákiai magyarság kiegyezik a kisebbség megmaradásának sorskérdései­ről, többek között a kulturális és oktatásügyi auto­nómiáról. Minden ilyen felvetést az előző Fico-kabinet csípőből visszautasított – ahogy az eddig Szlovákiában regnáló három jobbközép kormány is –, ennek ellenére több pozsonyi és budapesti kormánypolitikus szerint történelmi csúcsponton vannak a szlovák–magyar kapcsolatok. Valóban?

– Az állítólagos csúcspont épp olyan mítosz, mint a Fico említette szlovákiai bal-jobbközép történelmi kompromisszum. A politikusok előszeretettel ragadtatják magukat fellengzős megállapításokra. A valóság ezúttal is más. A két szomszédország viszonya nincs a csúcson, igaz, mélyponton sincs. Fico és Orbán majdnem mindent a migránsválság alá rendel. Az elmúlt negyedszázadban ez volt az egyetlen olyan fontos téma, amelyben a két kabinet teljesen szót értett, s amely visegrádi méretben szélesedett ki.

A visegrádiak migránsokkal kapcsolatos különbékéje több, mint botrány.

A Híd itt is következetes politikát folytat, igyekszik emberi léptékkel kezelni a biztonsági és a humanitárius kérdéseket. A szlovák–magyar államközi kapcsolatokban épp a Híd lehetne a további előrelépés, a párbeszéd bővítésének ösztönzője, ám egyelőre ez lehetetlen, mert pártunk a jelenlegi budapesti kabinetnél, legalábbis egyelőre – enyhén fogalmazva – kegyvesztett.

– Szlovákia az idei könyvfesztivál díszvendége. Az ön válogatásában megjelenő A szlovákkérdés ma című tanulmánykötet vajon enyhítheti-e az anyaországi magyarok egy részében ma is ott lappangó előítéleteket, felsőbbrendűséget a szlováksággal és a kultúrájukkal szemben?

- Bizonyos mértékig kételkedem a könyv és minőségi irodalom társadalmi hatóerejében. Ma már más idők járnak, szerepüket a digitalizálódó világunkban sem látom jelentéktelennek. Az antológia szerzői a rendszerváltást követő szlovák szellemi élet egyik, nem elhanyagolható vonulatát képezik.

A begubózott és a nyitott Szlovákia két koncepciójának küzdelmét dokumentálja ez a kötet, amely sajnos máshol is időszerűnek és ismerősnek tetszhet.

Nagy érdeklődéssel várom, miként reagál a mai, ugyancsak megosztott magyarországi szellemi környezet erre a kiadványra.

Prágába egyetemi oktatóként általában hetente utazik. Magyarországon Göncz Árpád halála után, akihez szoros szálak fűzték, és más magyar személyiségek elhunytát követően maradtak-e még barátai, akikkel gyakran találkozik?

- Göncz Árpád, továbbá Mészöly Miklós és Vásárhelyi Miklós olyan személyiségek voltak, akiket nem lehet elfeledni. Hálás vagyok a barátságukért. Szerencsére ma is számos barátom van Magyarországon, főleg Budapesten. Éppen az elmúlt napokban Szigeti László barátom társaságában találkoztam Konrád Györggyel, Esterházy Péterrel, Kis Jánossal és Fodor Gáborral, akik új energiával töltöttek fel. Nem szentimentális, a múltba révedő darvadozások voltak ezek, sokkal inkább a jelenlegi eseményeket és folyamatokat elemeztük. És a baljós jelek, illiberális történések ellenére korántsem borúlátóan.