A jelenleg 2586 négyzetkilométeres állam háromszor vesztett területeket, így zsugorodott a negyedére. Az 1659-es pireneusi békeszerződés a későbbi ipari fejlődés szempontjából jelentős területeket vett el az akkor spanyol uralom alatt álló Luxemburgtól, és adta azokat Franciaországnak. A XIX. század elején az igen szegény és katonai fontosságán túl egyébként jelentéktelen mezőgazdasági országot tömegesen hagyta el a lakosság. Az évszázad során a népesség harminc százaléka kivándorolt, többsége az Egyesült Államokban kezdett új életet.
Az ipari fejlődés
1859-ben elkészült az első vasútvonal, amely a franciaországi Thionville-lel kötötte össze a fővárost; ezt hamarosan követte a többi. Ebben az időszakban találtak vasércet a déli vidékeken, és 1871-ben megnyílt az első bánya, amelyet még számos követett. A bányavidék jelentős része azonban az 1659-ben elcsatolt területeken nyílt, ráadásul a kőzet vasérctartalma igen alacsony, mindössze 28-32 százalék volt. Egyre-másra épültek a kohók, a fűtéshez szükséges szén a Ruhr-vidékről érkezett. A vasút terjeszkedése nélkül mindez lehetetlen lett volna. Mind a vasút, mind az acélgyártás német tőkéből valósult meg, az első bankok 1856-ban nyíltak. Az igazi lökést az ún. Thomas-eljárás bevezetése jelentette a 80-as évek közepétől: a kőzetből ezzel sikerült kivonni a foszfort, amely „melléktermékként” kiváló adalékanyaga a mezőgazdaságban felhasznált műtrágyának.
Persze a bányákba és a kohókba emberek kellettek. A szegény farmercsaládok legidősebb tagjai vitték tovább a gazdaságot, a fiatalok délre költöztek, és elindultak az északolasz bevándorlók is. Az ő jövetelüket az tette lehetővé, hogy 1842-ben, II. Vilmos uralkodása alatt csatlakozott az ország a német vámunióhoz. A Zollvereinnal nemcsak munkaerő érkezett, hanem a technológia és a pénz is „szabadon” áramolhatott ide. Mit kezdett volna azonban piac híján ez a kis ország a megtermelt acéllal? A késztermék nagy részét a vámunió területén értékesítették.
A Metz iparmágnás család sorra létesítette kohóit Luxemburgban és a környező területeken, majd 1911-ben megalakult az ARBED, amely több kohó fúziójaként jött létre. A cég 1927-ben a világ hetedik legnagyobb acélgyártójává vált. A bányák koncessziókba kerültek, és törvény írta elő, hogy a kitermelt vasérc egy jelentős részét „helyben” kell feldolgozni. A bányák kitermelése és a kohók leterheltsége szinte folyamatosan emelkedett, annak ellenére, hogy az I. világháborúban az olaszoknak be kellett vonulniuk a saját hazájukban, a II. világháború során pedig a luxemburgi fiatalokat kényszersorozták a megszálló nácik.
A nagy gazdasági világválságot is megérezték a bányák. Az acéliparban dolgozók munkakörülményei és életük szegényes volt. Mivel bérüket a megtermelt tonna után kapták, a forróságban gyakorta 12 órát dolgoztak. Ennek ellenére, a termelés fluktuációja következtében, a fizetésük nem igazodott az igényeikhez. Nem létezett a minimálbér fogalma, és a veszélyes munkakörülmények, a gyakori balesetek ellenére a XX. század fordulója előtt ismeretlen volt az egészségügyi biztosítás is. Ha a munkások biztosítva voltak, az kizárólag a munkahely kezdeményezésére történt; volt, ahol ez csak a luxemburgiakra vonatkozott.
Az ARBED nevében Dudelange városát szimbolizáló D település acélművében 1903-tól is még csak azok voltak jogosultak évi nyolcnapos szabadságra, akik legalább 25 évet töltöttek ott munkában. A XIX. századtól épült munkáslakások száma ugyan megduplázódott 35 év alatt, de a dolgozók száma négyszeresére emelkedett. Dudelange mintegy ötezer lakosából a századfordulón kétezer volt a külföldi, ezek fele Olaszországból érkezett. Emléküket máig őrzi az Olasz negyed.
Folyamatos párbeszéd
Az 1973-as olajválság után kezdett leáldozni az acélgyártás csillaga. Az ötven évvel ezelőtt még majd 25 ezer munkást foglalkoztató iparág mára 4200 fősre olvadt. Az 1960-as években a bruttó hazai össztermék (GDP) 30 százalékát adó acélipar húsz év alatt 12 százalékra zsugorodott, míg mára csak két százalékot ér el. A bányák negyven éve bezártak, és a kohókban ma újrahasznosított acél gyártása folyik. Az acélipar fennmaradásáért egy ország fogott össze. A 70-es években a dolgozók adófrankjaikat adták az ARBED megmentéséért. Járta is a mondás: „Ha az ARBED tüsszent, az egész ország náthás lesz.”
Az 1975. július 26-i törvénnyel létrehozott Tripartite, a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek hármas szövetsége, az úgynevezett luxemburgi szociális modell is az olajválság hozománya. A folyamatos párbeszéd a fontos gazdasági és szociális kérdésekben a luxemburgi konszenzus alappillére. Célja a mai napig a munkahelyek megőrzésének biztosítása, amely különösen nagy jelentőséggel bírt az ARBED karcsúsítása idején.
2002-ben az ARBED, a spanyol Aceralia és a francia Usinor fúziójával létrejött az Arcelor, majd 2006-ban a céget megvásárolta az indiai Lakshmi Mittal. A luxemburgi székhelyű óriás, a világ legnagyobb acélipari konszernjének neve azóta Arcelor Mittal. Bár a dolgozók alig pár ezren maradtak, az Arcelor Mittal ma is az ország legnagyobb létszámú magánmunkaadója.
Jelen és jövő
A 2001-es New York-i terrortámadás után új felhőkarcoló – a Szabadság tornya – épült fel a Világkereskedelmi Központ helyén. „Amerika ereje ezekben az acéloszlopokban mutatkozik meg” – mondta George Pataki kormányzó azon az ünnepségen, amelyen 2006. december 19-én felállították a város új jelképének, az el nem pusztítható metropolis új komplexumának első elemeit. A Daniel Liebeskind által megálmodott terv középpontjában a Szabadság-torony (Freedom Tower) áll, amelynek számos kolosszális méretű oszlopát nem máshol, mint a legtöbb amerikai által sosem hallott piciny Luxemburgban hengerelték. Az Arcelor Mittal differdange-i acélkohója egyedülálló teljesítményre képes: a nagy méreteken túl egyedül Luxemburgban tudják előállítani a legnagyobb szilárdságú acélt is. A 12 500 tonna súlyú acélszerkezetet Antwerpenben hajózták be, hogy eljusson Manhattan déli csücskébe. Liebeskind szimbolikus magasságú főépületet álmodott: az 541 méter magas torony 1776 láb, azaz „egyenlő” az amerikai Függetlenségi nyilatkozattal.
|
...ma már a tudomány fellegvára
Forrás: wikimedia.org |
A Minnesota állambeli Minneapolis ismert amerikai futballstadionja a US Bank Stadium, amelyet egymilliárd dollárért most építenek újra. Alig egy évvel a kezdés után már majdnem kész a csarnok, az eredeti közlemények szerint az építőanyag beszállítói kizárólag amerikai cégek. Tavaly szeptemberben robbant a hír, hogy noha két tucat Arcelor Mittal gyár üzemel az Egyesült Államokban, egyetlenegy sem tudja előállítani a betervezett minőséget, az általában használtnál harminc százalékkal nagyobb szilárdságú Histar 460-as acélt. Így derült ki, hogy az acélszerkezet húsz százaléka – mintegy 3000 tonna – Luxemburgból érkezett.
Az egykor az ország mai gazdagságát megalapozó kohók sem végzik a roncstelepen. Esch-sur-Alzette városának külterületén a három híres toronyból még áll kettő. A harmadikat szétszedték, és ma Kínában működik. A megmaradtakat „kibelezték”, rendbe hozták, kicsinosították, és a körülötte álló egyéb létesítményekkel együtt emlékeztetnek a múltra. A Belval névre hallgató külvárosba sorra érkeznek a bankok, kulturális létesítmények, bevásárlóközpontok, az új lakók – és hamarosan itt lesz Luxemburg tudományos központja. Már itt oktat az egyetem is.
Emlékezés a múltra
Az ország déli részén, Rumelange városában található a XIX. században kezdődött vasércbányászatot bemutató egyetlen múzeum. Itt az eredeti folyosókon és tárókban vonatozva és sétálva mutatják be az idegenvezetők az egykor napi 16 órát dolgozó munkások nehéz életét. Előzetes egyeztetést követően magyar nyelvű idegenvezetés is kérhető.
A környék rekultivációja is megkezdődött. Igyekeznek helyreállítani a környezetet, amelyre számos projekt alakult. Ellenállva a befektetőknek, megmentenek néhány régi munkásnegyedet, ahol a kis házakban is virágzik az élet.
Az acél és a béke
Robert Schuman, Luxemburg szülöttje 1950. május 9-én hívta fel Európát az egyesülésre, az acél békés felhasználására, az acéltermelés összehangolására. Ezzel létrejött az Európai Szén- és Acélközösség, az Európai Unió elődje, amelynek első intézménye az ún. Főhatóság volt (ez ma az Európai Bizottság). Mivel az induláskor a nagyhatalmak nem tudtak megegyezni ennek központjáról, a kicsi Luxemburg jelentkezett ideiglenes székhelynek. Mára a közel százötven bank és több száz befektetési alap mellett több fontos EU-s intézmény található a nagyhercegségben. De a lakosság még emlékszik arra, hogy nagyszüleik verejtékes munkája hozta el egykor a mai gazdagság alapjait.
