Közben az is kiderül, hogy „Ritchie”, ahogyan kollégái szólítják, maga is került hasonló helyzetbe, mint a Charlie Hebdo szerkesztőségét védő rendőrök.
– Egy bagdadi kórház beléptetőrészlegén ügyeltünk, amikor szunnita lázadók hirtelen géppisztolysorozatot adtak le ránk. Ilyenkor a védekező lövések mellett fedezéket kell keresni és segítségül kell hívni a kollégákat. Pontosan így tettünk és közös erővel sikerült megfutamítanunk a terroristákat – meséli életveszélyes kalandját a fiatal harcos. Az állandó feszültség a legtöbb embert megviseli. Ritchie azonban hadra termett férfi.
– Nem állítom, hogy szeretem a munkámat, de hozzászoktam és elviselem a vele járó terheket. Talán erre születtem. Higgye el, értek a munkámhoz. Hamarabb szétszedek egy Kalasnyikovot, mint ahogy meghámozok egy szem krumplit
– mosolyog a szeme sarkából. Kollégái magabiztos, határozott bajtársnak tartják, aki képes órákon keresztül figyelni és adott pillanatban gyorsan reagálni. Az eredményes szolgálatot azonban kikezdheti a félelem szüntelen érzése. Még a legtapasztaltabb háborús veteránok is beszámolnak erről a bénító érzéséről, amelyet az idő sem képes tompítani.
– Aki azt mondja, hogy nem fél, az hazudik, de ez az érzés természetes védekezése a szervezetnek, amely az éberséget növeli. Az ijedtség pedig csak a vészhelyzet első pillanatában hasít az emberbe, azután a begyakorlott mozdulatok és a megtanult technikák automatizmusa szerint tesszük a dolgunkat. Azt tapasztalom, hogy vészhelyzetben már egészen másként viselkedek, mint az átlagember, mert az ösztönös cselekvést felülírja a rutin. Aki nincs jól kiképezve, nem élt át hasonlót, esetleg nem alkalmas ilyen munkára, pánikba esik, vagy halálfélelmében megbénul, leblokkol, de én nem.
 |
| Bagjos Richárd |
Ritchie szerint Bagdad, ahol nyolcszor járt, a világ harmadik legveszélyesebb városa.
– Irakban szinte otthon vagyok már, pedig szinte a bőrömön érzem az ellenséges tekinteteket, a piacon, az utcán, mindenütt, ahol civilekkel találkozom. Az európai ember ugyanis egyes helyeken közellenségnek számít. A kereskedők persze kiszolgálnak, hiszen belőlünk élnek, a pénz az úr ott is, de nyugtalanító, hogy nincs senkire ráírva, hogy terrorista. Soha nem tudhatom, melyik hófehér, földig érő „szob” ruha alatt rejtenek robbanószerkezetet.
– Az utóbbi hat évben, amit átlátok, a helyzet inkább romlott Irakban. Az Iszlám Állam térnyerése is ennek a jele, illetve oka is egyben. Az új szervezet hadserege szeptemberben már negyven kilométerre közelítette meg Bagdadot, ami hatalmas riadalmat okozott az irakiak és szövetségeseik körében, de végül sikerült visszaverni az ellenséget.
– Irakban szerzett ismereteimre alapozva azt gondolom, hogy az ellenfél nem lesz képes elfoglalni Bagdadot, olyan jól kiépített védelmi rendszer óvja a várost. Mégsem egyszerű feladat ennek a vad és harcias IS-nek a felszámolása, mert hatalmas területekre tett szert, nagy tömegek álltak az ügy mellé, és a meghódított szír és iraki országrészek kifosztása nyomán elképesztő mennyiségű pénz, harcászati eszköz, üzemanyag és egyéb érték került a kezére.
Talán a kurd felkelők ereje segíthet a szövetségeseknek, de ennek az lesz az ára, hogy a világnak el kell néznie a kurd állam létrejöttét, ami szerintem három éven belül megvalósulhat. Bagdadban úgy tartják, hogy még csírájában, a szíriai polgárháborúban kellett volna megfojtani az Iszlám Államot, mert ilyen haderőt csak széles körű katonai invázióval lehet térdre kényszeríteni.
– Az iraki emberek sajnos rendkívül megosztottak. Eddig is megosztotta őket a különböző vallásokhoz, népcsoportokhoz, törzsekhez való tartozásuk, de Szaddám Huszein ennek ellenére képes volt őket egy országba tömöríteni, békében tartani. Éppen ezért sírják vissza az idősebbek a diktátort, míg a fiatalok tanácstalanul néznek a jövőbe. Elég, ha belegondolunk abba, hogy a szövetségesek által évek óta megszállás alatt tartott, sok helyütt erődítményszerű fővárosban
a helyiek ügyet sem vetnek már a lövések, robbanások zajára, már alig-alig állnak meg a még füstölgő gépkocsironcsoknál és a mellettük fekvő halottak előtt.
Én magam is közönyösen fogadom az ilyen hétköznapi jelenségeket, csupán a túlélés vágya munkálkodik az emberben.
De vajon miért viszi valaki a bőrét a vásárra?
– Nyilván a zsoldért mennek az emberek a válságövezetekbe dolgozni. Ott ugyanis a magyar átlagbér legalább ötszörösét meg lehet keresni. Hozzáteszem, az angol kollégák négyszer-ötször többet kapnak a magyaroknál, bolgároknál, oroszoknál, szerbeknél. Az ellátásunk azonban hasonló. Mi is az európai menüre fizethetünk be, bejárásunk van az „egydolláros boltba”, vagy a helyi Burger Kingbe. Ami a fegyverzetet illeti, az is hasonló.
Legutóbb a brit cégénél Ritchie a Glock 17-es kézifegyvert kapta és szabadon választhatott a gépkarabélyok közül.
– Én AK–47-est kértem, mert tudom, hogy megbízható, könnyen kezelhető és az egyszerűsége okán könnyen javítható, de ami a legfontosabb, szinte bárhol lehet hozzá lőszert szerezni.
A sajtó sokszor foglalkozik azzal, hogy milyen sok, nem arab férfi harcol a felkelők oldalán – közöttük rengeteg magyar.
|
A helyiek sokszor ügyet sem vetnek a mindennapos erőszakra
Wissmal-Okili / Reuters |
– Becsléseink szerint Irakban 20-30 magyar harcolhat az iszlamisták oldalán. Még az is előfordulhat, hogy honfitársaim nyitnak rám tüzet. Alá kell húzzam, hogy bár vallási meggyőződésből állnak be a felkelők csapataiba, de döntésüket jelentősen befolyásolja a zsold, illetve a szabad rablás lehetősége. A nyugati titkosszolgálatok szerint napjainkban tizenhétezer külföldi harcol az Iszlám Állam nevű terrorszervezet ötvenezres seregében. Hogy az említett magyarok kik lehetnek, azt legfeljebb a titkosszolgálatok vagy a Terrorelhárítási Központ tudhatja.
Ritchie a napokban indul hajószállítmányok őrzésére Szomália partjaihoz. Azok a vizek a kalózok támadásairól híresek.
– Hajókat kísértem már ezeken a vizeken, és tudom, hogy ha a kalózok őröket látnak a fedélzeten, általában nem támadnak, de ha mégis, akkor komoly szándékaik vannak, és vérfürdőre lehet számítani! A döntésük általában a rakomány értékétől függ, illetve a lehetséges váltságdíj lebeg a szemük előtt, ami az elrabolt személyzetért ütné a markukat. Ami pedig a későbbi munkáimat illeti, azt gondolom, hogy napjainkban Szíriában van az ember a legnagyobb életveszélyben, ezért oda semmi pénzért nem mennék, de például Afganisztánba igen, ahol sok kollégám dolgozik.
Beszélgetésünk végén Ritchie azon elmélkedik, hogy mi munkálkodhat a külföldi, így a magyar, illetve arab terroristák lelkében.
– Az erőszak minden formáját elvetem, és mondom ezt annak dacára, hogy fegyveres őr vagyok, vagyis erőszakot alkalmazok én is!
Ezért feleltem úgy a kérdésre, hogy nem szeretem a szakmámat, legfeljebb elviselem. Nem tudom megérteni azokat az embereket, akik diadalittasan ülnek tort egy falu elpusztítása után, vagy kéjjel ölnek újszülötteket, erőszakolnak meg gyereklányokat, vagy fejezik le túszaikat…
Mert ez borzalmas, embertelen. Számomra az iszlám világ háborús övezetei csak a munkahelyeim, ahol igyekszem minél tökéletesebben ellátni a feladatomat és lehetőleg megrázkódtatás nélkül hazajönni a szerelmemhez, mert tudjuk, hogy a pénz nem minden – állítja határozottan Ritchie, majd hozzáteszi, hisz abban, hogy a gyengébbet segíteni kell az agresszorral szemben, s ha ezt fegyverrel kell megtenni, akkor azzal! Mert ha nem tennénk, a farkastörvények érvényesülnének.
