A táborparancsnok portréja

Hogy ezen a tehetségen életek múlhatnak, arra csak évekkel később döbbent rá. Azután, hogy őt is elérte a világháború. Ez 1941. április 6-án, vasárnap történt. A németek hadüzenet nélkül indították el a Jugoszlávia elleni megtorló akciót a háromhatalmi egyezmény felmondásával egyenlő belgrádi puccs miatt. Fischer a családjával élt a jugoszláv fővárosban.

„Előző este, szombaton még moziban voltunk. Reggel már dörejre ébredtem. Ezt több másik követte. Anyám is felriadt. Bekapcsoltuk a rádiót. Zene szólt, amit két perc múlva csak arra a pillanatra szakították meg, hogy a műsorvezető bejelentse, Belgrádot megtámadták, a németek bombáznak. Utána újra zene szólt. Összenéztünk. Ez nem lehet. Nem vagyunk bent a világháborúban. Az ablakhoz rohantam, látni, hogy a szemközti ház összedőlve, lángokban áll." A németek gyújtóbombákkal szórták meg a jugoszláv fővárost. „Apám – az ismert talmudista Leopold Fischer – falfehér arccal jött vissza arról a fél óra sétáról, amelyre minden nap elindult. Öltözzetek. Menjünk – mondta szűkszavúan" – emlékezik Fischer. Felöltöztek. Az utcákon mindenki rohant. Ők nem álltak meg, amíg nem értek a városon kívülre. Semmit nem vittek magukkal. „Azt hiszem, két tojást, ha találtunk" – meséli a mardosó éhségről. Az emblematikus zuhanóbombázókból, a Stukából több le is szállt. Akik rajtuk ültek, gépfegyverrel kezdték el gyilkolni a menekülőket.

Ricordo del padre (1946)

Belgrádban nyolcvanezer ember halt meg azon napon, nyitányként egy nyolc hónapon át tartó rémálomhoz. Mint mindenki, ők is bujkáltak a bevonuló németek elől. mindent a kényük-kedvük szerint csináltak. Megtörtént, hogy ha az út egyik oldalán állt egy kőhalom, munkára fogták, aki csak arra járt el. A köveket átvitették a másik oldalra, aztán vissza. Minden nap akasztottak az utcákon. Nem volt lámpavas, amelyet kihagytak volna. A szerbeket mind megölték, a zsidók pedig elvitték. Először csak a férfiakat. „Apámat is. Őt Belgrádtól északra, a Topovske Supe-i munkatáborban ölték meg. Amikor utoljára mentünk el hozzá, két német katona állt az ajtóban. Megkérdeztük, lehet-e beszélni vele. Az egyik katona felismert. Azt mondta, még Versecen egy iskolába jártunk. Nem emlékeztem rá, mert idősebb volt nálam, de azok a németek, akik kisebbségként Mária Terézia kora óta Jugoszláviában éltek, mind a nácik mellé álltak. Hallottam, Versecen hogyan kínoztak és gyilkoltak. A katona kiengedte apámat, de azt mondta, hogy ha tíz perc múlva nem tér vissza, akkor tíz emberrel végez. Apám szólt, hogy másnap munkára viszik őket. Akkor láttuk utoljára. Lelőtték."

Fischer több mint harminc családtagját veszítette el a holokauszt alatt. A bátyja egyike volt azoknak, aki túlélte. Huszonhat évesen orvosként szolgált a jugoszláv hadseregben. Az olaszok elfogták, és munkatáborba vitték, ahonnan gyalog menekült Svájcba. Belgyógyász lett, de csak a háború után, a Vöröskereszttől tudták meg, hogy mi történt vele.

Menekülés nyolcvanezer dinárból

Fél év után a németek már nem csak a férfiakat hurcolták el, hanem nőket és gyerekeket is. „Anyámnak én szóltam, hogy mennünk kell. Ő Magyarországra vágyott a család miatt – a testvére ügyvéd volt –, de ragaszkodtam ahhoz, hogy Olaszországba menjünk. Ismertünk valakit – egy nagy üzlet tulajdonosát –, aki azt ígérte, hogy kerít útleveleket. Két útlevél nyolcvanezer dinárba került úgy, hogy Belgrádban ezerből egy hónapig könnyedén meg lehetett élni. Anyám mindenünket zálogba adta. Azt mondtuk, hogy a háború után visszavásároljuk az ékszereket és minden mást is. Persze fogalmunk sem volt, hogy mi történik majd. Én Ruzsica Popovics névre kaptam olasz útlevelet. Az szerepelt benne, hogy Splitben születtem, amelyet Mussoliniék annektáltak már."

Splitbe egy hónapon át, kerülőúton jutottak el. Volt, hogy kocsival, de gyalog is. A két bőröndöt, amellyel Fischer útra kelt, ellopták. Az anyja süketnémának tettette magát, mert magyar akcentussal beszélt szerbül, és ha megszólal, azonnal leleplezik. Amikor megérkeztünk, azt mondták, menjünk be az önkormányzati hivatalba. Két hét múlva internálták Korcula szigetén. Az olaszok nem kegyetlenkedtek. Elutazni a szigetről nem lehetett, de szabadok voltunk. Mindenki saját lakásban élhetett. „Egész jó volt. Csináltunk egy iskolát, amelyben én mi máshoz kezdtem volna. Rajzoltam.” Ez segített anyján is, akit a szervezetét emésztő rák miatt Budapesten egyszer már megoperáltak, de most még egyszer kellett. Készített egy festményt a táborparancsnokról,. aki ezután hagyta, hogy Splitbe menjünk az anyámmal új műtét miatt, és mivel ott nem volt sugárterápia, később megadta az engedélyt arra is, hogy Bolognába utazzunk.

Meditate che questo e stato (1987)

Az nem túlzás, hogy egy festményen múlott az egész. A táborparancsnokot a portré annyira lenyűgözte, hogy évtizedek múltán – alig öt éve, 2009-ben – írt miatta Fischernek. „Kérte, hogy fessem le újra, mert a képet még 1943-ban elveszítette, amikor menekülnie kellett a Korculára érkező jugoszláv partizánhadsereg miatt. Megvan a levél. Elküldte benne azt a fotót is, amelyen együtt szerepelünk, a kép, ő és én. Válaszoltam neki, de elkéstem. Már nagyon öreg volt. Telefonon hívtak, hogy meghalt."

A háziúr legyint

Bár a táborparancsnoki engedély szerint Bolognában csak egy hónapig maradhattak volna, Korculára nem mentek vissza. „Anyám kórházba került. Kaptunk ételjegyet, és azzal a szobával együtt, amelyet az öcsémmel béreltünk, néhány hónapon át minden rendben volt." Aztán – 1943 júliusában – jöttek a németek. Előlük már rutinnal rejtőzködtek el. „Jelentkeztünk a hatóságoknál, hogy ellopták a papírjainkat. Születési helyül Castelnuovót mondtunk, mert abból három van Olaszországban, a családnevünk pedig Venturi lett." Sikerült elhitetniük azt is, hogy olaszként azért nem beszélik tökéletesen a nyelvet, mert sokáig Budapesten éltek, ahová a családnak az egyetemi professzor anya és apa miatt kellett költöznie.

Menzogna e memoria nr. 1 (1952)

Bologna akkor az olasz ellenállási mozgalom központja volt. A helyi zsidó közösségtől ezer lírát kaptak, amellyel a baloldali párt, a Partito d'Azione nevében egy zeneszerző, Aldo Finzi jelent meg. Finzit néhány hónap után a németek elkapták, amikor egy műtétre szánt összeggel éppen feléjük tartott. Ez Fischert rákényszerítette, hogy kereseti lehetőség után nézzen. Az első, kézenfekvő ötlettől vezérelve újra festeni kezdett, portrékat készített bárkiről, aki csak betért hozzá, csakhogy a ezeknek a portréknak annyira hírük ment, hogy egy hónap múlva már németek kezdték el adni egymásnak a kilincset a stúdiójában. Bár Fischer már kitűnően beszélt olaszul – beiratkozott a városi könyvtárba, ahol minden könyvet elolvasott – elkezdett félni, hogy az akcentusa miatt leleplezik. Abbahagyta Szerencséjükre Finzi helyett jelentkezett valaki a Partito d'Azionétól, hogy tud segíteni rajtuk. Ő római jog professzora, Massimo Massei volt. Ő a saját pénzéből adott nekik.

A veszély, hogy végül elfogják őket, soha nem múlt el. Bolognából a városi zsidókat akkor már mind elvitték. „Néha az ablakból láttam, kire hogyan vetik rá magukat. A háziúr csak legyintve mesélt róluk. Ilyenkor hallgattunk." Abban a házban, ahol laktak, élt egy fasiszta férfi is a feleségével és a kislányával. Fischer egy övbe tűzött revolverről szúrta ki, hogy a férfi fasiszta, de fenyegetést nem csak ez jelentett, hanem az egyedüli telefonkészüléke, amely a házban volt. Ezen a telefonon Fischert néha azok az orvosok is hívták, akik az anyja szervezetét emésztő rák miatt már közelről ismerték őket, és a tisztában voltak a családnevükkel is. Hogy az egyiküknek egyszer sikerült elővigyázatlanul Fischert keresnie Venturi helyett. azt csak hónapokkal később, tudták meg. Bolognában ekkor már a szövetségesek bombáztak, a fasiszta férfi eltűnt, és elköltözött a Fischer-család is, egy üresen álló házba, amelyből a tulajdonosok a németek miatt menekültek el.

Tagadni reflex maradt

Fischerék ebből a házból már csak havonta egyszer mozdultak ki, többnyire azért a lisztért, amely a kenyerükhöz kellett. Az egyik alkalomból Fischernek majdnem a veszte lett – akkor, amikor valaki Fischer néven kiáltott utána az utcán. Erre először nem fordult meg, leszegett fejjel ment tovább, de amikor másodszor is megszólították, rá kellett jönnie, hogy ki szólította meg. A fasiszta volt az. Fischernek maradt annyi lélekjelenléte, hogy azt mondja, csak sétál egy kicsit – ha elárulta volna, hogy lisztért megy, a valódi nevére kiállított ételjegy azonnal lebuktatja –, de fegyverrel kényszerítették, hogy szálljon be egy kocsiba. Fél órán át hajtottak kifelé a városból. Fischer kidugta a fejét az ablakon, hogy ha valaki felismeri, szóljon az anyjának, hogy elvitték. A kocsi végül egy elhagyott épületnél állt meg. Itt hallgatták ki órákon át. Újra és újra megkérdezték, Fischernek hívják-e, többször elmondatták, miért nem úgy beszél olaszul, mint a helyiek, és miért, hogy ilyen jó viszonyt ápol az orvosokkal. Amikor kérdezték, hogy hol lakik, hazudott. Ha ellenőrzik is egyáltalán, csak őt vigyék el. Végül elengedték. A táskájába – amelyben ott lapult a Fischer névre szóló ételjegy – egyszer sem néztek bele.

Ezután Masseinél húzták ki, amíg véget nem ért a világháború. A felszabadulás Fischert az erkélyen érte. Az édesanyja és az öccse a pincébe vészelte át a szövetségesek légitámadásait, de ő soha nem ment le velük. Fent maradt figyelni, hogyan bombáznak az amerikaiak és britek. Majd fest erről is – gondolta. A reflex – letagadni a valódi nevét – egy időn át még elkísérte. Egyszer azok előtt a zsidók előtt is, hogy menjen velük Palesztinába Ezt nem tette meg. Egy időn át az amerikaiaknak dolgozott a lelki hadviselési ügyosztályon. Olaszról angolra kellett fordítania – amennyire akkor angolul tudott. „Utána azért megtanultam" – nevet. 

Dalí és a legyek

Rómába 1946 januárjában ment először. Egy szerb festő hívta, akit még a belgrádi időkből ismert, és aki aztán első lépéseit egyengette a fővárosi művészvilágban. Fischer játszi könnyedséggel feltalálta magát. Hatalmas lendülettel kezdtt el újra festeni. Az első képét még eladta – később visszavásárolta –, fél után pedig már a Via Margutta művészeivel szerepelt közös kiállításon. Mario Mafaijal, Renato Guttusóval és azzal az Amerigo Tottal is, akivel aztán 13 évig együtt élt. A kapcsolatuk már évek óta tartott, amikor a magyar szobrász befutott a római pályaudvar, a Termini frízeivel, de mire az alkalmi színész Tot 1973-ban eljátszotta a Corleone-testőrnek, Bussettának a szerepét Keresztapa 2-ben, rég szakítottak. Fischer szerelmes lett másvalakibe, akinek a kedvéért elhagyta a szobrászt,. Ez soha nem volt gátja, hogy később több közös kiállításon is együtt szerepeljenek. Ezekből a legutolsót Budapesten rendezték tavalyelőtt. (Fischer magyarul csak az anyjától, Korneliától tanult és azóta sem szólalt meg, hogy ő meghalt ötven évvel ezelőtt. Tot előtt sem, bár a szobrász néha magyarul írt neki levelet. Ehhez képest remekül beszéli a nyelvet és ezer szállal kötődik Magyarországhoz. A férjének, az újságíró és szobrász Alberto Baumann-nak az apja magyar volt. Az író és költő Bihari Klára testvére. „Náluk laktam, amikor Budapesten kiállításom volt" – meséli.)

Dalíval, Galával és Tottal

A világháború utáni művészvilág központja Rómában Luchino Visconti villája volt. Fischer itt, az egymást érő estélyek és találkozók forgatagában ismerte meg Picassót és Salvador Dalít is, aki aztán többször is járt Tot műtermében, és mindig kereste őket, ha Rómában volt. Ezek a meghívások néha váratlanul érkeztek. „– Eva – hívott fel egyszer – azonnal gyere át. Mondanom kell valamit. A szalonban ültünk le. Dalíból áradt a szó. Egy órán át beszélt. Legyekről. Amerikában nem lehet élni – fakadt ki az egyik pillanatban. Miért? – kérdeztem csodálkozva. Mert nincsenek legyek – vágta rá. Spanyolországban van légy, de az mind mocskos. Olaszország... Ez az! Ez az élet. Itt tiszták a legyek."

Az ilyesféle egzaltált kitörések ellenére a nagyok közül sem Dalí, sem más nem éreztette senkivel, hogy zseni lenne. „Összehasonlítani sem lehet, mennyire szerények voltak a középszerű művészekhez képest. Dalí persze társasági életben sem hazudtolta meg az excentrizmusát, amelyről hírhedt is volt, de a művészetről soha nem beszélt, és főleg, nem kérkedett  vele. „Csinálta. Egyszer el akart adni egy rajzsorozatot, amelyet a húgáról, Ana Maríáról készített. A férjem beszélt le arról, hogy megvegyük" – Fischer hangján érződik, hogy ezt azóta is bánja.

Akik viszont szerettek felvágni azzal, amijük van, inkább a diplomaták voltak. Binaj Szen egykori FAO-igazgató, akinek ugyan múlhatatlan érdeme, hogy a regnálása alatt vízfejű statisztikai hivatalból az éhség elleni küzdelem vezető fórumává tette az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetét, csak hogy később országa, India nagyköveteként gátlások és korlátok nélkül hódoljon a nyugati művészet iránti szenvedélyének. Olyan túlzásokkal, mint az a fényűző estély, amelyen Fischerre bízta a vendéglista összeállítását, és amelyen az összegyűlteknek – köztük a 20. századi olasz költészet kimagasló alakjának, Giuseppe Ungarettinek – valódi arannyal bevont tortát szolgáltak fel. „Ettem belőle. Utána soha többé.”

Morricone telefonja

Fischernek a világháború óta eltelt évtizedek alatt több mint száz kiállításra vitték el a festményeit, majdnem ötven díjat kapott és több dokumentumfilm is készült róla. Élt Franciaországban, másfél évig Angliában, ismerte Alberto Giacomettit, volt Marc Chagall asszistense, Joszip Zadkin felesége, Valentine Prax vele vásárolt képeket, de a legtöbbet – meséli – mégis a múzeumokban tanulta. Főleg a spanyol barokktól. a Louvre-ban, ahol Francisco Zurbarán műveit nézte meg vagy abban a Pradóban, ahol a leginkább Diego Velazquez festménye, Az udvarhölgyek nyűgözte le. „A hangulata miatt. Látta a múzeumban? Az ember nyilván ismer festményeket – Picassót már a világháború előtt, Lyonban és így tovább –, de az atmoszféra, a hangulat nem olyasvalami, amit könyv vissza tud adni. És Az udvarhölgyeké az egész termet áthatja" – merül el a fejtegetésben. Magáról az önéletrajzában egyébként azt állítja, „csak” egy festő. Máshoz értenie nem is lenne szabad.

Morriconéval

Gyaníthatóan a hangulatok iránti rajongás az oka annak a vonzalomnak, amely Fischert a zenéhez fűzi. Még 1949-ben engedélyt kért és kapott, hogy próbákat tartó, előadásra készülő zenészeket fessen az olasz rádióban. Néhány évvel később már szó szerint átgázolt rajtuk. Nem is akárkin. Ehhez az első lépcsőfokot az a szerződés jelentette, amelyet egy amerikai galériával kötött. Havonta három képet kellett festenie. Fél év után megunta, mert a galéria ragaszkodott az eredetileg kijelölt egyedüli témához, amelyet ő nem változathatott meg, de a kapott pénzből – és a mellé tett néhány festményből – futotta arra, hogy vegyen egy lakást. Ez ugyanolyan tetőtéri volt, mint ez – mutat körbe –, azzal a különbséggel, hogy az alsó szomszédot Ennio Morriconénak hívták. Ekkor, 1957-ben a Morricone-család még nagyon szegény volt. A kezdő zeneszerző a feleségével, a két gyerekükkel és a felesége testvérének a családjával bérelt egy háromszobás lakást.

„Úgy ismertük meg egymást, hogy náluk volt a telefon. Amikor odaköltöztem, kértem saját vonalat, de ezt csak három hónap múlva szerelték fel. Addig hozzájuk jártam le. Ez sokszor nem volt egyszerű, mert a lakásuk kicsi volt, Morricone pianínója pedig szinte az egész előszobát elfoglalta. Neki fel kellett állnia, ha hagyni akarta, hogy valaki a falhoz simulva elmenjen a pianínó mellett a telefonig. Tetszett neki, amit csináltam. Hitelre vásárolt képeket. Volt, amelyiket hónapokig fizette. Mindig vesz képeket, amióta befutott a Leone-filmekkel. Most a Piazza Venezián lakik egy kétszintes házban. Néha beszélünk telefonon. Nemrég el is jött meglátogatni." A szomszédi kapcsolatból évtizedek múltán közös kiállítás lett. Morricone zenét írt a képeiről. „Nehéz megmondani, hogy mennyire elvont vagy konkrét az az érzés, amely meghatároz egy festményt, de azt tudom, hogy ezeket a vásznakat abban az elnyújtott, feszült világban festettem meg, amelyet a művei jelentenek" – írta Fischer a katalógus előszavában az egymásra tett hatásról.

„Senki nem hitte volna el, hogy igaz”

Ez az elnyújtott, feszült világ Fischer festészetében máshol is megjelenik – abban a sötét fejezetében is, amelyet a holokausztról készített képei jelentenek. Hogy fest a holokausztról, azt évtizedeken át nem mondta el senkinek. Titkolta Tot, de még a férje előtt is. A ma már kissé érthetetlen miért oka, hogy a világháború után a köztudat egyszerűen megfeledkezett a holokausztról. Senki nem hitte volna, hogy igaz. Hogy megtörtént." Ez helytálló diagnózis volt, az utókor pedig félelmet keltő cinizmussal igazolta is a nyolcvanas években szárnyra kelt negazionismóval, a holokauszttagadással. Emiatt, hogy amikor a római zsidó közösség megkereste, van-e képe, azonnal bólintott.  „A holokauszt-képeim szimbólumok, ahol kezek és arcok akarják és átadni a szívnek és a lelkiismeretnek. Nehéz örökség rájuk emlékezni, kutatni az emlékezet labirintusában. Az egész inkább egy lelkiállapot tükröződése. Nem olyasvalami, ami alkotással születik meg" – mondta erről annak a holokauszt-kiállításnak a megnyitóján, amely a Római Magyar Akadémián nyílt januárban, huszonöt évvel azután, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem 1989-ben rendezett egy kiállítást ezekből a festményekből.

A mostani római kiállítás több szempontból is kuriózum volt. Egyrészt mert a megnyitója kedvéért Fischer kimozdult otthonról úgy, hogy egyébként önálló tárlatra sem megy már el. A másik, hogy a kiállítás felett a védnökséget az a római zsidó közösség vállalta, amely tavaly januárban a Colosseumot is elsötétítette a magyarországi antiszemita megnyilvánulások miatt.

Ami a holokausztot illeti, Fischer azt mondja, gyűlölet nincs benne, de nem felejt és nem bocsát meg. „Ki felejt? Ki bocsát meg? Miért? Ha valaki megbocsát, az nem azt jelenti, hogy jól csinálták?"