Megjegyzem, Iszlám Államról beszélni eleve képtelenség. Nem államról van szó ugyanis, hiszen a szomszédos országok területein létrejött, ott garázdálkodó fegyveres bandáknak sem államuk, sem kormányuk, sem intézményeik, sem sajtójuk nincs, s most a hadszíntéren is vesztésre állnak. Nem a feslettség és a bűnös város ellen indítottak tehát terrortámadást, hanem mert komoly ellenfelet látnak Franciaországban, amelyet ilyen módon is megpróbálnak megfélemlíteni.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Bizonyára ez lehet az egyik ok. Viszont a januári, Charlie Hebdo elleni támadás idején még nem voltak ott a francia harci repülőgépek Szíria felett. Feltételezhető tehát, hogy Párizs olyasmit képvisel, ami eleve gyűlöletes az iszlamisták szemében. Vajon nem a francia laicizmus zavarja-e a vallási fanatikusokat? A laikus állam eszméje megkérdőjelezhetetlen francia alapérték, amiben nincs vita jobb- és baloldal között. Hollande elnök két évvel ezelőtt létre is hívott egy szervezetet (Observatoire national de la laicité) a köztársasági értékrend ápolására, elemzésére. Másrészt viszont sokan vannak, akik szerint a franciák laikussága olykor provokatív, sértő a hívő emberek számára, legyenek azok muzulmánok vagy keresztények.
– A franciák anyanyelve a szabadság. A laikus állam eszméje a szabadság legmarkánsabb kifejezése.
Tartok tőle, hogy a dzsihadista terroristáknak fogalmuk sincs, mi az a laikus állam. Az ő szemükben a laikus vallásellenes, holott a fogalom értelme a francia szóhasználatban és a történelmi kontextusban éppen az ellenkezője, teljes vallásszabadság.
Amibe persze a vallástalanság is beleértendő. A francia állam elkötelezte magát, hogy semmilyen módon nem avatkozik be a vallási felekezetek belügyeibe. A francia állam ugyanúgy kezeli az itt élő muzulmánokat, mint a katolikusokat vagy a protestánsokat. A sok évtizedes múltra visszatekintő bevándorlás következtében Franciaország második legnépesebb vallási közössége ma a muzulmán.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Ennek a vallási szabadságnak egyik negatív velejárója, hogy rengeteg imám, vallási elöljáró él Franciaországban, aki összekeveri a vallást a politikával, a mecsetekben nem prédikál, hanem agitál. Ezeknek az imámoknak nagy szerepük van az iszlám vallási fanatizmus európai elterjedésében. Ezért is határozták most el a francia hatóságok, hogy vizsgálni fogják ezeknek a vallási személyiségeknek a működését, és amennyiben úgy találják, hogy propagandájuk a francia államberendezkedés ellen irányul, fellépnek ellenük. Franciaországban egyébként a XIX. század végétől sok konfliktus volt az állam és a katolikus egyház között. Az egyház időközben rájött, hogy ki lehet építeni egy modus vivendit az állammal, amelynek során egyikük sem avatkozik a másik ügyeibe. Ez a francia laicizmus lényege.
Amikor felcsendült a Marseillaise, már világos volt, hogy nem lehet megtörni a franciákat. Múlt hét pénteken bombák robbantak a Stade de France futballstadionban, a szurkolók azonban nyugodtan, büszkén énekelték a Marseillaise-t a stadion evakuálása közben. Az év második párizsi terrortámadása után egy emberként énekelték a nemzeti himnuszt, akár a frontra induló katonák.
Ez a bátorság jellemezte az elkövetkező napokat is. A sebezhetőség és a feszültség érezhető volt ugyan a párizsi levegőben, a tragédia után két nappal mégis óriási tömegek vonultak a belvárosba. A Place de la République volt az elmúlt hét egyik legtöbbet látogatott helye. A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás után is itt üzenték meg a helyiek a terroristáknak, hogy nem félnek, és javarészt most is itt emlékeztek a holtakra. Mindenki úgy próbálta feldolgozni a történteket, ahogy tudta. Voltak, akik némán emlékeztek, mások ikonikus slágereket énekeltek együtt, este pedig lampionokat engedtek az égbe. (Körösi Ivett)
– Sokan mondogatják Franciaországban, hogy az 1905 óta élő, a vallási tevékenységek állami finanszírozását tiltó törvényt érdemes lenne felülvizsgálni, megakadályozandó, hogy a francia muzulmán közösség egyébként legitim igényeit radikális közel-keleti forrásokból finanszírozzák.
– Hogy a törvény felülvizsgálása rendezné-e a problémát, azt nem tudnám eldönteni. Az viszont tény, hogy elhatározták, ellenőrizni fogják a muzulmán közösségek külföldi pénzadományainak forrását. A külföldi pénzen épülő mecsetek, vagy a vallási közösségek jellemzően közel-keleti finanszírozása ugyanis érinti a francia államot, az szélsőséges esetekben a francia belügyekbe történő beavatkozásnak minősülhet.
Pillanatnyilag azonban jobban érdekli a francia hatóságokat, hogy mitől radikalizálódott az ország területén élő, s jobbára már ott született muzulmán fiatalok gondolkodása.
– A Charlie Hebdo elleni januári véres leszámolás nyilvánvalóan a véleményszabadsággal szembeni dühödt támadás volt. Miközben minden épeszű ember elítélte az akkori öldöklést, a viták rendezésének ezt az őrült módszerét, aközben akadtak szép számmal, akik bírálták a szatirikus lap stílusát a folyamatos botránykeltés és a végletekig fokozott gúny miatt. Ez utóbbiak szerint különbséget kellene tenni a véleményszabadság és a véleményszabadosság között.
– Nevezhetjük irritálónak a Charlie Hebdo stílusát, amely egyébként nekem sem tetszik, de le kell szögeznünk: a hetilap provokációi nem irányultak kizárólag a muzulmánok ellen. A lap karikaturistái, cikkírói mindenkit egyformán kigúnyoltak, mindenkivel szemben ugyanezt a radikális stílust alkalmazták.
Ez az ügy azért volt súlyos, mert az incidenssel a sajtószabadságot mint alapvető szabadságjogot támadták meg. Lehet persze vitatkozni azon, hogy kell-e különbséget tennünk a sajtószabadság és a sajtószabadosság között, de tudomásul kell vennünk azt is, hogy vannak, akiknek ez a maró gúny a műfajuk. A szabadság szélesebben értelmezett körébe ez a hang feltétlenül beletartozik, még ha sokunknak nem szimpatikus is.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– A párizsi merényletek után az unió vezetői a nyugati civilizáció értékeinek közös védelmére hívtak fel. Orbán Viktor volt az egyetlen közöttük, aki az európai értelmiség öngyilkos hajlamát is felelőssé tette a történtekért.
– Az európai értelmiségnek semmiféle öngyilkos hajlama nincsen. Ez egy politikai propagandaszöveg, aminek alátámasztására semmiféle tárgyi bizonyíték nem hozható fel. Az Európai Unión belül van persze egy erkölcsi konszenzus, de ugyanakkor a különbözőség is létezik. Németország nagyon más, mint Franciaország, és Olaszország is más, mint Anglia. Én nagyon fontos célnak tartom, hogy az EU közösen próbálja megvédeni saját társadalmi és erkölcsi értékeit. Ebből sajnos Magyarország jelenleg kilóg, de ugyanúgy kilóg a keresztény Európából is. A magyar kormány a kereszténység védelmében ellenzi a menekültáradat európai, s főleg magyarországi befogadását.
Ez azért hamis, mert Magyarországon a keresztény értékeket igen kevesen veszik komolyan, legkevésbé a kormányzat.
Franciaországban ezzel szemben igen nagyszámú keresztény közösség él. Zömmel katolikusok, kisebb arányban protestánsok. Ők azonban nem fenyegetésként élik meg a muzulmánokkal való együttélést. A franciákat csak az fenyegeti, ha valaki fel akarja számolni az évszázadokkal ezelőtt létrejött társadalmi konszenzust.
Hátborzongató, feszült csend uralkodik a terrortámadások helyszínein. A gyász és az együttérzés csendje ez. Kisgyerekek, baráti társaságok, idősek és fiatalok szinte mind könnyes szemmel helyezik el a virágokat, gyújtanak mécseseket és füstölőket. A hozzátartozók és a barátok fényképeket helyeznek el a mindent beborító virágtenger közepén. Ők fel sem néznek a körülöttük álló tömegre, nem látják azokat a szemeket, amelyek őket fürkészik.
A Le Petit Cambodge étteremmel szemközti hotel bisztrójának üvegein már megszáradt a vér. Csak itt több mint egy tucat embert lőttek le a terroristák. Talán az áldozatok sikoltozása volt ezen a környéken az utolsó hangos szó. Pedig a tekintetek mindent elárulnak: veletek gyászolunk, de nem félünk, nem adjuk meg a terroristáknak azt az örömöt, hogy érezzék: rettegésben tarthatnak minket, párizsiakat.
Ugyanakkor a tömeg minden egyes rezdülésén érezni: tudja, hogy bármelyik pillanatban megismétlődhet a tragédia, akár itt, most a gyászolók között is robbanthat valaki. Azok az emberek, akik közvetlen környezetükben nem találkoztak a terrorral, nem értik ezt az érzést. Az életigenléssel vegyes borzongást: a sorsunk nem a mi kezünkben van. De erről csak akkor beszélnek a párizsiak, ha turisták vagy újságírók kérdezik őket. Maguk között tudják: ennek kifejezése a mindent uraló csend. (Kovács Klára)
