De nyugalom van; ez Nepál, azaz a Never Ending Peace And Love (szűnni nem akaró béke és szeretet) – állítják a turistákra váró pólók feliratai, a legendás hippikorszak mottóját idézve.
Új élet
Aznap elsősorban Ambica Shresthával, Nepál legismertebb üzletasszonyával tervezek interjút készíteni. Ambica a Dwarika’s Hotel, az ENSZ által is kitüntetett, a megőrzött régi oszlopok és ablakok felhasználásával épült szálloda tulajdonosa, a nepáli örökségvédelem nagyasszonya. Mikor belépek a harsogó zöld kertbe, a fotel kartámláján ül és piheg.
87 éves, és a Nepáli Örökségvédelmi Alapítvány elnökeként épp levezényelt egy maratoni, háromórás megbeszélést. A teremben nem volt légkondicionálás, ami most, a forró, monszun előtti poros napokban elviselhetetlen még itt, 1500 méterrel a tengerszint felett is. Amikor Ambica kérdésére megmondom, hogy legalább fél órát kérnék az idejéből, látom, hogy sokallja. A táborba mennének – magyarázza a velünk lévő amerikai hölgy, Wendy.
A táborról a hotel blogján olvastam: a Dwarika’s örökbe fogadott egy közeli sátortáborba menekített falut, ennyit tudok róla. És a nevét. Camp Hope – Remény Tábor. Wendy kifejezetten ezért érkezett Nepálba, a tábor operatív vezetésében segít. Két napja áldás érte őket: újszülött érkezett. Ambica most tudna elmenni meglátogatni. – Oké, akkor jövök veletek a táborba – mondom örömmel és kicsit frusztráltan: az interjút azért elég nehéz volt összehozni.
A szálloda Ambica férje, Dwarika Das Shrestha álma volt, ám amikor a férfi 1992-ben meghalt, az asszony vette át a munkát. Ma már nem ő vezeti a szállodát – lánya, Szangita a főnök –, de a Nepáli Üzletasszonyok Szövetsége elnökeként és számtalan fontos ügy támogatójaként nem dolgozik kevesebbet most sem. Mint mondja, a hotel épületei sérülés nélkül élték túl a földrengéseket – annyira, hogy a német mérnököknek leesett tőle az álluk a minap.
Úgy van, hogy a teherautón megyünk – Ambica és a sofőr elöl, mi hátul a platón, amitől láthatóan felcsillan a szeme. A körülöttünk álló recepciósok hada, élükön a hosszú fehér lófarkas-napszemüveges állandó mindenessel, a család régi bizalmasával, azonban lázas szervezésbe fog: nem, azt nem lehet. Megkapó, ahogy az idős hölgyről gondoskodnak, védik a renoméját: most épp kocsit keresnek neki. Én meg addig a mesés kertben teszek pár lépést. Van mit nézni.
Katmanduban a nevári kultúra a világtörténelem leghosszabb ideig tartó virágzása során olyan gazdag városszövetet produkált, amellyel egyedülálló a világon. Nem tudni más társadalomról, ahol minden réteg, még a parasztság is annyit áldozott volna a művészetre, a mívesen faragott házakra, mint itt. A pagoda mint építészeti megoldás is a Katmandu völgyből indult Ázsiát meghódító útjára.
|
| Navesh Chitrakar / Reuters |
– Mégis teherautó lesz – jelenti ki Ambica alig leplezett örömmel. Nekem meg máris nagyon tetszik, ahogy a földrengés újrarajzolja a helyesről és a nem helyesről alkotott fogalmakat. Igaz, itt egy olyan asszonyról van szó, akinek ez régóta a kisujjában van: az emberek már az ötvenes években sem győzték felvonni a szemöldöküket, amikor fiatal házasként motorral száguldottak végig a férjével, Dwarikával az ősi főváros művészettel és fekáliával teli utcáin.
Egy minden szempontból középkori, istenkirály uralta társadalomról és a külvilág előtt éppen megnyílt országról volt szó, ahol a két jó családból származó fiatal szinte hermetikusan lezárt határokat feszegetett. Első nagyinterjúnk alkalmával olyan szeretettel beszélt férjéről, hogy azt hittem, evidens: szerelmi házasság volt az övék. Azonban amikor visszamentem átbeszélni a szöveget, kijavított. – Nem, nem az volt – mondta, és a további hibákat is szigorú arccal pontosította.
Dwarika egy reggel – 25 éves volt ekkor – futni indult családja otthonából; így kezdődik az általam már számtalan helyen olvasott és Ambicától is hallott történet. De mint minden sztorinak Nepálban, ennek is homályba vesznek a részletei. A motorján ült vagy kocogott? Amikor a szöveget pontosítjuk, csodálkozom, hogyan véthettem ennyi hibát, de Nepál már csak ilyen: a lehetetlen lehetségesnek tűnik, a misztikum pedig hétköznapinak. Itt a pontos részletek kiderítése is lehetetlen vállalkozás: az ember vagy beleőrül, vagy megtanulja ezt elfogadni.
|
Életképek a Remény Táborból
Camp Hope/Dwanika's Hotel |
Szóval Dwarika az egyik utcasarkon (templom előtt?, egy udvarba bepillantva?) azt látta, hogy parasztemberek baltával vernek szét egy XV. századi, roppant mívesen faragott faablakot (oszlopot?). Kiderült, tűzifa lesz belőle. Ott nyomban megvásárolta tűzifaáron az ablakot, és hazavitte. Így kezdődött minden. Dwarika további faragásokat vásárolt, és ezek ihlették arra, hogy egy házat is felépítsen köréjük. A házból vendégház lett, majd lassan szállodává fejlődött: ma már Nepál első számú örökségvédelmi projektje, amely a szakemberek képzéséről, utánpótlásáról is gondoskodik.
A leprások segítenek
Pár éve Ambica szomorúan mesélte nekem, hogy a mostani faragások már nem ugyanolyanok: ma kevésbé cizellált, mély vésetek készülnek. A tábor felé a kocsiban (Ambica bánatosan szállt be az időközben megérkezett régi Mercedesbe) megkérdem: a földrengésben megsemmisült számtalan régi templom újjáépítése elhozhatja-e a fafaragás reneszánszát? Megnyugtat: épp most egyeztettek a kézművescéhek vezetőivel az újjáépítés feladatairól és a fiatalok kiképzéséről.
A táborba érve hagyom, hadd menjen a dolgára. Persze csodás lenne látni és lefotózni, ahogy az újszülöttet köszönti, ezért tízpercenként arra járok, és lesem, hogy nem bukkan-e fel véletlenül. Közben Heikóval, a langaléta német hippivel kezdek beszélgetni. A Shanti Sewa Griha lepraközpont munkatársa, amit örömmel hallok: tizenöt éve én is ott kezdtem önkéntes életemet. Ambicáék már egy évtized óta a leprásoktól vásárolják a tojást: a Shanti organikus földműveléssel úttörő volt az országban. Most a hotel kérte fel őket, hogy jöjjenek át, és segítsenek.
A Shanti munkatársai kézimunkát (kötést, sámlikészítést) tanítanak a falusiaknak. Heiko tegnap este jött meg a faluból, ahol egy földcsuszamlást is átéltek. – Ezek az emberek soha nem térhetnek vissza az otthonukba – mondja. Az egész hegyoldal leszakadással fenyeget. Ezért történt, hogy egy teljes falut áthoztak a táborba: csak egy pásztor maradt ott. Heiko mutat egy telefonos applikációt is, amelyen az utórengéseket látni. Elképedve nézem, hogy mindennap legalább két 4-es erősség feletti rengés fut át az országon. A tegnapi például 5,3-es volt.
Nem nagyon tudunk beszélgetni, mert állandóan odapattan egy labda a szomszédos focipályáról. Mintha nyári sátortáborban állnánk: kisimult arcok, mosoly, jól szervezett konyha, kézműves-foglalkozások. A Shanti Waldorf-rendszer alapján megszervezett kis iskolája egy erdő mellett áll: alighanem az egyik legjobb az országban, és a táborbeli gyerekek is oda fognak járni – mondja az önkéntes immár Ambica lányának, Szangitának. Mintha most ez volna a világon a legtermészetesebb, hogy a leprások segítik az egészségeseket.
Odébb Lya és Andrew, a két fiatal önkéntes éppen az új tolltartókat osztja szét, és a köszönömöt tanítja a gyerekeknek. Ők Kambodzsából jöttek vissza Nepálba, hogy segítsenek. Nem könnyű vállalkozásba fogtak, ezt én magam is ismerem még a Shantiból. Az egyszerű emberek biccentés vagy az öröm kimutatása, egyáltalán: köszönet nélkül veszik át, amit az ember ad nekik.
A gyerekek itt vannak már több hete, de azért azt a bizonyos szót még majd mindegyik tolltartó átadása után hangosan, tüntetőleg elmondják az önkéntesek. Persze ilyenkor – és ezt este a vacsoránál nagy nevetve meg is beszéljük – az ember szembesül önnön egójával is; azzal, hogy elvárja a hálát. Rájön, hogy azért is csinálja mindezt, hogy learathassa a jóság gyümölcsét, hogy neki is jó legyen.
Finom kontraszt
Ahogy a sors hozza – és Nepálban hozza; itt lazítani kell a gyeplőn, és hagyni, hogy vigyen, hiszen ő a bölcsebb –, épp mikor úgy döntök, hogy Ambica nélkül indulok babanézőbe, azonnal belebotlok a szintén odaigyekvő asszonyba. A sátor a tábor legtávolabbi sarkában áll. Bent áldott sötétség. Szemben a nagymama ül, egy felakasztott kendő mögül pedig egy nyugodt szempár néz ránk. A kismama. A baba ott fekszik mellette egy kék szúnyogháló alatt. Mingmar a neve.
 |
| Camp Hope/Dwanika's Hotel |
– Az első? – kérdezem, mire Ambica és az addigra hozzánk csatlakozott Wendy felnevet.
– Hát persze! Nem látod? Még csak 16 éves…
Ambica egy százrúpiást érint a baba homlokához, a mellkasára helyezi, és némi fémpénzt hint a feje mellé. Régi nepáli áldás, így köszönti a család legidősebb tagja az újszülöttet.
Most jó lenne azt írni, hogy itt honol a csend, és mindannyian áhítattal ülünk ott, de Nepál nem adja meg ezeket a beteljesüléseket. Ambica inkább tárgyszerűen kikérdezi az anyukát a gyerekről, aki csendesen, a jelenlétünket inkább csak eltűrve ül, és anyjával együtt válaszolnak. Jól eszik. A baba kicsit sokat sír. Ám mégis: az újszülött felett ott lebeg a csend. Új élet a kék lepel alatt.
Szangitáék teljesen természetesnek veszik, hogy a sorsuk összefonódott a faluéval. Nem fogják elengedni a kezüket – ezt Szangita mondja –, amíg talpra nem állnak, sőt biztos vagyok benne: azután is meglesz az erős kapcsolat, már csak annak öröméért is. A két asszony nevetése állandó kísérője minden megbeszélésnek és apró jelenetnek, csakúgy, mint szigoruk. A falusiakról mint hősökről beszélnek. Kint egy kilencévesforma kislány lép hozzánk, és fogja karon a magasított sátorból kicsit nehezen lelépő Ambicát.
– Nagyon öreg vagy, ugye? – kérdezi a kis Száritá, és kézen fogva mennek tovább a felnevető és igenlő asszonnyal. Egy izgatott siserehad felé sietnek. Gyerekek gyűlnek Lya és Andrew köré – ma ők mehetnek a szállodába. A Dwarika’s kitalálta, hogy péntekenként egy nyolcfős csapat vehet részt a medence körüli barbecue-n. Nem, Lucky nem jöhet – mondják a gyerekeknek, rámutatva az itt, Katmanduban befogadott kiskutyára.
A szálloda most úgyis üres. Mutattak képeket, hogyan aludtak a földrengés után az emberek a kertben, hiszen kérdezés nélkül befogadtak minden külföldit. Az önkéntesek is itt laknak; finom a kontraszt a szétvarrt és tágított fülcimpájú, de roppant kedves arcú Andrew meg az enyhén szakadtas barátai és az ötcsillagos környezet között. A szállodában kézen fogva vezetik körbe egymást a gyerekek. Egy cseppet sem érződik rajtuk a trauma, nincsenek a környezettől megszeppenve. Én két rosszcsont fiút követek. – Ezt nézd, ezt nézd! – szaladnak ide-oda.
|
...Andrew – két fiatal önkéntes
Bors Edit |
– Nahát, dohányzik – szól oda egyikük, Rincsen a kertben épp rágyújtó Szangitának, mire az asszony kiereszt egy öblös nagy hahotát.
Az est folyamán a pár vacsorázó vendég mellett a szálloda a Rincsen kiáltásoktól visszhangzik. Ambica és Szangita is gyakran rikkantja ezt a nevet, ha a fiú épp valami rosszban sántikál, de mindig egy apró mosoly kíséretében. Rincsent teljesen leköti a medence, és már térdig gázol a lépcsőjén. Ambica retteg, hogy megcsúszik, és ugrani kell utána meg a többiek után, akik persze követik a jó példát.
Rincsennek át kell vedlenie Sivává, hogy mindent kézben tartson – a két italt, amit rendelt, az evőeszközöket és a svédasztalról szedett teli tányért, amit nem tud befejezni. Mindenki együtt derül mohóságán, többször is. A kis Száritával ülök szemben a nagy asztalnál, aki tiszta, artikulált és hibátlan angolsággal meséli: orvos szeretne lenni. Erre minden esélye megvan: ő már eddig is bentlakásos iskolába járt.
Gyönyörű, félelmetesen okos, jó humorérzékkel megáldott, saját értékének tudatában levő, de szerény kilencéves kislány. Forró vizet rendel – erre Ambica elismerően hümmög –, mert kicsit fátyolos a hangja. Annyira természetesen viselkedik, akárcsak az összes gyerek, nincs itt lehajtott fej, szégyenlősség: magától értetődőnek veszik a környezetet, azt, hogy ők itt lehetnek.
|
Ambica Shrestha, Nepál legismertebb üzletasszonya
Bors Edit |
A vacsora után még ülünk ott egy keveset – Lya a medencénél ügyel a gyerekekre Wendyvel. Hajukat a lányok fonják, mezítlábak lógnak a vízbe. Egy diplomatára ráfröccsen egy kis víz, de Szangita egy mosollyal lefegyverzi. Aztán aludni térnek, de előtte Rincsen megígérteti mindenkivel, hogy másnap reggel úsznak majd. Elmennek a szobákba, én pedig haza. Két héttel később magyar vendégemmel, Edittel látogatunk el a táborba. A városban dugó – a nemzetközi újjáépítési konferencia miatt vannak itt az emberek, mi pedig az időközben beköszöntött monszunon átevickélve érünk el gyalog, átázva a táborba.
Ez az otthon
A helyben azért így, másodszorra van egy szomorúság is, de azt inkább a körülményekre, az esőre, a nyitott televíziószobára fogja az ember. Még egy szomorú embert is látok: egy törött lábú férfit, aki a faluja képeit nézegeti a mobilján. Lucky is kimúlt – tudom meg, elvitte egy fertőzés.
Váratlanul érkeztünk. Betessékelnek minket a központi sátorba, amely egy komoly katonai hadművelet főhadiszállása is lehetne. Az angolul jól beszélő, fiatal Dhawára várunk, aki a tábor vezetője. Egy tiszta mosolyú fiatalember lép be a sátorba. Dhawa elmeséli, hogyan történt minden. A földrengés után hazasietett a közeli kisvárosból, hogy meglátogassa a szüleit. Az ötórás út nem volt könnyű – nem tudta, mi vár rá, mikor odaér –, de szerencsére a faluban senki sem halt meg. Az rögtön egyértelmű volt, hogy nem maradhatnak ott.
Hatalmas repedés jelent meg a falu alatt, amely a további utórengések és a közelgő monszun miatt lakhatatlanná tette az egész hegyoldalt. A férfiak nekiindultak Katmandunak, stoppal-busszal értek be a városba. Szobákat kerestek, de a fővárosban senki sem aludt bent a házban, ezért egy központi sátortáborban találtak szállást. A falut pár nap múlva, helikopterrel telepítették ki.
Telefonálgattak, szervezkedtek, aztán valahogy Dhawa egyik unokatestvére mesélt neki a Dwarika’sról, akik addigra már komoly segélyakciókat szerveztek szerte az országban: egymásra találtak. 331 ember jött át a központi táborból ide, és egy kutya. Lucky követte a falut.
A Camp Hope lakói most, alig pár héttel később annyira „otthon” érzik már magikat, hogy pár napja átjárnak a jóval szerencsétlenebb Langtang falu táborába is segíteni. Langtangot egy földcsuszamlás tette a földdel egyenlővé, teljes családokat temetve be. Segítenek felállítani a vezetőséget, programokat, játékot szerveznek a gyerekek számára. Immár ők segítenek. Dhawa mondanivalója olyan pozitív, annyira tiszta, minden keserűségtől mentes, hogy megkérdezzük: nem szomorúak-e mégis? Elvégre az otthonuk veszett oda. Elnéz a fejünk felett, nem először a beszélgetés alatt, és úgy válaszol.
– Olyan hálásak vagyunk a sorsnak, hogy élünk, és hogy rendben megy a sorunk… Itt vagyunk, van ételünk, fedél a fejünk fölött. Roppant hálásak vagyunk Ambicának és Szangitának, az önkénteseknek és nektek is…
Dhawa olyan hegyi tisztasággal mondja ezt, fejünk fölött a távolba tekintve, lágy mosollyal, mint egy gyengéd próféta. A második mondatnál már Edit és én is lehajtott fejjel tudjuk csak hallgatni, mélyen megrendülve. Fél perc után szólalunk csak meg. Mi köszönjük.
Földrengések idején
Két héttel később megint a monszunzuhatagos városon vágunk át robogóval a Dwarika’sba Edittel egy kemény nap után az ismét megbeszélt interjúra. Egy kisebb diplomáciai háborún vagyok túl. Aznap délelőtt négy hivatali rangon verekedtem-hízelegtem át magam, hogy a máskor simán bepecsételt tranzitvízumot megkapjam Indiába. Az sem segít, hogy megázott az útlevelem, és hogy a gépem másnap indul.
A végén a konzul maga fogad, és igazat ad nekem. Helyreteszi túlbuzgó kollégáját. – De meg van ázva az útlevél – mondja kissé sértetten a hivatalnok. A konzul csak felnéz, és nyugodtan mondja: – Földrengések ideje van. Ezek után érünk Ambicához. Ott kiderül: nem működik a felvevőm, lemerült. Remegő kézzel keresem a töltési lehetőséget, de úgy tűnik, a felvevő megázott. Közben elmesélem neki a napomat, és hogy egy óra múlva jelenésem van a nagykövetségen.
– Az indiai nagykövetség? – kérdezi csodálkozva. – Onnan nem szabad késni! Fussatok, menjetek! – mondja nagy szemekkel, végtelenül mosolygós nagyanyaként, látva a helyzetünket; talán egy kis örömmel is, hogy nyer tíz perc teaidőt. Megint kicsúszott a kezeim közül, megint nem faggathatom kedvemre.
Másnap már a kifutópályán, a repülőre lépés előtt, a lépcső tövében egy újabb táskaátkutatás vár a Delhibe tartó gép maroknyi utazóközönségére. A földrengés után bevezetett különleges intézkedés. Átmegyek az e célból a kifutó mellett felállított sátoron, megmutatom a táskámat, aztán nekiindulnék a lépcsőnek. A lépcső előtt váratlanul megállít a pár fokkal feljebb álló szép lány: azt hiszem, ő a légi kísérő, átnyújtanám neki a jegyemet, mire ő meglepetésemet látva mosolygósan és lágyan széttárja a karjait. Mint egy angyal, úgy mutatja, mit kell tennem, hogy átvizsgálhasson. Felnevetek, aztán én is széttárom a karomat.
