– fejtette ki lapunknak Jaroslaw Sellin, a lengyel Kulturális Minisztérium emlékezetpolitikáért felelős miniszterhelyettese.
A lakosság egy része a nyilvános felelősségre vonást támogatja. Ennek a tábornak a kezdeményezésére jöhetett létre a térségben egyedülálló jogkörökkel felruházott Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN), amely a tényfeltárás mellett eljárást is indíthat az általa bűnösnek ítélt személyek ellen. Az intézmény felállítása abba a nagyobb ívű lusztrációs folyamatba illeszkedik bele, amelytől a lengyelek a kommunista időszak borzalmaitól való megtisztulást várják.
A kormánypárt által is magáévá tett hitvallás szerint az igazságtétel egyenlő a színtiszta igazság kendőzetlen feltárásával – mindennemű kísérő narratíva nélkül –, míg az igazság gyakorlatilag az ügynökakták tartalmával egyezik meg. Mindezek fényében kristálytisztán kirajzolódik a félreérthetetlen erkölcsi imperatívusz: minden titkosszolgálati feljegyzést nyilvánosságra kell hozni, és minden érintettet válogatás nélkül felelősségre kell vonni. Ez elől pedig senki nem menekülhet még a XX. század talán legnagyobb lengyel történelmi hősének tartott Szolidaritás-vezér, Lech Walesa sem.
|
A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete a lusztrációs folyamat részeként Lech Walesa múltjáról is terhelő dokumentumokat hozott nyilvánosságra
Pawel Kopczynski / Reuters |
A Nemzeti Emlékezet Intézete által februárban nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint a kommunista elnyomás elleni küzdelem szimbóluma a 70-es években együttműködési megállapodást írt alá a titkosrendőrséggel, és évekig fizetség fejében készített jelentéseket a környezetében élőkről. Az iratok hitelessége még vitatott, de azt a Walesát támogatók többsége sem tagadja, hogy a munkásvezér valamilyen formában együttműködött az elnyomó pártállamot kiszolgáló hatóságokkal. – Az 1970-es sztrájkhullám leverése után Walesa rács mögé került. Elég nagy az esélye annak, hogy ekkor zsarolták meg és vették rá egyfajta megállapodás aláírására – mondta el Jacek Koltan, a Szolidaritás múzeum kutatási igazgatója.
A kérdés persze az, hogy meddig terjedtek ennek az együttműködésnek a határai, Koltan szerint azonban erre soha sem kaphatjuk meg a végleges választ. Kérdéseket vet fel például, hogy Czeslaw Kiszczak egykori kommunista belügyminiszter házában 16 különböző, Walesának tulajdonított aláírást találtak, valamint hogy a 70-es években még gyakorlatilag írástudatlan villanyszerelő hogy tudta olyan választékosan kifejezni magát, mint a jelentéseket író ügynök. Tovább árnyalja a képet, hogy a lengyel titkos szolgálat előszeretettel fabrikált hamis jelentéseket a párt ellenségének titulált ellenzék lejáratása érdekében, ezt nevezték „falszywka”-nak.
– Azt tudjuk, hogy miután jelölték a Nobel-békedíjra, Walesát a Nobel Bizottságnak elküldött hamis iratokkal akarta lejáratni a titkosrendőrség. Tehát léteznek hamisított jelentések is
– emlékeztetett Koltan. Az iratok eredetiségét ezért Walesa támogatói szerint alapos és átható vizsgálatnak kellett volna alávetni, és egy pártatlan szakértői bizottság felügyelete alá helyezni. Ezzel szemben a Nemzeti Emlékezet Intézete pár nappal a dosszié megszerzése után levonta a következtetést Walesa bűnösségéről.
A kormányt képviselő Jaroslaw Sellin viszont úgy gondolja, hogy éppen a „pro-Szolidaritás”-erők torzítják el a legendás munkásmozgalom múltját és sajátítják ki maguknak a történelmet azáltal, hogy az akkori rendszerellenes szerveződést a mai baloldal ideológiájával kötik össze. A kulturális államtitkár az ügynökmúltját teljes mértékben tagadó politikus személyes tragédiájának tartja, hogy nem képes beismerni a hibáit. – Walesa nemzeti hős, és halála után minden bizonnyal szobrokat fognak állítani neki. Ettől függetlenül az igazságot el kell mondani, és ez épp az olyan intézmények feladata, mint amilyen az Európai Szolidaritás Központ – érvelt Sellin. A Walesa-jelentések hitelességét illetően úgy fogalmazott, hogy „nincs olyan lengyel történész, aki kétségbe vonná ezeknek a dokumentumoknak a hitelességét”.
A kormány szemében tehát a 72 éves visszavonult vezető bűnössége megkérdőjelezhetetlen.
Sellin azt is nehezményezte, hogy a Szolidaritás-központ kiállítása nem szentel kellő figyelmet azoknak a meghatározó személyiségeknek, akik a mozgalom tagjaiként később szembehelyezkedtek Walesával.
Ebbe a kategóriába tartozott a 2010-es szmolenszki légi szerencsétlenségben elhunyt Anna Walentynowicz is. A gdanski hajógyárban darukezelőként dolgozó Walentynowicz elbocsátása adta meg a végső lökést az elégedetlen munkástömegnek 1980 augusztusában az országos sztrájkhullám elindítására. De nem csak szimbolikus szerep jutott a később egy nyugati újságíró által „Gdansk igazi hősének” titulált munkásasszonynak. Walentynowicz már a Szolidaritás elődjének számító Tengermelléki Független Szakszervezet (WZZ) tagjaként is nyíltan bírálta a fennálló rendszert, majd később a Szolidaritás egyik kulcsfigurájaként tartották számon.
Azt, hogy miért mégis a háromgyerekes villanyszerelő vált a mozgalom vezéralakjává, a legtöbben Walesa személyes karizmájának tudják be. Koltan az irodáját a Szolidaritás-központban berendező volt szakszervezeti aktivistát úgy jellemezte, mint a társadalom energiáinak közvetítőjét, akivel – néhány prominens értelmiségivel ellentétben – azonosulni tudtak az emberek. Ezzel együtt „nagyon nehéz esetnek” és szélsőségesen konzervatívnak írta le az „öreg politikust”, aki soha nem okoz csalódást a polémiára éhes unatkozó újságíróknak. Az öreg Walesa ellentmondásos személyisége Walentynowiczot is aggasztotta, sőt, ő egyenesen úgy tartotta, hogy a körülötte kialakult személyi kultusz sokat ártott a Szolidaritás mozgalomnak.
A kezdetben számos különböző érdekcsoportot magába foglaló tömegmozgalom későbbi beszűkülése egyébként is a kritikák kereszttüzébe került.
’56 ott és itt
1956 a kommunista elnyomás elleni küzdelem mellett a lengyel–magyar barátság éve is volt. A budapesti forradalom a poznani eseményekre reagáló szimpátiatüntetéssel indult a Bem-szobor elől, míg a lengyelek később véradással és gyógyszerszállítmányokkal támogatták a magyar felkelőket. Poznanban a Mansfeld Péter-emléktábla előtt elhelyezett koszorúk és a budapesti eseményeket bemutató kiállítás is a magyar sorstársak előtt tiszteleg. Ám maguk a tüntetések eltértek egymástól mind célkitűzéseikben, mind végkimenetelükben. A poznani június a munkások jogaiért vívott küzdelem első megnyilvánulása volt, amelyet később sztrájkok és munkástüntetések sora követett, egészen a rendszerváltásig. Ezzel szemben Budapesten sokkal inkább a totalitárius rezsimmel szembeni elégedetlenség tört felszínre. A magyarországi megmozdulásra politikai jellege miatt jóval vehemensebben reagált a moszkvai vezetés, és a Varsói Szerződés haderejének bevetése mellett döntött.
A vérbe fojtott magyar szabadságharcot követő megtorlás mértéke is messze meghaladta a poznani felkelését. Ami mégis közös vonás a két történetben, az a sztálinista elvektől eltávolodó puha diktatúrák kiépítése volt a felkelések leverését követően. Lengyelország sajátossága, hogy egy alulról szerveződő, a munkások jogait felkaroló sztrájkmozgalom vezetett el a kommunista rezsim megbuktatásáig. Magyarországon a demokratikus váltás kiharcolásában sokkal nagyobb szerepet játszottak a párton belüli változások és a külső tényezők.
A Jaruzelski tábornok által 1981 decemberében elrendelt szükségállapot után a Szolidaritás már soha nem tudta visszanyerni régi erejét, és a rendszerváltást megelőző kerekasztal-beszélgetéseken már csak a mozgalom egy töredéke képviseltette magát. Sokan úgy gondolják, hogy a 1989-es tárgyalásokban részt vevő szűk elitnek semmi köze nem volt az 1980-ban 10 milliós társadalmi bázissal bíró szerveződéshez. Az ezután következő időszak megítélése még ennél is negatívabb. Koltan Konrád Györgyre hivatkozva arról beszélt, hogy a Szolidaritás ’89-ig „antipolitikát” folytatott, majd hirtelen a hatalomba bekerülve el kellett volna kezdenie politizálni. Ez az ellentmondás végig rányomta a bélyegét a Tadeusz Mazowieckivel és Walesával az élén megalakuló első demokratikus kormány vezetésére, és végül Walesa ’95-ös választási vereségéhez és a Szolidaritás politikai marginalizálódásához vezetett.
A Szolidaritásról, Walesa ügynökmúltjáról és a múlt egyéb tisztázatlan eseményeiről szóló viták várhatóan még sokáig a lengyel társadalmi párbeszéd központi témájául szolgálnak. Bár az interaktív elemekkel és lenyűgöző látványvilággal korszerűsített múzeumok fontos szerepet játszanak a történelmi diskurzus alakításában, az aktualitásokkal terhelt emlékezetpolitika árnyékában egymásnak feszülő értelmezések nem elegendőek a kiegyezéshez.
