Viktornak hívják.
A The Washington Postnak adott tavaly szeptemberi interjújában Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök nem is titkolta: ő Ferenc pápa felhívásával szemben Orbán Viktorral ért egyet, a menekülteket pedig cinikusnak és arrogánsnak nevezte, akik méltatlanok a támogatásra.
Két sátor a zöldhatáron
Agidius Zsifkovics Burgenlandban teljesítette a pápa felhívását, melyben azt kérte az egyház szolgálatában állóktól: erkölcsi kötelezettségüktől vezérelve segítsék a menekülteket. Az eisenstadti püspök a püspökség honlapján felidézte, hogy tavaly másfél hónap alatt 200 ezer menekült – nők, gyermekek, sok idős és legyengült ember – érkezett Ausztriába Nickelsdorfon át, s az egyházak Burgenlandban egyik napról a másikra ezer menedékhelyet létesítettek a számukra.
Moschendorfnál a zöldhatáron két üres, vélhetően katonai sátor lapjait próbálgatja a szél. A kerítésnek még nincs nyoma, az előkészítő munkálatok a földtulajdonosokkal történő egyeztetésekkel kezdődtek. Az osztrák közszolgálati televízió, az ORF úgy tudja, hogy húsz tulajdonossal tárgyaltak, két, egyelőre még bizonytalankodó gazda kivételével mindenki elfogadta a kártérítés ígért mértékét.
Nem könnyű megtalálni bárkit is a húsz ember közül, kettőt sikerült szóra bírnunk, de a kártérítés összegét egyikük sem mondta el. Az eisenstadi püspök ellenállására azt mondták: az egyháznak tekintélye, ereje van, vele nem száll szembe az állam, főleg most, a választások küszöbén. De ha ők nem adják önként a földjüket,
kisajátítják, aztán akkor már az árára sem alkudhatunk, bizonygatják.
Az első, nem hivatalos rendőrségi reakciók a püspök válaszára valóban óvatosak, szinte vállvonogatóak. Az a lényegük, hogy legfeljebb rövidebb kerítést építenek, vagy olyat, ami nem lesz teljesen összefüggő.
Előbb a menekült lesz az ellenség, utána mi jövünk
Burgenland tartományának, az őrvidéknek Eisenstadt a székhelye. A Soprontól alig több mint 20 kilométerre elterülő kisváros fő nevezetessége a környezetével együtt felújított Esterházy-kastély, a Haydn-ház és nagyon sok templom, kápolna.
A kastély oldalánál kialakított parkolóban akarunk megállni, de az automata csak aprópénzt és városi kártyát fogad el, bankkártyát és papírpénzt nem. Amíg a fizetéssel bajlódunk, odalép egy osztrák autós, s felajánlja a parkolójegyét. Ő már megy, 50 perce viszont megmaradt, mutatja. Pénzt nem fogad el érte.
Váltunk vele néhány szót a menekültügyről. Szerinte a kisváros hangulatához hozzátartoznak a sétálóutcán korzózó, elegáns emberek. A helybeliek tartanak a menekültektől, elsősorban a városkép miatt, meg a migránsokban sokan terroristákat látnak. Sajnos a politika hergeli őket, magyarázza.
A sétálóutca csendes, az árleszállítást hirdető divatüzletekben a főleg Sopronból és Szombathelyről naponta ideingázó eladólányok a vevők által szétszórt ruhákat hajtogatják össze. Nem örülnek a zöldhatáron épülő kerítésnek.
Előbb a migráns lesz az ellenség, utána meg mi jövünk, a külföldiek,
osztják meg nem is alaptalan aggodalmukat. A burgenlandi tartományfőnöknek is több megnyilatkozása utal a külföldiek foglalkoztatását korlátozó, megszigorító elképzelésekre. A lányok még nem hallottak arról, hogy az eisenstadti püspök nemet mondott a kerítésre, de bólogatnak rá.
Csak nem erőszakolnak meg bennünket az arabok – kuncognak kamaszosan.
A fekete kalapos ember
Az egyik kapualjban három fekete dülleszti a falat. Kezükben újság. Nem olvassák, árusítják. Mi már tizenöt éve itt vagyunk, mondja a legbeszédesebb, és csak ennyire vittük. Utána jóízűen nevetnek, nem tudjuk, hogy miért. Egy idősebb, öltözéke szerint muszlim pár megy az utcán. Nem sétálnak, nem nézelődnek, lépnek szótlanul. Nemigen akarnak megszólalni. Az mindenesetre kiderül, hogy róluk és gyerekeikről is az egyház gondoskodik egy környékbeli faluban.
Az egyik kávéház teraszán középidős pár kávézik. Miután megszólítjuk őket, mutatják, hogy foglaljunk helyet. Hívő, templomba járó emberek, a férfi mérnök, felesége tanárnő. A férj beszél többet.
– Mélyen önmagunkba kell néznünk a püspök úr döntése után – kezdi vallomásosan. – Ez az ember innen nem messze, Güssingben született, és ahogy írja is, a vasfüggöny árnyékában nőtt fel. Tudja, mit jelent, ha elzárják az ember elől a világot. A vasfüggöny lebontásában fontos szerepet játszó Alois Mock alkancellár úr hazájában hogyan fordulhat elő, hogy kerítést építenek? És – itt hosszan a szemünkbe néz – a kelet-németeket átengedő,
a vasfüggöny lebontására annyira büszke magyarok hogyan építhetnek kerítést a háborúból menekülők visszaszorítására?
Hát ennyire rövid az emberi emlékezet?
A terasszal szemben az utcán fekete kalapos fiatalember sonkát, kolbászt és hatalmas sajtdarabokat árul, valamit mindenáron ránk akar sózni, de amikor meghallja, hogy magyarok vagyunk, vigyorogva legyint: magyar ember nem Eisenstadtban vesz paprikás szalámit.
A menekültektől azt mondja: tőlem aztán idejöhetnek, de nekem sok hasznom nem lesz belőle. Tudják, én disznóhúst árulok.
