Sokan elszegődtek napszámba a vietnami vállalathoz. Katal is megpróbálkozott vele, de csak egy napig bírta. Az ültetvényen kemény a munka, a kaucsuk megcsapolásáért azonban mindössze napi 10 ezer rielt (kb. 600 Ft) fizetnek. „Vagy belemegy az ember, vagy nem kap semmit” – mondja You Kolvireak, a vidéki közösségek érdekérvényesítésében segédkező Save Vulnerable Cambodians (SVC) munkatársa. Katal nem akart rabszolga lenni a saját földjén, mások azonban lenyelték a keserű pirulát, így a vietnami határ közelében fekvő eldugott falu olyan, mint egy szellemváros: aki nem az ültetvényen dolgozik, családjával a rizsföldön tölti a májustól decemberig tartó esős évszakot.
Taveng Leu esete nem egyedi Kambodzsában, ahol két konfliktussal teli évtizedet követően, a kilencvenes évektől kezdve jelentősen megnövekedett a földeltulajdonítások száma. „A vörös khmer rémuralma után, a nyolcvanas években nagyon nehéz volt az élet. Nem volt sem étel, sem munka, sem infrastruktúra… de a kilencvenes évek elején valami megváltozott, megindult a fejlődés, utakat építettek, ezzel párhuzamosan pedig egyre gyakoribbak lettek a földeltulajdonítások és egyre gyakrabban sértették meg az elemi emberi jogokat” – emlékszik vissza a földjétől szintén megfosztott 46 éves Liand Goung, akinek egymilliónál is több sorstársa van Kambodzsa-szerte. Az SVC becslése szerint 800 ezer családot érintettek az elmúlt évek földeltulajdonításai.
A délkelet-ázsiai királyság kormányfője, Hun Sen által két évtizede indított földkoncessziós politika részeként a kormány jutányos áron kezdte bérbe adni az állami tulajdonban lévő földeket, gyakran 99 éves időtartamra. Az SVC adatai szerint eddig mintegy 2,6 millió hektárt – az ország mezőgazdasági területének 73 százalékát – adtak így bérbe több mint 200, főként vietnami, kínai és thaiföldi vállalatnak, amelyek vezetői nem sokat gondolkodtak azon, hogy mit tegyenek a földön élőkkel: a 80 százalékban kaucsukültetvényekké alakított területeken egyeseket alkalmazásba vettek, másokat távozásra kényszerítettek. Bár a hivatalos irányelvek értelmében minden cégnek meg kell egyeznie a helyi közösségekkel, a Népszabadság által megkérdezett személyek közül senkit nem tájékoztattak az adott beruházásról, a hozzájárulásukat pedig végképp nem kérték.
|
A Seing Sei-ek a közösségi házban vitatják meg a falu életét érintő dolgokat
A szerző felvétele |
A korrupció és a kaotikus, bürokratikus rendszer rengeteg lehetőséget biztosít a vállalatoknak a visszaélésre. Az ültetvények esetében nem ritka, hogy a megállapodottnál sokkal nagyobb területet hasítanak ki és vonnak az ellenőrzésük alá, az arany-, vas- vagy rézbányák esetében pedig gyakran már akkor zajlik a kitermelés, amikor az adott cégnek csupán arra van engedélye, hogy felmérje a nyersanyaglelőhelyet – magyarázza PhallaMey, az SVC másik munkatársa.
Civil szervezetek szerint az egyébként is nehezebb sorban élő őslakosok – akik a 15 milliós lakosság 1-2 százalékát alkotják –, és az etnikai kisebbségek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Hiába élnek emberemlékezet óta a nemcsak otthonukat, de megélhetésüket is jelentő földeken, és hiába mondja ki az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata az őslakos népek jogairól, hogy megilleti őket a föld,megfelelő ismeretek híján elvesznek a kaotikus bürokráciai útvesztőiben, s a közösségek többsége papíron nem tulajdonosa a földnek, melyen él. Sőt, sokan azt sem tudják, hogy megilleti őket ez a jog.
A 167 ezer lelket számláló Ratanakiri a földeltulajdonítások által leginkább érintett tartományok egyike. Az itt élők 62 százaléka valamelyik őslakos közösség tagja, és az emberek közel fele él szegénységben. Mint az ország többi közösségében, itt is csak keveseknek van hozzáférésük az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz: a dzsungel mélyén élő gyerekek csak nehezen jutnak el a legközelebbi iskolákba, a betegek pedig a kórházba. Az ország hivatalos nyelvét, a khmert nem mindenki beszéli, és ez is növeli az elszigeteltséget. Ám akinek megvan a földje, nem panaszkodik.
„A szabadidőnkben beszélgetünk, énekelünk, táncolunk vagy imádkozunk, illetve mindig van valamilyen ünnepség, amire épp készülünk” – mesél a mindennapokról a Seing Sai falu közösségi házában összegyűlt brao őslakosok egyike. Órák telnek el, de a beszélgetést csak a rendszeres kotkodácsolás és nagy ritkán egy-egy motor zúgása szakítja meg. Televízió nincs a faluban, a híreket is csak rádión hallgatják – ennek ellenére egy-egy „buta” telefon azért előbukkan a zsebekből –, ha pedig nem pihennek, a földeken dolgoznak. A férfiak halásznak és vadásznak, a növénytermesztésből megmaradt
fölösleget pedig a nők értékesítik a piacon. A tartományi székhely, Banlung utcáit hajnalban hátukon kosarat cipelő asszonyok népesítik be, akik mintegy négy órát gyalogolnak minden nap, hogy reggel időben ott legyenek a városban a portékával, amin kosaranként kb. 20 ezer rielért (1200 Ft) adnak túl.
„Mangót, rizst és sok más növényt termesztünk, de az erdőből szerezzük a tűzifát is. No, és a szellemek is ott élnek, akikhez rendszeresen oltalomért fohászkodunk” – magyarázza a falubeliek közül valaki, hogy mit is jelent számukra a föld. Ha lehet, még jobban becsülik, mint korábban, hiszen ők is elvesztették egyszer. Mivel nincsenek rendesen kijelölve a telekhatárok, a szomszéd falubéliek eladták Seing Sei egy részét „a gazdag embernek” – ahogy a többség nevezi a külföldi cég képviselőjét. A Seing Sei-eknek azonban szerencséjük volt, mert a tartományi vezető a faluból származik, így amikor megtudta, hogy ki akarnak hasítani egy darabot a szülőföldjéből, azonnal intézkedett. A vállalatnak végül kártérítést fizettek a „félreértésért”, a Seing Sei-ek pedig visszakapták az addigra már lecsupaszított földjüket. Ennek ellenére elégedettek, és a további „félreértések” elkerülése érdekében elkezdték a föld közös tulajdonjogának bejegyeztetését.
Az angol mozaikszó után csak CLT-nek nevezett bejegyzési folyamat az, amely nemcsak nekik, de a többi őslakosnak is megoldást jelenthet. A procedúra azonban a telekhatár felmérésétől kezdve a bejegyeztetésig rendkívül lassú és költséges (hektáronként kb. 39 dollár). Az évek során mindössze nyolc közösség földje lett bejegyezve és élvez ily módon védettséget az eltulajdonításoktól. Az őslakosok döntő többségének tehát továbbra sincs megoldva a helyzete, a földrablás veszélye folyamatosan fennáll, a kormánytól pedig civil szervezetek és az érintettek beszámolója szerint aligha várhatnak segítséget.
|
A házakat magas cölöpökre építik, hogy az ár ne vigye el őket
A szerző felvétele |
„Gyakran a kormány és a felső rétegek is érdekeltek a földeltulajdonításokban, ezért a közösségeknek nehéz bármit is tenni” – mondja lapunknak Tek Vannara, egy civil kezdeményezéseket tömörítő ernyőszervezet vezetője. Mint mondja, a szerencsésebbek „csak” süket fülekre találnak a hatóságoknál, a kevésbé szerencséseket megfélemlítik vagy bántalmazzák. Az egyik napról a másikra valamely vállalat tulajdonává váló területeket gyakran a helyi hatóságok emberei védik a korábbi gazdáktól. Vannara szerint az emberek nem bíznak a kambodzsai igazságszolgáltatásban, ám most úgy néz ki, onnan kaphatnak segítséget, ahonnan nem várták.
Richard J. Rogers brit ügyvéd októberben panaszt nyújtott be a Nemzetközi Büntetőbíróságon, amelyben emberiség elleni bűntettek elkövetésével vádolja a kambodzsai vezetést. A Reutersnek nyilatkozó kormányszóvivő szerint azonban az ellenzék bérelte fel az ügyvédi irodát, amely „hazugságokat” állít. Akár politikai szándék áll a panasz mögött, akár nem, a hágai bíróság három-hat hónapon belül dönt, hogy vizsgálatot indít-e az ügyben. Ha erre sor kerül, az új fejezetet nyit a kambodzsaiak életében. A földjüket féltő emberek azonban egyre elszántabbak, akár jön kívülről segítség, akár nem. A Seing Sei közösségi házban beállt pillanatnyi csendet egy brao asszony hangja töri meg: „Csak egy módon óvhatjuk meg a gyermekeinket a jövő szenvedéseitől: ha sikerül megvédenünk a földünket.”
