A fájdalom és a női lét

Arca egy tizenhét éves bristoli diáklány, Fahma Mohamed, aki arra kérte az oktatási államtitkárt, Michael Gove-ot, hogy még a nyári szünet előtt – ami kritikus időszak, hiszen általában ekkor metélik körbe a lányokat – küldjön levelet Nagy-Britannia minden iskolájába, és kérje a tanári kart, beszéljenek a gyerekeknek a női csonkítás veszélyeiről. Reményeik szerint, ha a veszélyben lévő kislányok időben hallanak róla, otthon diskurzus kezdődik a családban, amely szerencsés esetben oda vezet, hogy az anyák elállnak szándékuktól.

A mostani brit kampány egyik fő támogatója, a The Guardian becslése szerint 66 ezer körülmetélt nő él Angliában és Walesben, és 24 ezer tizenöt év alatti lány fog várhatóan a közeljövőben átesni csonkításon. Míg korábban az volt a gyakorlat, hogy – főleg a hosszabb iskolai szünetekben – hazautaztak emiatt a családok,mostanában egyre elterjedtebb, hogy néhány família összedobja a pénzt, és hozatnak egy bábát, aki aztán több lányon is elvégzi a beavatkozást. Nagy-Britanniában annak ellenére számít égető problémának a női csonkítás, hogy 1985 óta törvény tiltja – a gyermekbántalmazás egy fajtája –, 2003 óta pedig akár 14 év börtönre is ítélhetik azt a szülőt, aki kiviszi az országból gyermekét, hogy külföldön körülmetéljék.

Ennek ellenére egy ítélet sem született az elmúlt harminc évben. Sarah McCulloch, az ACCM (UK) nevű civil szervezet igazgatója húsz éve dolgozik olyan közösségekben, ahol a női csonkítás a mindennapok része. Mint mondja, a legnagyobb probléma az információhiány. Az anyák sem, de főleg a gyerekek nem szívesen beszélnek erről a rendkívül intim beavatkozásról. Még ha fel is fogják, hogy mi történt velük, és tisztában vannak vele, hogy törvénybe ütköző, nagyon kevés az esély arra, hogy beszéljenek róla egy idegennek, hiszen nem sok gyerek jelenti fel a saját szüleit. A hallgatásnak így az az eredménye, hogy sem az egészségügyben dolgozók, sem a gyermekvédelmi szakemberek, és így a hatóságok sem szereznek tudomást a dologról. Az egyetlen hely, ahol könnyen kiderülhetne, hogy egy gyereken elvégezték-e a beavatkozást, az orvosi rendelő, de Nagy-Britanniában a legtöbb esetben tabunak számít a vizsgálat.

– Ha mondjuk egy anya elviszi a lányát a háziorvoshoz, hogy fáj neki, ha pisil, vagy gyanakszik, hogy elkapott valami fertőzést odalent, a háziorvos nem vizsgálja meg a gyereket. Csak felír neki egy krémet vagy antibiotikumot, anélkül, hogy pontosan tudná, mi baja... Itt Nagy-Britanniában, ha egy orvos elkezdené egy gyerek nemi szervét vizsgálni, azt hinnék, hogy pedofil, így a szakemberek nem merik megtenni. Nincs olyan törvény, amely védelmet nyújtana számukra – mondja lapunknak McCulloch. Ellenpéldaként Franciaországot hozza fel, amely zéró toleranciát hirdetett, és a beavatkozás 1983-as kriminalizálása óta mintegy harminc ítélet, köztük több börtönbüntetés született. Precedensértékű volt, hogy 1993-ban egy anyát ítéltek egy év letöltendő szabadságvesztésre.

Nagy-Britanniával ellentétben a francia orvosok jó része külön képzést kap a témát illetően, és ha bármi „gyanúsat” észlelnek, jogukban áll megvizsgálni azokat a kislányokat, akik az érintett országokból származnak. Az egészségügyi dolgozókon kívül a tanárokat is felkészítették, akik gyakran beszélnek a szülőkkel a női csonkítással járó egészségügyi veszélyekről, valamint a nagyon kemény jogi következményekről is, hiszen sokan azt sem tudják, hogy ez törvénybe ütköző. Nagy-Britannia azonban más, McCulloch szerint a britek nem akarnak erőszakoskodni, úgy érzik, megértőnek kell lenniük a bevándorlókkal és szokásaikkal szemben.

 – Annyira toleránsak, hogy elfelejtik, ez egy káros és törvénytelen beavatkozás – véli a szakértő, aki szerint igazi változást csak akkor lehet elérni a szigetországban, ha nem kívülről jön a nyomás, hanem belülről. Az ACCM (UK)-hez hasonló szervezetek ezért igyekeznek minél több információval ellátni a nőket, hogy aztán ők maguk próbáljanak változtatni a hagyományokon az adott közösségen belül. Ez azonban nem egyszerű folyamat, hiszen ősi tradícióról van szó, amelynek a közhiedelemmel ellentétben nincsen vallási alapja. A csonkítást végző közösségekben ez a nővé válás része, a tisztaság és – a vágy „kiölésével” – a hűség, a becsület szimbóluma, amely tiszteletet vált ki az emberekből, és nem utolsósorban, a férjhezmenetel alapfeltétele.

Waris Dirie kampányol Daniel Becerril / Reuters

 – A férfiak nem hajlandók elvenni olyan nőt, aki nincs körülmetélve. A lányok többségét kényszerházasság útján adják férjhez, mert a családoknak szükségük van a hozományra a túléléshez. De nincs olyan férfi, aki fizetne egy körülmetéletlen nőért –mondta el lapunknak Waris Dirie, aki tizenhárom évesen szökött meg családjától, miután férjhez adták egy nagyjából a nagyapjával egyidős férfihoz. Sokan úgy vélik, a családapák várják el, hogy lányaik minél előbb – többnyire még tízéves kor előtt – átessenek a körülmetélésen, hogy immáron készen álljanak a házasságra, de valójában a család nőtagjai szorgalmazzák és intézik a beavatkozás körüli teendőket. Jogosan vetődhet fel a kérdés: miként lehetséges, hogy miután ők maguk is keresztül mentek rajta, és éveken át szenvedtek a következményektől és a fájdalomtól, erre kényszerítik lányaikat?

Efua Dorkenoo ghánai aktivista, az Equality Now női csonkítással foglalkozó főmunkatársa szerint fontos megérteni, hogy óriási nyomás van az anyákon. „A nők pontosan tisztában vannak a fájdalommal és a komplikációkkal... Azonban a természeti társadalmakban a nők csak házasság útján juthatnak hozzá a túlélésükhöz szükséges erőforrásokhoz. Fontossági sorrendet kell felállítani, és a túlélés sokkal fontosabb, mint a körülmetéléssel járó fájdalom és komplikációk” – mondja a Népszabadságnak Dorkenoo, akinek az első szakkönyvet írta a jelenségről. Sarah McCulloch hozzáteszi, hogy a beavatkozás teljesen normálisnak számít az afrikai közösségekben, ahol a többség el sem tudja képzelni, hogy lehetne másképp is.

 – A nők úgy vannak vele, hogy az anyjuk, a nagyanyjuk és a nagynénjeik is mind túlestek ezen... A fájdalom számukra teljesen normális. A fájdalom a női lét részét képezi – magyarázza. Hozzáteszi, hogy nagyon fontos volna megérteni, hogy a média által gyakran közölt képpel ellentétben ezek a nők és asszonyok nem barbárok, akik ártani akarnak lányaiknak, hanem ők maguk is áldozatok, és csupán azt akarják, hogy a gyerekeiket befogadja a közösség. Ennek ellenére azonban úgy véli, a tradíció és a kultúra iránti tisztelet nem indok arra, hogy ne tegyenek semmit a jelenség ellen. Éppen ezért nem tartja rossz ötletnek a legújabb kampányt, amelynek keretén belül az oktatási államtitkár levelet küld az iskolákba, de úgy véli, nem várhatunk tőle csodát, a tanárok ugyanis nem szívesen beszélnek erről a témáról. A kormányzat évekkel korábban már küldött tájékoztató anyagokat és DVD-ket a rendőrkapitányságokra, a szociális munkásoknak és tanároknak is, de McCulloch szerint nagy valószínűséggel ezek vagy a polcon, vagy a kukában végezték. Felidéz egy esetet, amikor továbbképzést tartott tanároknak egy iskolában, amelynek egy, a csonkítást bemutató grafika is részét képezte. „Amikor a tanárok egyike meglátta, hirtelen felkiáltott: ó te jó ég, ez valóságos pornográfia!”