Imre nem értette. – Még nem is látták a szobákat. Egy lattal sem rosszabbak, mint a többi magyar középkategóriás szállóban. Higgyék el, én csak tudom. Menjenek, zuhanyozzanak, és pihenjenek egy kicsit a vacsora előtt.
– Nem megyünk! Egy tapodtat se megyünk! – válaszolta a rukavagyítyelnyica. Szó sem lehet róla, hogy elfoglaljuk a szobákat, akkor nem tudjuk lemondani. Kérem, hívja fel az IBUSZ-irodát, és intézkedjen!
– Nem tudok intézkedni, szombaton nincs nyitva az IBUSZ. – Akkor hívja ide a párttitkárt! – Melyikét? A Fideszét, az SZDSZ-ét, az MDF-ét? – Viccelődik? Nem vagyunk jó kedvünkben! – A kommunista pártét! – Ez nem fog menni. Egyébként mit vár tőle, hölgyem?
– Ne nevezzen hölgynek, elvtársnő vagyok! Hívja a párttitkárt. Ő majd rendet tesz! – Egy párttitkár nem tesz rendet, talán az összes sem. Itt nem párttitkár ügyködik, hanem pártelnök.
A szovjet turistáknak kigúvadt a szemük, leesett az álluk. Beszóltak Imrének. Akadt, aki csak a tömeg védőpajzsa mögül motyogott az orra alatt. Aztán hátat fordítva Imrének, suttogótanácsot alakítottak.
A rukavagyítyelnyica, hadüzenettel a szemében visszafordult. Imre odalépett a mozdulatlansági esküt tett tüntetőosztag elé: – Mondják meg egyenesen, mi a baj!
Választ nem kapott. Egy ideig téblábolt, aztán közölte, ő meg a buszsofőr elfoglalják a szobájukat. Egy óra múlva indulnak vacsorázni. Ha meggondolják magukat, kopogjanak be hozzá. Egy óra múlva lement a hallba. A turistaszobrok ugyanazon a helyen álltak. Imre szólt, hogy induljanak. A szovjetek kezükbe vették bőröndjeiket, és követték. Visszapakoltak a buszba, leültek a helyükre.
Megérkeztek a halászcsárdába. Élő zene, a mennyezeten halászhálók, a sarokban csónak, varsák.
Jöttek a pincérek. Hozták a halászlét. A szovjetek belemártogatták a lébe az odakészített csilipaprikát. Sziszegőkórus alakult. Rögvest kellett egy kis gurguláznivaló. Következett a túrós csusza. Közben húzták a zenészek. Fölöttébb megnövekedett a bor meg a pálinkarendelések száma. A szovjetek több szólamban énekelni kezdtek édesbús dalokat. Éjfél is elmúlt, mire visszaérkeztek a szálláshelyre.
Fogták bőröndjeiket, és dülöngélve elfoglalták szobáikat.
Imre nyugtázta, a magyar pálinka a legkényesebb helyzetekben is sikerrel alkalmazható diplomáciai eszköz.
Már éppen fürödni indult, amikor kopogtattak az ajtaján. Egy kissé imbolygó ötvenes férfi és a felesége hívta éjszakai csevejre. Imre elfogadta a meghívást. Átment a szobájukba. Letelepedtek.
– Viktor Vasziljevics vagyok, orvos – kezdte a férfi. – Ő itt a feleségem Jekatyerina, az asszisztensnőm.
Az asztalra került egy tál szárított hal meg egy liter tüzes vodka. – Na, koccintsunk – kezdte a házigazda. Za váse zdoróvje! Egészségére! Viktor nagyot nyelt. Nem a vodka miatt. Bírta ő a kiképzést, mint minden valamirevaló szovjet férfi.
– Mi vagyunk az elmenők. Ezt tudnia kell, Imre. Így nevezzük magunkat 1986 óta. A csernobili elmenők. Hallgatott egy ideig, aztán lehúzta a pohár vodkát egy szuszra.
– A negyvenfős csoportból valamilyen módon mindannyian érintettek vagyunk a csernobili katasztrófában. Kárpótlásul kaptuk ezt az utat a kommunista párttól. Igen, igen, jól hallotta! Kárpótlásul, hogy itt töltsük az első éjszakát egy másik szovjet technológiával készült erőmű mellett. Tudom, tudom, ez véletlen! De mégsem az! Higgye csak el egy sokat próbált, éltes szovjet-ukrán orvosnak.
Imre keze megállt a levegőben a szárított hallal. Érteni kezdte az össznépi ellenállást.
– Itt vannak ketten is az erőmű dolgozói közül, akik csoda, hogy élnek. Meg vannak számlálva a napjaik. Többféle rákkal küszködnek. Vagy itt van például Ignatyenko barátom, akinek az egyetlen fia veszett oda. Szép szál tűzoltó volt. Épphogy betöltötte a huszonötöt. Két kisgyerek maradt utána. Ignatyenko barátom talán meg is háborodott. Három év eltelt, de ilyeneket mond, hogy még nincs eltemetve a fia.
Egyetlen tűzoltónak sem mondták, hogy a halálzónába küldik őket. Három órán át radioaktív füstben dolgoztak, mire eloltották a tüzeket. Többen megégtek, meghaltak.
Aztán épp a mellettünk lévő szobában van Nyikoláj a feleségével. Ő akkor sorkatonaként szolgált. Odavezényelték romokat takarítani az alakulatával együtt. Úgy hitték, ez is egy olyan kiégett terület, mint a többi. Aki tudta, hogy nem olyan, az sem tudott mit tenni. A parancs, az parancs. Minden második meghalt közülük. Nyikoláj pedig kezelésekre jár.
Viktor ismét töltött mindhármuknak.
– Nehogy azt higgye, Imre, hogy könnyű erről beszélni! Több repülős is található köztünk. Van magának fogalma arról, Imre, hogy velük mi történt? Honnét is lenne?! Ugyan! Erről nem adtak hírt.
A húsz méter átmérőjű krátert valahogy le kellett zárni. Legalább száz helikoptert és repülőt vezényeltek oda. Lebegve kétszáz méterről homokzsákokat dobáltak a reaktorra. A napi öt bevetés helyett harmincat is repültek. Hiába tettek az ülések alá ólomlemezeket, ezek keveset segítettek. A sugárzásmérők kiakadtak.
A kráter környékén 120, fölötte 200 fok volt – folytatta. A homok is átforrósodott. Halottnak a csók… A helikopterek sorra mentek tönkre a hőségtől. Aztán nagy ólomdarabokat kezdtek ledobálni. Tíz nap alatt tudták lefedni a reaktort.
A repülősöknek naponta új egyenruhát adtak, jódtablettákat és kenőcsöt Leningrádból. No ez meg eső után köpönyeg. Használniuk kellett a bányát is.
– A nagy hagyományokra visszatekintő orosz gőzfürdőt? – tudakolta Imre.
– Igen. Bíztak benne, hogy 60 fokon a párás levegőben kiizzadják a sugárzást.
Persze ez badarság.
– Olvastam róla – próbálta Imre oldani a feszültséget –, hogy Hruscsovot 1957-ben támadták, mert Kekkonen finn elnökkel elmentek egy bányába. Ekkor próbálták először eltávolítani, mondván, elárulta a bányát és a hazát.
|
Az áldozatok temetője Csernobilban
Thomas Szlukovenyi / Reuters |
Viktor odament az ablakhoz, kinyitotta. Nem törődött a berepülő paksi vérszívókkal.
– Látta, Imre, azt a kopasz fiatalembert, Georgijt, aki a legmagasabb mindannyiunk között? Valaha 120 kiló volt, dús hajú. Most olyan, mint a kisujjam. Ő a betonszarkofág építésén dolgozott. Leukémiás lett.
– Beszélj magadról is Viktor, szólalt meg Jekatyerina, miközben törölgette a szemét.
Viktor tárgyilagosan magyarázta.
– Pripjatyban, a veszélyzónában laktunk. Sokan láttuk a tüzet. Elindultam a lezárt területre, hogy önkéntesként segítsek. Először nem engedtek be, aztán mégis. Védőruhát kaptam, és segítettem a sebesültek gyors ellátásában. Akkor ismertem meg Konsztantyint, aki repülős volt. Úgy érezte, mintha forró tűvel szurkálnák az arcát. Fájdalomcsillapítót akartam adni neki. Azt mondta, tartsam meg másnak, aki gyengébb. Itt van ő is a csoportban. Szintén kezelik.
Egyedül jött. A felesége elhagyta.
Csak másfél nappal a katasztrófa után kezdődött az evakuálás. Addigra tudtak összeszedni elég járművet, mert az itteniek sugárszennyezettek lettek. Átkozott nap, elátkozott hely! Ötvenezer embert kellett elszállítani.
– Azt mondták nekünk – vette át a szót Jekatyerina –, hogy három nap múlva visszatérhetünk. Ne vigyük csak a legszükségesebbeket. Fejetlenség, zűrzavar volt. Úgy hírlett, hogy Csernobilban kigyulladt egy raktár. Senki sem tudta, miért kell elmennünk, miért mossák tűzoltócsövekből az utcákat katonák védőruhában. A kutyákat, macskákat is vinni akarták sokan. Nem lehetett. Azokat később kilőtték. A férjem meg nem jött haza, csak később tudtunk találkozni.
Viktor folytatta.
– Százezrek dolgoztak a helyszínen. Senki nem tudja, hány ezren vesztek oda. És hány ezren lettek betegek. Titkosították a kórházi kartonokat.
|
Lent sok éve elhagyatott kórház a zónában
Oded Balilty / MTI/AP |
– Nem volt forgatókönyv, hogy mit kell tenni egy ilyen helyzetben? – háborgott Imre.
– Nem volt. Nem hitte senki, hogy ez megeshet az eszményi Szovjetunióban. Sőt, talán meg is büntetik, aki felveti! – válaszolta Jekatyerina. – A férjem nem szeret panaszkodni, de Imrének tudnia kell, Viktor is súlyos beteg lett. A kommunista párttól kaptuk ezt az utat kárpótlásul, és a sors fintora, hogy ide hoznak bennünket a szovjet technológiájú erőmű tövébe aludni!
– Nagyon sajnálom – mondta Imre. – Hajnalodik. Reggeli után magunk mögött hagyjuk Paksot, megyünk Győrbe. Ahogy telnek az évek, csökken az izotópok sugárzása. Reménykedjünk, Viktor, hogy meggyógyul, és a többiek is.
– Nem, Imre! Nem! Ne áltassuk egymást – válaszolt Viktor.
A céziumnak például harminc év a felezési ideje. 2016-ot nagyon kevesen éljük meg.
A betegség nem gyógyul, sőt! Ukrajna elátkozott hely, ki tudja, mi vár rá.
