Becslések szerint másfél millió szíriai menekült él ma Libanonban. Ez a befogadó ország teljes lakosságának egynegyede, ami óriási terhet ró az államra. A vallásilag és etnikailag is sokszínű, megosztott libanoni társadalom csak egyvalamiben ért egyet: elég volt.
Nem tudják és nem is akarják elkergetni a szíriai menekülteket, de bárkivel beszéltünk találkozásaink során, azt mondja, a lakosság belefáradt a sok „vendégbe”.
Nemzetközi szervezetek munkatársaitól többször is azt hallottuk: szinte csoda, hogy az ország egyáltalán még működik. Egy magas rangú ENSZ-munkatárs neve elhallgatását kérve elmondja: szerinte Libanonban eleve gyenge és nem túl jól működik az államapparátus, szociális ellátórendszer pedig gyakorlatilag sosem volt.
Egyvalamiben jó Libanon, és ez a rögtönzés
– így evickélt át eddig a szíriai menekültválságon is.
Empátia van, hely nincs
– A libanoniak jók hozzánk, soha senki sem bántott itt minket – mondja Dzsósza, ami megerősíti, hogy a helyiek saját tapasztalatból még nagyon is jól tudják, milyen a háború, és együtt éreznek a szíriai menekültekkel. Csak a legfiatalabbak nem emlékeznek a pusztító, negyedszázados polgárháborúra, amelynek 1990-ben lett vége. A szíriai megszállás és a 2006-os, Izraellel folytatott háború, illetve az Iszlám Állam tavaly novemberi véres bejrúti robbantása viszont mindenkiben élénken él.
Ám a libanoni kormány már nagyon szeretné a határokon kívül tudni a menekülteket.
Hónapokkal ezelőtt közölték, hogy a határok hivatalosan zárva vannak, több menekültet nem regisztrálnak. Mindez képtelenség: a hegyes-völgyes, nehezen ellenőrizhető határon át továbbra is jönnek a menekültek. A libanoni vezetés inkább azért állította le a regisztrációt, hogy ezzel küldjön erős jelzést mind Európának, mind a szíreknek. Ráadásul hatvan évvel ezelőtt, Izrael megalapításakor palesztin menekültek százezrei érkeztek az országba, akik a mai napig ott élnek. A libanoniak aggódnak, hogy az újabb menekültek is végleg rajtuk maradnak.
Az újonnan érkező szírek így már nem vállalhatnak munkát és segélyért sem folyamodhatnak. Hivatalosan nem is léteznek menekülttáborok, mindenki ott veri fel a sátrát, ahol tudja. A szír határ mellett fekvő Bekaa-völgy lakossága az elmúlt években megduplázódott; legkomolyabban a mezőgazdaságból élő régiót sújtja a menekültválság. Az út mentén mindenütt nejlonból, szakadt szőnyegekből és hullámpalából tákolt kunyhókat látni. Van, ahol egy helyi földtulajdonos bérbe adja a földjét a menekülteknek – és egy-kettőre kiépül egy olyan menekülttábor, ahol Dzsósza és családja is él. Élelmes libanoniak kisboltot nyitnak a környéken, ahol az ENSZ-segély megérkezéséig hitelre adnak élelmiszert.
Mivel ezek a táborok nem hivatalosak, mindenütt más szabályok uralkodnak.
Van, ahol maffiaszerű módszerekkel, keményen kézben tartja az ügyeket egy szír csoport, és még a kevés, illegálisan megszerzett fizetés egy részét is le kell adni nekik.
Az általunk meglátogatott táborban a kisebb ügyeket az ittrekedtek elintézik maguk között, de ha nagyobb konfliktusra kerül sor, hamar megérkezik a libanoni hadsereg, hogy rendet tegyen. Egy helyi újságíró szerint amikor két-három éve több lett a konfliktus, a katonák minden kunyhót végiglátogattak, megszámoztak, feljegyezték, ki lakik ott. Azóta, ha baj van, pontosan tudják, hol keressék a felelősöket.
Kritikus tömeg
A Bekaa-völgyben fekvő negyvenezres városba, Bar Eliasba százezer menekült érkezett az elmúlt években. A több mint háromszorosára növekedett lakosság pedig háromszor annyi szemetet termel, amivel a helyi hulladéklerakó már nem tudott megbirkózni. Hamarosan óriási szeméthegy égett a város mellett, a füstjével mérgezve a környező falvakat is. Mivel a libanoni kormány egy fillért sem ad a völgy infrastruktúrájának a fejlesztésére, jelenleg az Európai Unió százszázalékos finanszírozásával épül egy új szemétlerakó Bar Elias mellett.
– Ez óriási segítség, viszont az utak is tönkrementek, teljesen fel kellene újítani a csatorna- és vízvezetékrendszert is – sorolja a város első embere, Manwas Araji. Mit szól ahhoz, hogy a libanoni kormány nem ad pénzt? – Megszoktuk – mondja beletörődően. – Annyi a szemét, hogy a folyó már mérgező. Ezzel a vízzel öntöznek sokan, ötből hárman rákban halnak meg. Csak arra várok, hogy Isten tegyen valamit – mondja.
A Bar Eliasban élőkből pedig ömlik a panasz. A szír menekültek olcsón dolgoznak, elveszik a munkát az építkezéseken és az éttermekben is. Kisboltokat nyitnak, ahol a Szíriából csempészett élelmiszert árulják. Túlterhelik a várost. – Szeretjük a vendégeket, de nem maradhatnak annál hosszabb ideig, mint ameddig szívesen látják őket – mondja egy negyven év körüli helyi férfi, Ahmad.
Vajon már nem látják szívesen a szír menekülteket, kitelt az idejük Libanonban? – kérdezzük. – Nem, hiszen a háború még zajlik – kapjuk az őszintének tűnő választ, amelyet lemondó, fáradt mosoly kísér.
Elrabolt gyerekkor
A libanoni lakosságot a romló gazdasági helyzet is sújtja. Legfontosabb kereskedelmi partnerük és egyben az arab világ felé a „kijáratuk” Szíria volt a polgárháború kitörése előtt. Az export a konfliktus óta meredeken zuhan. Az olajárak esése miatt pedig az Öböl-országokban dolgozó libanoniak egyre kevesebb pénzt küldenek haza. Éppen ezért tart ki a libanoni kormány amellett, hogy a menekültek (legálisan) nem dolgozhatnak – érvelésük szerint éppen elég magas a munkanélküliség.
A helyzetet súlyosbítja a politikai bénultság és patthelyzet is. Semmilyen fontos politikai ügy nem mozdul. A parlamenti pártok képtelenek megegyezni még az elnök személyéről is, így a poszt 2014 óta betöltetlen. Ebben a helyzetben gyakran a segélyszervezetek vállalják át az állami feladatokat.
– Amikor libanoni gyerekekkel beszélgetek, ugyanazt hallom, mint a szírektől. Nincs pénz tandíjra, és csak rizst és zöldséget esznek
– mondta lapunknak Hedinn Halldorsson, az UNICEF, az ENSZ gyermekjólétért felelős szakosított szervezetének egyik Bejrútban dolgozó munkatársa. Eközben a menekült gyerekek helyzete is egyre nehezebb Halldorsson szerint: nem járnak iskolába, sokuk dolgozni kényszerül. A szülőknek nincs pénzük kifizetni évente 200 dollárt a libanoni tartózkodási engedélyre, a felnőtteket visszatartja a feketemunkától, hogy ha elkapják őket egy ellenőrző ponton, több napra őrizetbe kerülnek. Ezért a gyerekeket küldik dolgozni, tőlük ugyanis nem kér senki papírokat.
– Óriási lemaradásban van azoknak a gyerekeknek a kognitív fejlődése, akik öt éve csak lézengenek a menekülttáborokban, és nem járnak iskolába – említi a legnagyobb problémát Halldorsson. Sok menekült gyerek még egy összetett mondatot sem tud elmondani. Komoly gond a gyermekházasság is: sok szülő férjhez adja a kislányát, mert úgy már nem neki kell gondoskodni róla.
Nem csak a libanoniak akarják már a határon kívül látni a menekülteket. Dzsószának is egyetlen dolog jár a fejében: hazatérni végre Szíriába. Próbál normális körülményeket teremteni maga körül a táborban, a házikó előtti néhány négyzetmétert tisztára söpörték. Egy öreg gyékény ülőgarnitúra is van az „udvaron”. De a falakat borító szőnyegek szakadtak és porosak, a mindenki által használt „utcák” szemetesek és átható szennyvízszag terjeng. – Otthon például fürödhetnék is. Évek óta nem éreztem magam tisztának. Nézzen körül, milyen élet ez itt?
„Ez a probléma nem fog megállni a határon”
A másfél millió menekült óriási teher, „mindennap azon gondolkodom, hogyan birkóztunk meg vele eddig”, mondta Yassine Jaber parlamenti képviselő, egykori gazdasági miniszter a Bejrútba látogató európai újságírócsoportnak. A legnagyobb kihívás szerinte az, hogy a Szíriából érkezettek fele gyermek, akiknek kevesebb mint ötven százaléka jár iskolába. Jaber szerint a libanoni oktatási miniszter keményen dolgozik azon, hogy ez ne legyen egy elveszett generáció, különben a terroristák hamar magukhoz vonzzák majd őket. – Ez nem egyedül Libanon problémája, ez nem fog megállni a határon – mondja. Katonai beavatkozást nem kérne, de pénzre, fegyverekre, gyógyszerekre és kórházakra szükség van. Úgy véli, az elmúlt öt évben bebizonyosodott, hogy a szíriai polgárháborúnak nincs katonai megoldása, politikai egyezségre van szükség.
