112 kérdés a kétnyelvűségről

A kétnyelvűséget, különösen magyar viszonylatban manapság leginkább azzal a szituációval kapcsolják össze, amikor külföldön munkát vállaló személyek igyekeznek gyermekeik anyanyelvi tudását megőrizni, egyben választott országuk nyelvét elsajátítani.

Ahogy azonban Csiszár Rita emlékeztetett rá, számos konstellációra van példa. Különböző nyelvű szülők egy harmadik országban vállalnak munkát, így gyermekük a két családi nyelv mellett az óvodában vagy az iskolában még egy harmadikkal is megismerkedhet.

Más családokban a szülők anyanyelve eltér egymástól, esetleg az egyik szülő maga is kétnyelvű. Ilyenkor a gyermek a családon belül már a születésétől fogva két nyelvet sajátíthat el. Természetesen nem feltétlenül kell külföldre menni ahhoz, hogy a gyermek egy másik nyelvet is birtokba vehessen: előfordulhat, hogy a hazájában élő szülő dönt úgy, hogy nem a saját nyelvén, hanem egy tanult idegen nyelven neveli a gyerekét. Ahány család, szinte annyiféle adottság és nyelvátadási stratégia – ezek mindegyike különböző előnyökkel és más-más nehézségekkel jár. Sokféle út vezethet el ugyanahhoz a célhoz, és szinte mindegyik sikeres lehet, amennyiben megfelelően átgondolt és következetes.

A kutatók régebben a nyelvtudás mértékére helyezték a hangsúlyt. Csak az számított kétnyelvűnek, aki mindkét nyelvet anyanyelvi szinten birtokolta. „Ma már tudjuk, hogy ez a fajta »tökéletes« kétnyelvűség csak elméletileg létezik, a realitás az, hogy az érintettek egyik nyelve erősebb, a másik pedig gyengébb”.

Sok esetben nehéz megállapítani, hogy a kétnyelvű személy valójában melyik nyelvet tudja jobban, mert a nyelvek között egyfajta „munkamegosztás” alakul ki. „Az egyes nyelveket többnyire különböző élethelyzetekben használjuk, ezért külföldön élve gyakori például, hogy gyermekünk a családi élettel kapcsolatos dolgokról szívesebben beszél az otthon használt nyelven, míg iskolai élményeiről inkább az intézmény nyelvén tudósít, hiszen az átélt élmények ahhoz a nyelvhez kötődnek” – gondolja a nyelvész-szociológus. A kétnyelvű helyzet egyébként alapvetően instabil, a mindenkori nyelvtudás pillanatnyi állapotot tükröz, ami az ember élete folyamán akár többször is változhat.

A könyv létrejöttében a világ minden táján sok száz család működött közre, akik „viszonzásként” tanácsokat várnak a Svájcban élő szakembertől. A legfontosabb javaslat, hogy a szülők igyekezzenek elegendő mennyiségű és a gyerek számára is vonzó olyan alkalomról gondoskodni, ahol hallani és használni tudja az adott nyelvet.

Csiszár kutatásokra hivatkozva azt állítja, hogy a gyermeknek az ébren töltött idő legalább 30 százalékában kell hallania a környezetében nem beszélt nyelvet ahhoz, hogy ő is aktívan használni tudja. Bár hasznos segítséget jelentenek a tárgyi kellékek is (könyvek,CD-k stb.), a személyes kapcsolattal nem vehetik fel a versenyt.

Törekedni kell arra, hogy a gyereknek minél több olyan személlyel legyen rendszeres kapcsolata, aki az adott nyelv anyanyelvi beszélője. Ha nem is könnyű, igyekezni kell olyan helyzeteket teremteni, amikor használni „kényszerül” az adott nyelvet. A kutatások egyértelművé teszik: attól, hogy egy gyermek két nyelvet is hall a mindennapokban, még egyáltalán nem biztos, hogy mindkettőt beszélni is fogja.

A kétnyelvűség pozitív hatással lehet a gondolkodás fejlődésére

Csiszár Rita számos olyan esetről tud, amikor már az óvodás is bojkottálja az egyik nyelvet, miután rájött, hogy az anyja érti a másikat. „Hiszen mi értelme van két vagy több nyelvet használni, ha egy is elég lenne” – interpretálja a nyelvész a legkisebb erőfeszítés elvéből kiinduló kicsik gondolkodását. Köztudott, hogy a gyermeki kétnyelvűséget könnyebb kialakítani, mint hosszú távon megtartani. Egy másik kutató „láthatatlan munkának” nevezi ezt a következetességet, kitartást és találékonyságot igénylő szülői feladatot.

Amennyiben a gyereknek nincs elég alkalma a nyelv használatára, a nyelvtudása kiszámíthatóan romlani fog. Csiszár Rita szerint nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekek ugyanolyan jó felejtők, mint amilyen jó tanulók! Egy anyuka arról panaszkodott, hogy öt- és hétéves lányai a szülők válása után elfelejtették apjuk nyelvét, hiszen évente csak három-négyszer találkoztak a finn férfival. Néhány év elteltével egyszerűbbnek találták egy harmadik, közvetítő nyelven beszélgetni vele, mint az „apanyelvükön”.

A kétnyelvű nevelés során az egyik legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a környezetben használt nyelv „mindent visz”; tehát az erőviszonyok minden esetben annak a nyelvnek kedveznek, amit az iskolában, az utcán, a televízióban beszélnek. Így a szülő fő feladata, hogy minden elképzelhető módon azt a nyelvet támogassa, amit a gyermek környezetében nem használnak: külföldön élve a magyart, Magyarországon élve az adott idegen nyelvet kell „védelem alá helyezni,” ha biztosítani szeretnénk, hogy gyermekünk hosszú távon, aktívan használja majd.

Az erőviszonyokat iskoláskorra már a gyerekek is érzékelik; hallják, hogy vannak fontos és kevésbé fontos nyelvek. („Angolul mindenkinek tudni kell!” De: „Ugyan, mire megy a gyerek a magyarral Ausztráliában?) A nyelvek presztízsével kapcsolatban a szerző megemlíti, hogy kislányának már ötéves korában feltűnt az angol nyelv speciális helyzete Svájcban. Megjegyezte: „érdekes, hogy az angoloknak mindenki igyekszik kedveskedni és a saját nyelvükön szólni hozzájuk. Nekünk persze senki nem válaszol magyarul.” Nem nehéz belátni, hogy a világnyelveket beszélő szülők helyzeti előnyben vannak a kisebb presztízsű nyelveket átadó társaikkal szemben.

Érdemes kitartani a kétnyelvű nevelés mellett

Csiszár Rita egy másik jól megfontolt tanácsa a külföldre költöző magyar szülők felé, hogy „semmiképpen ne próbálják meg úgy orvosolni a kezdeti idők nyelvi nehézségeit, hogy gyakorlásképpen otthon is az új nyelvet használják egymás között. Ezzel ugyanis nem a gyermek kétnyelvűségét támogatják, hanem – akaratlanul is – a magyar egynyelvűségből egy másik egynyelvűségbe vezető útját egyengetik”.

A gyakorlat azt mutatja, hogy az érintett szülők drágán megfizetnek e döntésükért, hiszen egy-két év múlva, amikor szeretnék visszaállítani a régi rendet, a gyerek már nem akar, vagy nem tud a magyarra visszatérni. A szülők türelmes várakozását nagyban megnehezíti az a széles körben elterjedt tévhit, miszerint minden gyermek nagyjából három hónap alatt folyékonyan és kifogástalanul fogja beszélni az új ország nyelvét. Ezek a hamis elvárások valótlan képet festenek a gyermekkori kétnyelvűvé válás folyamatáról és helytelen utakra tereli a szülőket.

Virtuális interjúnk során Csiszár Rita nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy az esetleges bonyodalmak ellenére mennyire érdemes kitartani a gyermeki fejlődés különböző területeire bizonyítottan pozitív hatást kifejtő kétnyelvű nevelés mellett. Úgy tűnik, igaz lehet a mondás, hogy „annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz”. A külföldön élő magyar gyerekek esetében a nagyszülők és a rokonság nyelvének ismerete egyfajta „lelki létszükséglet”, továbbá fontos feltétele annak, hogy a későbbiekben ne csak turista legyen szülei országában.

A két nyelven keresztül a gyermeket különböző kulturális hatások érik, amelyek nagyban hozzájárulhatnak a szociális tulajdonságok (empátia, tolerancia, kisebb előítéletesség stb.) fejlődéséhez. Szerencsés esetben a kétnyelvűség pozitív hatással lehet a gondolkodás fejlődésére is, különösen a rugalmasság és a jobb elvonatkoztatási képesség terén. Utóbbi viszont csak akkor érvényesül, ha a gyermek mindkét nyelvben magas fokon járatos.

A jól érzékelhető információhiány mellett Csiszár sok idejétmúlt elképzeléssel és tévhittel találkozott a két- és többnyelvű gyermekneveléssel kapcsolatban. Ezért is döntött úgy, hogy mindezeket csokorba gyűjtve, öt különböző téma köré csoportosítva, 112 kérdés és felelet formájában mutatja be az olvasóknak. Így a kétségekkel küzdő szülő könnyen rátalál az őt éppen foglalkoztató problémára.

Nem mintha a gyakorlati útmutató nem lenne olvasmányos, de a huszonegy családról szóló esettanulmány és a hétköznapi életből vett friss példák és történetek sokasága kifejezetten szórakoztató.