Az akciót akkor nyilvánvalóan ukránok kezdik. S ezt a mai ukrán nemzeti értelmiség sehogy se akarja elismerni. A liberálisok ugyan ott már jó évtizede próbálkoznak valamiféle kiegyezés-imitációval, “tragédiáról” beszélnek, de beismerni az aszimmetriát a történetben képtelenek. A liberális lengyelek sokáig hajlandóak lettek volna az egészről keveset tárgyalni és elfogadni bármilyen komoly bocsánatkérést az ukrán oldalon. A nyugati lengyel emigráció már az 50-es években az orosz államot tartja a nemzet történelmi ellenségének és a birodalmat a keleti szomszédokkal, az ukránokkal, a litvánokkal, meg a többiekkel összefogva szeretné a lengyel határoktól kelet fele távolabb nyomni. S ha ennek az lesz az ára, hogy tabuizáljuk a közös múltat, akkor úgy legyen. De a közös oroszellenes front nehezen jön össze. Az ukránok idegenkednek bármilyen lengyel narratívától, még a megbocsájtani vagy elfeledni hajlandó lengyel liberálistól is.
Mi, magyarok szeretjük újabbkori történelmünket szerencsétlenségek sorozataként megélni. Persze, Segesvár, Döbling, a turini remete. De hát Petőfi, Kossuth, Széchenyi – ha fontos pontokon másként is, vitathatatlanul az európai progresszió oldalán álltak. Ha a magyar történeti identitásnak ők a sarokpontjai, akkor hozzájuk köthetően a nemzet igyekezik magát a jó oldalon tudni. De képzeljük el, milyen lenne, ha, persze lettek volna hőseink; írók, papok, költők, akiknek volt helyi jelentőségük, de ha az első jeles magyar, akire nagyon büszkék szeretnénk lenni, aki, amennyire tehette az egész világnak odavágott, az Szálasi Ferenc lenne. Márpedig az ukrán UPA, amelynek kultuszát a nemzetiek ma ott építik, igazi nemzetiszocialista mozgalom volt. Milyen szerencsétlen az a mozgalom, ideológia, nemzeti világkép, amelynek radikálisai azt hiszik [s időnként ehhez valódi otthoni elit politikai támogatást kapnak], hogy ha csak így e fogásokkal, szövetségesekkel, nemzedékeken keresztül ápolt gyűlöletbeszéddel lehet elérni a függetlenséget [akkor persze, így sem sikerült], akkor azt így is fel kell vállalni, akkor az így is érték [lett volna]. A cél mindent szentesit. Csak a külvilág még most sem elég belátó. Igy az ukrán nemzeti oldal folyamatosan frusztrált.
Az idén 1943 “kerek” évfordulója szedette elő, elsősorban a lengyel politikában a történetet. A megemlékezés, persze, nem történetírás. Inkább esztétikai, mint analitikus meghatározottságú. Miért épp most kellene akkor egy rosszul dokumentált történetet megérteni? Elég, ha az ügyből, mi, mostani utódok és esetleg a túlélők leszármazottjai jól jövünk ki. Hogy ránk azt mondják: “ezek túl tudnak lépni a régi görcsökön”, vagy hogy “mennyire tisztelik őseiket. Azok kínjairól sem feledkeznek meg.”
Snyder, a ma talán legdivatosabb amerikai Kelet-Európa történész beszél a memória-véletlenségről. Ilyesmi alatt azt értené, hogy általában nem arra emlékszünk, ami a szóban forgó korszak szempontjából a legfontosabb, hanem arra, ami kezünk ügyébe akad, amit akkor épp a legkönnyebb beemelni az emlékezetbe. Több mint egy évszázadig az európai történelmet a francia forradalom parabolájából akartuk megérteni, az utolsó húsz évben egyfajta Nagy Magyarázatként – persze, egész más irányultsággal, de a Holokauszt lépett annak helyére. A memória-véletlenségből és a Holokauszt ilyen felértékelődéséből nyilvánvalóan igény ébred a leegyszerűsítésre. S aki lábon akar maradni az emlékezet-piacon, az az így kínálkozó sémákhoz illeszkedik. Vagy úgy, hogy ráerősít, vagy úgy, hogy mindent tagad. Mint ahogyan, azt hiszem, legalább részben most, a volhiniai 43-as népirtás története kapcsán is. Hannah Arendt úgy hitte, hogy a Holokauszt története egyszer majd aktuális érzelmi reflexiók felmutatására fog korlátozódni. Úgy tűnik, hogy ez már most bejött. S láthatóan ezt a sémát használjuk az akkori és azóta felbukkant környékbeli népirtások értelmezésére – a boszniaitól most a volhiniai történetig.
A náci idők német történelmének megértésében a 70-80-as évek óta egymással két iskola küzd; az “intencionalisták és a “funkcionalisták” iranyzatai. Az előbbiek úgy gondolták, hogy Hitler szándékaiból, akaratából, törekvéséből következett elsősorban az új politikai rend, és érthető igazán meg az, ami később az országban történt. A funkcionalisták még azt hitték, hogy a német intézményekben rejlő lehetőségek bomlottak tulajdonképpen ki, épültek tovább. Egyébként mindkét egymással küzdő irányzat egyetértett abban, hogy kizárta vagy ignorálta a szociális metszeteket.
De mit csináljunk most mindennek fényében mégiscsak a 43-as volhiniai sztorival?
A második világháborús népirtás eddig nagyobbrészt birodalmi történetként volt előadva. Megjelentek a németek, és elkezdődött a helyi zsidóság deportálása, lemészárlása, stb. Megjelentek 39-ben a szovjet csapatok, és összeomlott a rend Kelet-Lengyelországban. Egyik is, másik is birodalmi történet. Esetleg a megszállók segédjeiként a környéken előbukkannak magyarok, románok. A koncentrációs táborok őrségeiben baltiak, ukránok. De hát itt csak tovább árnyaljuk a birodalmi történetet. S már ez is rendkívül nehézkesen folyik. Voltak kísérletek az áldozatok szervezte dokumentációs erőfeszítések megmentésére [a leghíresebb ezekből a varsói gettóban tejeskannákba rejtett Ringelbaum archívum lehetett].
A volhiniai 43-as történet azért érdekes, mert nem birodalmi vagy legalább is nem közvetlenül abból levezethető eset. Autonóm genocídium kísérlet. Bár birodalmi mintái, betanulási fázisai voltak. A birodalmihoz kötődik, de autonóm lengyel érintettségeket jelez az indirekt válasz is, amikor, a háború után a belügy az un. Wisla operációnál 1947 tavaszán-nyarán a lengyel állammal továbbra is sikeres partizánháborút folytató UPA megtöréséhez az azokat támogató ukrán civil falusiakat is deportálták, majd széttelepítették a lengyelség a németektől szerzett friss nyugati területeire. Azok az országrészek a 40-es év második felében amúgy majdnem üresen voltak. A vidéket a németek elűzését követően akkor telepítették újra.
Egyébként épp Snyder hangsúlyozza, mennyire fontos lenne többet tudni a német antiszemita hagyomány történetéről. Hiszen, a Holocaust, tömeges megsemmisítésként csak a háború alatt kezdődik és elsősorban a megszállt Keleten. A náci Németországban 1939-ig volt minden: állami antiszemitizmus az értelmiségi állásokban, nürnbergi törvények, tulajdonok árjásítása, a zsidó középosztály jó részének kényszeremigrációja, de gázkamrákról, tízezrek tarkón lövéséről a városszéli kiserdőkben akkor még nem esett szó. A háború alatt azonban már igen. A második szükségszerűen következett az elsőből? Vagy mégsem? Ki így, ki másként gondolja. De ha még ebben a hihetetlenül sokat kutatott kérdésben is sokan bizonytalanok, akkor, azon kívül, hogy világosnak hisszük, hogy ki kezdte, mit tudhatunk biztosan a 43-as etnikai parasztmészárlásról.
Az utolsó húsz évben nagy társadalomtörténészek, így Friedlaender a zsidó és Evans a német környezetben megkísérelték a Vészkorszakot nem politikai rendszerként vagy belügyi gyakorlatként, hanem hétköznapok részeként értelmezni, azonosítani. Ez nagyszerű. De a mi régióink történetéhez – ezek mellé - jó lenne olyasmit is olvasni, aprólékosan, napi rutinok hálózataként, hogy mi is történt Volhinia ukrán és lengyel falvaiban, 1941-42-ben Észak-Erdély román városkáiban, 46-ban Dél-Szlovákia magyar vidékein. Mire emlékeznek és mire miért nem bácskai magyarok és szerbek úgy 41-46 között. S itt még csak nem is az a kérdés, hogy ki kivel milyen módon kollaborál és azért akkor, majd később büntiben mit kap [bár az sem érdektelen]. A sokhangú emlékezet helyreállítása, kibontása, megszólaltatása először, ha akarom, öncél. A lefojtás, közvetlenül a háború után talán elengedhetetlen, hogy egyszerűen kibírjuk egymás mellett. A sokszínűség tilalma az emlékezetben nem szeret azonnal békíteni.
A volhiniai történethez nagyon hasonló volt a háború éveiben a horvát-szerb egymás mellett élés. Csak ott az áldozatok száma az ukrán-lengyel sztoriénál sokkal magasabb volt. S Tito a genocídium-kísérletek emlékét is betiltotta. De az – lehet, hogy nem az első leendő alkalommal, hanem a másodiknál, visszajött. Most megint hallgatunk az azóta történtekről. A sebeket piszkálni tilos, értem. De így eltokosodnak. S előbb vagy utóbb megint némi sebészet fog sokaknak az eszébe jutni. Gondolom, a Balkánon mindenütt, Ukrajnában, Litvániában feltétlenül. S mert e helyeken nem egyedi atrocitásokról, hanem tömegérzületekről és tömegmozgalmak emlékéről van szó, rendes komparativ társadalomtörténet kellene, hogy több oldalról hitelesen be tudjuk legalább most mutatni, mi és miért is történt ott és akkor.
A következtetés magától adódik. Nem igazán világos, hogyan megy át idegenkedés, elitélet, feszültség tömeggyilkosságba. Úgy tűnik, hogy maguk a mentális előfeltételek ehhez azért nem elegendőek. Kelet-Európában volt helyi antiszemita előítélet-rendszer, robbantak ki ebből helyi konfliktusok. Később ez rásegített a Holocaust elfogadására, sőt az abból következő haszonszerzésre is. De nem volt, nem lett volna elegendő magához a tragédiához, a Holocaust, mint projekt önmagából való helyi felépítéséhez. Az ukrán/lengyel peremvidékeken milliók éltek hosszabb időn át viszonylagos békében. Az állami elitek cserélődtek, a helyi közösségek meg valahogy közben azért együttműködtek. A bajok akkor kezdődtek, amikor a kapitalizmus elérkezik ide és hirtelen jelentős életminőség különbségek keletkeznek. Kiderül, hogy egyesek vagy valamilyen csoportok [városiak, vallási csoportok, a képzettebbek] kulturális tőkéje most hirtelen többet ér, mint a többieké. De még ez is kibírható lenne, ha nem jelenne meg a nemzetállam eszméje. Amíg errefele birodalmak léteztek, legalább egyetlen helyi közösség sem akarta kisajátítani magának ugyanazt a vidéket. De most már több is, s mindegyik magának. Most már nem egyszerűen irigykedtek a sikeresebb szomszédokra vagy befutottabb közösségekre, hanem elkezdenek azokkal aktívan küzdeni a többiek ki- vagy háttérbe szorításáért a közösen lakott területekről. S ez a mi vidékeinken a 19. század közepén kezdődik. Ilyesmiből, persze, önmagában még nem lesz genocídium. De amikor besegítesz tömeggyilkosságokba, mint az ukránok a galíciai 1941-42-es zsidómészárlásba, megszokod a vérszagot. S amit most frissen tanultál, vagyis, hogy el lehet tüntetni társadalmi miliőjéből egy kisebbséget, egy népet, s nem omlik rád az ég, s a nap ugyanúgy süt tovább, e friss tapasztalatot elkezded a magad nemzeti projektjeibe, a saját további vélt ellenségeiddel szemben alkalmazni, bevezetni. A lengyel-ukrán szembenállás létezett, de erre a szélsőséges eszköztárra senki sem gondolt. S most mindenki szemeláttára, a német projekt működött. Hát akkor ő miért ne próbálkozhatna valamilyen más népcsoport is valami hasonlóval a saját történelmi programjai mentén? S az ukránok elkezdték. Úgy látszik botorság a kintet és a bentet, a birodalmat és vidéki klienseit szembeállítani. A birodalmaktól a vidékiek mindig szívesen tanultak. 1943-ban is. S tanulságok ma sincsenek, hiszen nem vallunk be részletesen semmit. Csak az a probléma, hogy a letagadás nem vezet felejtéshez. Ellenkezőleg, az emlékeket aktiválja. Nincs amnézia.
