Az igazat megvallva, volt ebben a „modernista” nyitásban némi agresszivitás is – természetesen – mint ahogy a realizmus lukácsi pozícióját védők – magamat is beleértve - olykor gorombán bántak a tollal. A hatalom persze úgy fogta fel ezt a vitát, mint a szocreál elleni bújtatott támadást (mellesleg: nem véletlenül) – veszélyesnek tartotta a bevezetett új koncepciókat: hát persze, hiszen sok felületen ütköztek a marxizmus akkori központi felfogásával (és persze a pártirányítással).
Egyébként e vita-helyzet paradox volt: a hivatalos felfogás egyszerűen lenyúlta Lukács György esztétikai fogalmait: valójában durván leegyszerűsítette, banalizálta – realizmus-elméletét, és valami 19. századi fogalmi keretet kért számon az irodalomtól és kritikától, és természetesen a Kritika című folyóirattól is. A helyzet azért volt paradox, mert Lukács még „büntetésben volt” (’56-ban a Nagy Imre kormány minisztere volt, megjárta a snagovi (Románia) átmeneti száműzetést, a lap indulása idején gyakorlatilag házi őrizetben volt). Vagyis a párt Lukácsot hivatalosan ellenségnek tekintette (revizionizmusát a szovjetek is kritizálták). Fogalmait viszont használták a progresszív irodalmi törekvések ellenében. De nem szerették a népnemzetben gondolkozó írók sem, Lukács vörös posztó volt a szemükben: az irodalmi közvélemény nem bocsátotta meg Lukácsnak ’56-os Madách-cikkét, Az ember tragédiája elmarasztalását.
Egy idő után az aczéli politika számára kínos volt a lap kialakuló profilja (sok ellenzéki, sok nyugati ideológia, sok a népies beszólás, semmi marxizmus – sorolták ellene a vádakat). Pláne, hogy a lap – fű alatt - az egész hivatalos „dialmatot” is támadta. A realizmus-koncepció és az „irodalmi irodalom” képviselőinek csatározásait a hatalom – feltehetően a konzervatív pártközvélemény, szovjet ellenszél stb. hatására – le akarta zárni.
A konfliktusok oldására 1967-ben engem „ejtőernyőztek” be a szerkesztőségbe, hogy képviseljem a realizmus elvét-gyakorlatát. Ekkor már azért jobb idők jártak, mentünk már a reformkorszak felé. Szerkesztőtársaim kedvesen fogadtak (a korán elhunyt Béládi Miklós, Kenyeres Zoltán, majd Pomogáts Béla) - én meg beilleszkedtem, haverok lettünk: ugyanis nekem sem tetszett a lukácsi kizárólagosság, az a „vagy-vagy”, amit híres tanulmánya, Thomas Mann vagy Kafka képviselt. Inkább hajlottam egy Kafkával, Beckettel, Camus-vel dúsított irodalomfelfogás felé. De persze egy „marxisant” teóriát tartottam rokonszenvesnek. És persze hoztam magammal Heller Ágit, Fehér Ferencet, Hermann Istvánt, sőt Kis Jánost is.
A lap másik célkitűzése szerencsésebb volt: nyitni a nem-szocialista realista feliratú irodalom felé. Itt nagy érdemei voltak Diószeginek és Béládi Miklósnak, a határon túli irodalom beemelésében pedig Pomogáts Bélának. A nyitás nem volt könnyű: abban az időben még Fejes Endrét is „magyarázni” kellett – (mi a csuda a Rozsdatemető? meg a „hábetlerlizmus” – a proletariátus kigúnyolása vagy miszösz?) Még nehezebb volt az addig „kérdőjeles” szerzők integrálása a magyar irodalom mainstreamjébe. Pedig a lap erre törekedett: a kritikai és elméleti rovatok behozták Mándy Ivánt, Mészöly Miklóst, Szentkuthyt, helyet kapott az induló Konrád, Nádas Péter, próbálgatták a volt Újhold – szerzőit (Nemes Nagy Ágnes költészetéről írni). Ugyanakkor a népi írók is jelentkeztek, olykor a politika tiltott területére lépve, de a lap által képviselt – enyhén avantgardista - művészet-felfogás is egyre több kritikát kapott a konzervatív – akkor uralkodó - pártközvéleménytől. (A „rossz ízlés diktatúrája”…) Hogy az említett nevekért illetve kimagasló életművükért csatázni kellett, az ma már alig érthető. Csak hát akkor még a kemény diktatúra éveiben voltunk, még nem indult el a reformpolitika (1968). A lap azonban kitartott a nyitás gyakorlata mellett – és nemcsak az irodalomban. Képzőművészetben például Csontváryt hozta be (Németh Lajos úttörő tanulmányával) – akit érthetetlen módon tartottak távol a közönségtől abban az időben, de Beke László, Rózsa Gyula sokat tettek Egry, Rippl-Rónai, vagy éppen Kondor Béla, Csernus Tibor elfogadtatásáért. (Hogy e nevekért „harcolni kellett” az ma már érthetetlen – nevetséges – jelenség.)
Igaz, hogy lassan bár, de az idők is változtak, így sikerült például Lengyel Józsefet is megszólaltatni, elátkozott novellájáról, a Sárga pipacsokról, ill. a Norilszk II-ről kritikát írni. Nota bene, Lengyel Kossuth-díja – 1963 – ellenére, ez sem volt egyszerű ügy: az állampárti konzervatív ellenzék hevesen támadta, (árulás, szovjetellenes provokáció!); ugyanakkor azok a vezetők, akik maguk is megjárták a sztálinista börtönöket, támogatták Lengyelt – „végre valaki elmeséli mi is volt…” - illetve segítette az író munkáit nyilvánosságba behozni akaró törekvéseket. (Csak mellékesen: a Lengyel-novella a világirodalomban is unikum: egyetlen írás, ami egy rablázadást örökít meg a GULÁG birodalomban. Az Igéző című kisregénye pedig kvalitásaiban vetekszik Szolzsenyicin első műveivel. Munkássága ennek ellenére sokáig tűrt kategória volt. Mára meg már el is felejtették… („Uncsi történet: a komcsik ki-be zárták egymást…”)
A lap olykor kitekintett a többi művészeti ág csúcsteljesítményeire is, nem is akárhogy: például a Szegénylegények kritikája és vitája érdekes állomás volt. Furcsaságát az adta, hogy mindenki tudta, hogy a film az ’56 utáni megtorlásról szólt, az esztétikai elemzések mégis tiszteletben tartották e „titkot”, és a formai újításokkal foglalkoztak. Apropó: a Kritika című lapban a forma, mint ideológia szerepelt, mondjuk az átlag szocreál avítt narratívájával szemben. Itt a filmek újításai jó harci terepet kínáltak.
1968 – annus mirabilisnek tűnt a szerkesztőségben: minden a nyitásról, reformról, a megújulásról szólt, majd minden lehetségesnek tűnt. A „régi Kritika” legjobb számai ebben az időben jelentek meg. Aztán egy augusztusi vasárnap megindultak a tankok (csehszlovák bevonulás), és a lap – meg a reformfolyamat – napjai meg voltak számlálva. A szerkesztőségben sejtettünk valami világvége-félét, - engem ugyan már ’70 tavaszán kirúgtak – de a folyóirat még szinte legjobb formájával húzta egy darabig (utolsó száma 1971 decemberében jelent meg.) ’72 februárjától aztán már egy új formátumú és radikálisan más koncepciójú lap jelent meg Pándi Pál szerkesztésében (helyettes főszerki: Szigethy Gábor). Bár rémes volt a váltás, azonban a mából visszanézve nem kéne átkokat szórni az új Kritikára.
Pándi ugyan „áramvonalasította” (pártosította) a folyóiratot – első számához Kádár irt bevezetőt Veres Péterről (!), és hozta a kultúrát érintő párthatározatokat, vagyis az egyik oldalon nyomta a „marxizmus hegemóniáját”;.a másik oldalon viszont kiállt a büntiben lévő írók mellett. Sőt, fontos társadalompolitikai kérdésekben ütközött a pártvezetéssel, és persze egy friss szellemű kritikus gondolkozású gárdát indított el, (például Tarján Tamás, Berkes Erzsébet, a tragikusan elhunyt Hajdu Ráfis Gábor, Csetneki Gábor, később Vörös T. Károly, Kovács Dezső), olyan vitatémákban hozott éles cikkeket, melyeket más lapok távolról kerültek (az ifjúság helyzete, nemzet- problémák, a szegénység, a cigánykérdés stb.), de például rálátott a határon túli irodalmi életre is. Vagyis tovább folytatta a nyitás gyakorlatát. Például a ’73-as, „filozófusokat elítélő” határozat után is hozott cikket Fehér Ferencről, és lapjában egyetlen szóval sem volt hajlandó elítélni a cseh bevonulás ellen tiltakozókat. Ha kellett csínbe ment Aczéllal is.
1983-ig bírta. (Beindult a szélsőbal nehéztüzérsége Aczél ellen, golyói Pándit találták el.) Mindegy: jó korszak volt.
A korszak megértésében sokat köszönhetek a Csáki Judit–Kovács Dezső által készített vaskos interjúkötetnek (Rejtőzködő legendárium, 1990). Huszonegynéhány év után is ajánlhatom mindenkinek a rendszer „végjátéka” mikroklímájának megértéséhez.
