A könyv témaválasztása tehát minden, csak nem semleges. Az a baloldali, szocialista, modern és progresszív örökség, amelynek a mai kulturális-társadalmi közegben a gondozására a szerző vállalkozik, finoman szólva érzékeny helyzetben van. Egykor privilegizált pozíciójú, s ezzel az előnyével nem egyszer visszaélő szellemi örökség egy történelmi fordulat folytán kiszolgáltatott szituációba került, ma különösen ki van téve a represszió veszélyeinek, áldozattá válhat, sőt, részben már ma is azzá vált. Agárdi Péter olyan magatartást munkált ki pályája során, különösen az utóbbi évtizedekben, amellyel a szocialista kulturális örökség helyzetének az adekvát kezelése lehetségesnek látszik ebben a kritikus helyzetben is. A feladat összetett, és nem mentes ellentmondásoktól, s ennek a szerző nagyon is tudatában van.
Tudja, hogy gondosan ügyelnie kell megnyilatkozásai hitelességére, érvelése korrektségére, kijelentéseinek kellő súlyt kell biztosítania, egészen a hivatkozások apró részleteinek aggályos kimunkálásáig. Nem számíthat jóhiszeműségre, fel kell készülnie a gyanakvásra, sőt még a heveny ellenséges reakciókon sem szabad meglepődnie. Minden pillanatban késznek kell mutatkoznia belátásra, önkritikára, kényelmetlen igazságok beismerésére. Agárdi tisztában van vállalt örökségének átlagon felüli összetettségével, érzi az összetevői közötti feszültségeket. Jól tudja, hogy csak a bűnbakkeresés madártávlatából látszik egységesnek a tendenciáknak, teljesítményeknek, álláspontoknak, arculatoknak az a csokra, amellyel számolnia kell. Elég jól kitapintható ez örökségnek az a része, ami hozzá, az ő pozíciójához közelebb áll, és az, amit ebből csak részben, amit nem szívesen, s amit egyáltalán nem vállal, amit kínos teherként cipel, s mementóként idéz. Igazi problémát ez utóbbi változatok okoznak, mert velük szemben az elhatárolódás és a méltányosság gyakorlása között kell egyensúlyoznia.
Ennek az örökségnek az életben tartásából, továbbfejlesztéséből, sőt, bizonyos vonásainak kimunkálásából élete korábbi periódusában tevőlegesen kivette a részét. Osztoznia kell tehát abban a felelősségben is, a jóban és a rosszban, amilyennek ez a formáció hegemón helyzetében mutatkozott. A felelősségvállalás gesztusai végigkísérik a kötet írásait. Az adott örökséghez való szubjektív viszonya az általa képviselt értékek melletti kiállás, és a téves, kudarcos döntések, tettek, megoldások miatt végrehajtott önkritika végletei közötti skálán mozog. A közösen elkövetett hibák elismerése és a kollektíve elszenvedett méltánytalanságok mértéktartó, de határozott szóvá tétele drámaivá színezik az egyébiránt nagyon tárgyilagos, elemző szövegek hangoltságát. Folyton érzékeljük, hogy az általa leírt és vizsgált eszmei küzdelmeknek az intézmények, csoportok, fórumok jövőjére nézve egzisztenciális tétje is van. Nyilvánvaló, hogy a baloldali-szocialista formáció mindig is viszonyult valami módon a hatalomgyakorláshoz. Vagy üldöztetésben volt része, vagy csak nyomás alatt állt, vagy éppen hatalmi pozíciót foglalt el, de az eszmei, tudományos, kutatási, publikációs tevékenységnek mindig volt egy politikai, közéleti dimenziója, amely hathatósan visszaháramlott az intellektuális mezőre, serkentőleg vagy gátló módon kondicionálta annak lehetőségeit.
Agárdi tanulmányírói magatartása az elmondottakból eredően rendelkezik egy, szinte diplomáciai aspektussal. Tudja, hogy párbeszédképesnek kell maradnia a vitapartnerekkel, belátva részigazságaikat, ám disztingválva az igényes, mérlegelendő ellenvetések megfogalmazására képes ellenfelek és az alpári vagy igénytelen ellenségek között. Mint egy örökség kurátora, Agárdi mindenesként is viselkedik. A kultúratudományok terén mindenre, de legalábbis sokféle irányba figyel, abból a megfontolásból, hogy lehetőleg semmi se sikkadjon el, ami a baloldali értékvilág továbbéléshez hozzájárul. Ez a belátás vezérli feltűnő, s egyben példamutatóan alapos és körültekintő bibliográfiai, statisztikai, dokumentáló buzgalmát is, amelynek az egész szakma a haszonélvezője. A filológusi akríbia lényének elidegeníthetetlen része.
Mielőtt a kötet írásaihoz közelebb lépnénk, még szólni kell arról is, hogy az alapfogalmak, amelyekre Agárdi tanulmányai épülnek, egy meghatározott kört alkotnak, amelyből a szerző nem léphet ki, holott léteznek más diskurzusok, amelyek e körön kívül helyezik magukat. Agárdi számára például a „humanizmus” ilyen törzsfogalom, értékvilágának archimédeszi pontja. Nietzsche, az ős után, Heidegger vagy Foucault óta, az irodalom- és kultúratudományok bizonyos új irányzatai szemében a humanizmus elve tarthatatlan, elavult alapállást feltételez. Ennek a felfogásnak, például Althusser esetében, a marxizmuson belül is megvannak a maga hívei. Agárdi ellenben vállalja a sokak által idejét múltnak, ideologikusnak tekintett humanista attitűdöt. És nem ez az egyetlen törzsfogalom, amely meghatározza gondolkodásának kereteit.
Ahogy az értékorientációs kategóriák, az „óriásfogalmak” ilyen konstans elemei gondolkodásának, úgy válogatta ki a könyv szerzője védőszentekül a baloldali progresszió szellemi-művészi értékeit a legragyogóbban megtestesítő alkotó és gondolkodó személyiségeket. A modern magyar kultúra, ha nem is nagy számban, de ismer vitathatatlan értékeket. Közülük, mint a kötet címe és alcíme mutatja, Agárdi Péter választása József Attilára esett. Életművét és a kor vele összefüggő problémáit évtizedek óta kutatja. Új kötetének több tanulmánya is az ő életművéből veszi tárgyát. A baloldali, szocialista alkotók közül aligha választhatott volna szilárdabb pontot, kimeríthetetlenebb gazdagságú költői világot, mint a „proletariátus Petőfijét.”
Agárdi Pétertől azonban mi sem áll távolabb, mint a „hűvös, örökkévaló dolgok” vagy személyiségek közötti „őgyelgés”. Ellenkezőleg, szinte kényszeresen figyel és reagál arra, ami változik, forrong a kultúrában, a társadalomban. Sőt, mintha keresné azokat a neuralgikus pontokat, amelyek egy baloldali intellektuelnek fájnak, amelyek megoldandó problémákkal szembesítik őt. A szilárd sarkcsillag József Attilával egyenlő mértékben izgatja őt egy mondat, amely valahogy így hangzik: „A baloldal, amikor tehette, mindig rárontott a nemzetre.” Szenvedélyesen vitatja ennek a kijelentésnek az igazát. E vitahelyzet csiholja ki új kötetének centrális ellentétpárját. A nemzet és a baloldal közötti tényleges viszony végiggondolására vállalkozik. Kevés olyan alkotója van a 20. század magyar irodalmának, aki e feladat megvalósításához jobb kiindulópontnak mutatkozik, mint József Attila. A nemzet és baloldal tisztázandó relációja jelöli ki azokat a témákat, amelyek József Attiláról való jelenlegi legfőbb mondandóit mozgatják.
Könyvében tehát ráismerünk a történelmi pillanatra, amely megszületését kiváltotta. A szerző 2010-et egyfelől a magyar baloldal drámai veresége évének tekinti, de amely éppen ezért erkölcsileg jó időpont. A baloldal számára a katarzis ígéretét hordozza magában. Hogy így van-e vagy sem, nem tudhatjuk, de ez a felfogás lehetővé teszi, hogy Agárdi kötetében József Attilát olyan kortársként idézze meg, aki ma is beleszól abba, hogy hogyan gondolkodjunk a világról, aki ma is irányt tud mutatni az olvasók számára, akire szükségünk van, ha részesülni kívánunk a katarzisban. Tévednénk azonban, ha azt feltételeznénk, hogy őt a költő harmincas évek eleji proletárköltészete, heveny forradalomvárása lelkesíti elsősorban. József Attila, ahogy őt a mai olvasó a múltból jövő ajándékként megkapja, maga is nemegyszer tévedett, csalódott, önkorrekciók során át vált alkalmassá remekművek megalkotására. Életében félreállították, a munkásmozgalmi baloldalon számos súlyos méltánytalanság érte. A proletár utókor évtizedeken át nem tudott optimálisan sáfárkodni a hagyatékával. Sorsa és utóélete számos ponton ad alkalmat a kritikára és a kollektív önkritikára, s egyben az éles polémiára is. Ez, a keresztutat végigjáró, a nagy felismerésekért megküzdő József Attila a könyv hőse. Ő az, aki baloldaliként a siker reményében fogalmazhatott meg a nemzet egyetemessége számára érvényes üzeneteket.
Egy József Attila-kutató, mint amilyen én magam is vagyok, nehezebben tud átfogóan nyilatkozni olyan tanulmányokról, amelyek tárgya József Attila. Paradox módon azért, mert lépten-nyomon állást kell foglalnom számomra egyformán fontos, rangsorolhatatlan részletkérdésekben. Engedjék meg ezért, hogy csak három mozzanatot emeljek ki a kötet első, József Attila és korunk című ciklusából. A kötet vezérmotívumát, a „nemzet – baloldal – József Attila” alakzatot legközvetlenebbül, legrészletesebben egy ikertanulmányban fogalmazza meg a szerző. Egyrészt a kötetnyitó írásban, amely a költő és kora viszonyát József Attila halála évében, a szocializmus és a magyarság viszonyát tekintve testamentum-érvényű írásokat, a Hazám szonettciklust és a Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? középpontba állítva, az ez évben megalakult Márciusi Front kontextusában vizsgálja. Talán ez az írás a kötet módszertanilag leginkább összetett tanulmánya, amely egyaránt tartalmaz műértelmezést, a Hazám szonettjeinek interpretációját, filológiai és kritikatörténeti megállapításokat, történészi, kultúrtörténészi elemzéseket, polémiát. Másrészt a „Fehérek közt egy európai” című tanulmányban az érem másik oldalát, József Attilának az európaiság kérdésében alakuló álláspontját rekonstruálja, egy olyan magyarságtudatét, amely a nemzeti kérdést európai horizontba állítja. Agárdi itt hangsúlyosan a mai Magyarország helyzetét és esélyeit érintő, Európában elfoglalt helyünkre vonatkozó, és ezért a mai olvasót aktuálisan izgató kérdések felől tekint vissza a költő álláspontjára. Talán célszerűbb lett volna a két írást együtt, egymás mellett szerepeltetni a kötetben.
A másik mozzanat, amire szeretném felhívni az olvasó figyelmét, az az elemzés, amelyet a szerző egy sajátos jelenségről, József Attila költészetének modern folklorizálódásáról nyújt, egy olyan folyamatról, amely a Népszava szombati számának címlapján olvasható Nagy Bandó András-szövegben olvasható, idézőjel nélküli József Attila idézet tanúsága szerint: „Az értelem masszív, sziszegve sem szolgál aljas, nyomorító hatalmakat” ma is eleven. Aligha lehet e jelenségnél hathatósabb érvet találni amellett az álláspont mellett, hogy az irodalmi mű, az esztétikai teljesítmény hatása ugyan a poétikai megformáltság, a művészi tökély előfeltételén alapul, ám szükségképpen túl nyúlik a szépség, a tiszta művészet körén, és vegyi reakcióba lép metafizikai, erkölcsi, lelki, emberi értékekkel. Az emberek ma is felhasználják az életben való eligazodásra az irodalmi alkotásokat, az olvasók ma is József Attila szavait kölcsön véve fogalmazzák meg saját, személyes vagy kollektív véleményüket a világ dolgairól. A kötetben – kultusztörténeti, befogadástörténeti fejtegetések keretében – az Alkalmi írás a József Attila-kultusz állásáról című írásban koncentrálódnak a szerző ide vonatkozó megállapításai. De Agárdi ez irányú vizsgálódása már korábban kezdődött, és a problémára a könyv egyéb írásaiban is ismételten visszatér.
Harmadikként arról a két írásról teszek említést, amelyekben a szakkritikus Agárdi mutatkozik be. A Lengyel András: „…gondja kél a gondolatban” című József Attila-tanulmánykötetéről szóló méltatást példamutatónak tartom. Teljesen egyet értek azzal, hogy Lengyel teljesítménye sokkal nagyobb figyelmet és több megbecsülést érdemelne, mint amiben ma része van, s ebbe beletartozik az is, hogy álláspontjával – megadva a teljesítmény kiválóságának kijáró elismerést – bizonyos pontokon vitába lehet szállni. A másik kritika megtisztelő módon az én egyik kötetemről szól. Ezért inkább azzal folytatnám gondolatmenetemet, hogy a kritika Agárdi számára, túl a műfaj obligát elvégezni valóin, kilátópontot nyújt a József Attila-életműre. Így tud állást foglalni azokról a vonatkozásokról, amelyekkel ő maga tematikusan nem vagy csak redukáltan foglalkozik saját írásaiban, de amelyeket figyelemre méltóknak ítél, legyen szó a költő gondolkodói alkatáról, a bűn kérdéséről költészetében vagy épp József Attila állítólagos eltévelyedéséről a nemzeti szocializmus kérdésében.
A kötet második, Kulturális progresszió és nemzeti hagyomány című ciklusának nyitó írása, és egyben a kötet egyik legkiemelkedőbb értéke, legnagyobb horderejű szövege a Két folyóirat egymás tükrében: a Nyugat és a Szocializmus című nagy tanulmány. Azon túl, hogy – nem előzmények nélkül – áttekinti a magyar szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának történetét, különös tekintettel a folyóiratnak az irodalommal és tágabban a kultúrával kapcsolatos írásaira, a vállalkozást igazán izgalmassá épp az a párhuzam tesz, amelyet a szerző a Szocializmus és a 20. század első fele modernségének zászlós hajója, a Nyugat között állít. A Szocializmus, mint a címe is mutatja, a társadalmi progresszió egyik markáns irányvonalát jelölte ki, és ehhez hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel, kisebb-nagyobb iránymódosításokkal tartotta magát. Említsük meg, hogy az egyik csúcspontot Agárdi számára azok az évek jelentik, amikor az orgánumot Mónus Illés szerkesztette, s amikor József Attila és a fiatal Fejtő Ferenc is az orgánum vonzáskörzetébe került. Az egy időszakban polgári radikális, de általában véve szűkebb vagy tágabb értelemben liberális, ellenzéki beállítottságú Nyugat, amelynek eklektikus szerkesztése sokféle politikai felfogást megtűrt lapjain, az irodalmi modernség legizmosabb gárdáját mondhatta a magáénak. A kérdés, amely a nagy tanulmány részlet-elemzései mögött rejlik, s amelyre Agárdi keresi a választ az: hogyan viszonyul egymáshoz a progresszió és a modernség? A válasz nem egyszerű, és a szerző megoldásai nem is biztos, hogy minden tekintetben a végső megoldást jelentik, de a szembesítés, amelyet a tanulmány elvégez, s amelynek folytatására felhív minket, igencsak feladja a leckét. Egészséges szellemi életben egy ilyen kérdésföltevés a szellemi élet középpontjába került volna!
A folyóiratkutatás másik kötetben publikált eredménye, A Szép Szó és recepciója című tanulmány Heidegger szuggesztív érvelését támasztja alá, amely szerint a szubjektum és az objektum szétválasztása mesterséges és elfogadhatatlan. Ha megragadunk egy személyiséget egy adott történelmi pillanatban, akkor vele együtt a társadalmi valóság egy egész, csak mesterségesen behatárolható köre is szemünk elé kerül. Ha az 1936-os, 1937-es József Attilát állítjuk figyelmünk középpontjába, vele együtt jön a Szép Szó című folyóirat köre, és annak egész problematikája. Agárdit úgy ismerjük, évekkel korábbi írásai alapján, mint a Szép Szó folyóirat egyik legfontosabb kutatóját. E kötetében azt a képletet állítja elénk, ahogyan a mai viszonyok között látja és láttatja József Attila, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc folyóiratát. Különösen tanulságos az a befogadástörténeti nézőpont, amellyel a szerző áttekinti a folyóirat utóéletét, fogadtatását napjainkig bezárólag.
A rendelkezésemre álló időkeret végességének a kötet egynémely írása, amely részletesebb említést érdemelt volna, óhatatlanul áldozatul esik. Így arra a három rövidebb tanulmányra, amely Justus Pált ébreszti, amely Tőkei Ferencre emlékezik, és amelyik a Radnóti-problémához kapcsolható, külön nem térhetek ki. Végezetül két közlemény közelebbi szemügyre vétele mégsem maradhat el. A Fejtő Ferencről szóló gondolatmenetnek, amely a Fejtő Ferenc és a magyar nemzeti kultúra címet viseli, érdekességét részben az adja, hogy Agárdi Péter sok évvel ezelőtt a Fejtő ügyében írott, de az egész modern magyar kritikatörténetírás javát szolgáló, perújrafelvételt jelentő könyve, e maga korában igen merész kezdeményezés után újra hangsúlyosan szól a pályáját immár véglegesen lezárt kiváló esszéistáról és kritikusról. A perspektíva, amelybe Fejtőt beálltja, fokozza a tanulmány érdekességét. Azt vizsgálja, hogy József Attila barátja és szerkesztőtársa, a fiatal korában kommunistából szociáldemokratává fejlődő baloldali értelmiségi pályája és teljesítménye, beleértve életének a magyar kultúrához újra visszakanyarodó szakaszának termését is, milyen képet nyújt akkor, ha a nemzeti kultúra állapotának és esélyeinek tükrében vesszük szemügyre. Fejtő személyében egy nemzetközi hírű, hazánk presztízsét külföldön saját írástudói tekintélyével is növelő, de a magyarság ügyéért emigránsként is kiálló, majd a rendszerváltás után a magyar politikai és társadalmi élet demokratizálásában is tevékenyen résztvevő vezető értelmiségi áll a tanulmány homlokterében, akit a háború előtti rezsim is nemzetidegen elemként kezelt, s akit a tegnapi és mai jobboldal is a régi vádak felmelegítésével vehemensen támadott, de aki a 45 után berendezkedett kommunista hatalomnak is céltáblájává vált. Agárdi nem tesz mást, mint hogy ezekkel a vádakkal szemben higgadt elemzéssel kimutatja Fejtő valódi, Agárdi kedvenc szavával: innovatív, kritikai hazafiságát, amelyekről az író megannyi könyvében, esszéjében, vitacikkében, kritikai írásában tanúságot tett pályája során.
Ha a marxista ihletésű kultúrának Magyarországon van klasszikusa, ez a minősítés a költő József Attila mellett a gondolkodó Lukács Györgyre illik rá leginkább. De míg az előbbit a nemzet, úgymond, adoptálta, a magáénak vallja, a politikailag, világnézetileg konzervatívabb olvasói rétegeket is beleértve, sőt, nemegyszer még szélső jobboldali kisajátítói kísérleteknek is áldozatául esik, addig az utóbbira érvényes a közmondás: Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Lukács külföldön, talán elsősorban tőlünk nyugatra eső, fejlett, differenciált szellemi élettel rendelkező országokban ma is tekintélynek számít, álláspontját, ha vitatják is, legalább komoly megfontolást érdemlő nézetrendszernek tartják. Nálunk, ezzel szemben méltatlan módon, de főleg a magunk szellemi épülésének kárára, a margóra szorították. Agárdi tanulmányában sorolja ennek a józan ésszel érthetetlen szellemi öncsonkításnak az adalékait, s azt is gondosan leltárba veszi, ami ennek ellenében hat, és reménykedésre ad alapot, a szellemi élet öngyógyító esélyeire utal.
A kötet, amely József Attilával kezdődik és Lukács Györggyel zárul, s amely szembesít bennünket azokkal az anomáliákkal, amelyek e két névvel megszemélyesített szocialista-baloldali kulturális örökség helyzetében kimutathatók, s azokkal a törekvésekkel is, amelyek e negatív ható tényezők kiiktatására vagy legalább hatásuk tompítására törekszenek, egészében hű képét festi a történelmi jelennek: az értékeknek, amelyekkel rendelkezünk, s a veszélyeknek, amelyek ezeket az értékeket fenyegetik. Végső üzenete, nekem úgy tűnik az, hogy rajtunk múlik, hogy a nemzeti kultúra hanyatlása vagy felívelése vár ránk a jövőben. (Balassi)
