Azt mondjuk: "rendszerváltás", s a legtöbben azonnal a hatalmi/politikai viszonyok - tagadhatatlanul gyökeres - változásaira gondolnak. Pedig a mögöttünk hagyott két évtized során a mindennapi életünket közvetlenül meghatározó keretek és feltételek talán sokkal lényegesebb mértékben cserélődtek ki annál, mint ahogyan felőlük beszélni szoktunk. Az évfordulódömping kezdetén nem lenne haszontalan azt sem számba venni, ami az életünket a hatalmi változások távoli zajaihoz képest csöndben és közelről, ám napról napra alapvetően formálta át.

A posztkommunizmus első húsz esztendeje a volt európai szocialista országokban sikerülhetett volna rosszabbul is. 1989-ben rosszabbra számítottam. Kelet-Ázsiában - főleg Kínában - nagyjában és egészében fájdalommentesebb átalakulás jellemezte az átmenetet. Egészében véve reméljük, hogy az első szűk húsz esztendőt húsz bő esztendő követi majd. Ha már nekünk ez a kora posztkommunizmus nem is hozott túl sokat a konyhára, legalább gyerekeinknek - esetemben talán unokáimnak - csak jobb lesz.

Egy Wilhelm nevű mérnökkel az NDK-ból kerültem Magyarországra 1989 augusztusában. Egyéves alig múltam akkor: gyönyörűséges, tehénfoltos Trabant voltam, aki a végnapjait élő Német Demokratikus Köztársaságból merészen nekiindult a nagyvilágnak, és becsületesen elpöfögött hazulról egészen az osztrák-magyar határig. S ott reménytelenül rostokoltam Wilhelmmel együtt hetekig. Éjszakánként egy mezőn parkoltam, Wilhelm pedig a hátsó ülésen horkolt részegen, mert minden este berúgott a német haverjaival, akik arra vártak mindannyian, hogy átkeljenek végre a vasfüggönyön, s új életet kezdjenek. Sokezernyi német torlódott föl akkor Magyarországon, úgyhogy azóta sem láttam annyi Trabantot egy rakáson - olyanok voltunk, mint egy dicsőséges hadsereg, amely már csak a csatakürt hangját figyeli, hogy nekilóduljon, s meghódítsa végre Nyugat-Európát.

A "kommunizmus" - az állami tervgazdálkodáson és a politikai egypártrendszeren alapuló formáció - 1989/9o-ben módfelett változatos formákban és hevességgel omlott le. Míg Magyarországon és Lengyelországban az állampárt már 1989 tavaszán legitimálta a többpártrendszert, sőt idehaza 1989 októberében az MSZMP meg is szűnt (átadva a helyét egy szociáldemokrata irányzatú utódpártnak), a Varsói Szerződés és a KGST uralta térség (a "szovjet tömb") más államaiban az alapvető változások csak 1989 végén, hol hónapok (NDK), hol hetek (Csehszlovákia), hol napok (Románia) alatt mentek végbe. Ebből adódóan közmegegyezéses, tervezett és rendezett átmenet - minden "forradalmi" vonás és utcai erőszak nélkül - csak Magyarországon és Lengyelországban volt tapasztalható.

"Pénz és kultúra ökölharcában ismét nagy fülest kapott az utóbbi: tizenhárom menetet (esztendőt) bírt ki talpon a színes kulturális hetilap, az Új Tükör. Most kiütötték."

Az utóbbi húsz évet nyavalyáim gyarapodásán kívül onnan észlelem, hogy túl sok a halottam: a valamikori Népszabadság hajdani munkatársai ők. Túl sok emlékarc, mozdulat. Mindenféle emberek, mint az emberek általában, de akik akármilyenek voltak is, többé-kevésbé hittek abban, hogy a világ jobbá tehető.

Vajon kivé válhatott volna Lopes Liovalia, ha nem Bissau-Guineában nő fel? Hát Azimi Lima Afganisztánból? Ami e pillanatban biztos: amennyiben e két nő az élet - mondjuk így - naposabb felén születik, a 2003-as atlétikai világbajnokság alatt aligha lesz párizsi lapok színes írásainak tárgya; Liovalia úgy, mint aki a női százméteres síkfutás előfutamában példátlan módon kimerül, ennek nyomán hordágyon hagyja el a rekortánt, Lima pedig úgy, mint aki mackóalsóban és kínos tizennyolc másodperc alatt teljesíti a távot.

Oroszország választott. Ezúttal nem vezért, hanem nevet. Minden idők legnagyobb oroszát, akinek a posztmodern utáni korban a nagy nemzet "márkaneveként" kellene funkcionálnia. A több hónapon át tartó "Oroszország neve" című hatalmas választási verseny és show vasárnap véget ért. A végletekig felajzott, szépszámú közönség számára bizony unalmas eredménnyel.

"Valamit álmodhatott, nyugtalanul ébredt.

A szövetséges nagyhatalmak vezetői egymást követő nemzetközi értekezleteken tárgyalták meg a tennivalókat. Előtte óráikat egyeztették, elismeréssel adózva a szebbnél szebb ötvösművészeti remekeknek, s a fedeleken található szövegeket tolmácsoltatták. Churchillén ez állt: "Miniszterelnökünknek, barátai az angol alsóházból." F. D. Rooseveltén meg ez: "Elnök Úrnak tisztelői a szenátusból." J. V. Sztálinén pedig: "Gróf Széchenyi Istvánnak barátai a Nemzeti Casinóból."

Az úgy lesz, hogy nyugodtan ráfordulok a Pannónia utcára, s az egyirányú szakaszon váratlanul szembe jön majd velem egy kerékpáros. Végre időm se lesz fékezni; az óriási csattanásra kiszalad a könyvkötő, a bioárus és a presszós is, s mialatt mindenki sikoltozik, én a kesztyűtartóban tárolt nuncsakut magamhoz véve, összehúzott szemöldökkel az elütött biciklis felé lépek.

Szekeres Gábor soha nem volt pénzéhes ember. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a hét utolsó napján délben következetesen bezárta a háza mellé húzott melléképületben "Kocsma" név alatt üzemeltetett vendéglátóegységet. Törzsközönsége ilyenkor átvonult a környék valamelyik másik italmérésébe. Szekeres Gábornak fontosabb volt a nyugodt vasárnapi ebéd a családdal. Máskülönben nem kellett félteni őt, hiszen vállalkozását a szomszédos hejőcsabai cementgyár hátsó kerítésén vágott kiskapura alapozta, így a beavatott munkások egy kiemelhető kerítéselem elmozdítása után a főnökség és a rendészet tudta nélkül látogathatták az intézményt. A délelőtti és a délutáni műszak egyaránt szolid, de tervezhető forgalmat garantált az üzlet 1984-es megnyitásától egészen a rendszerváltásig.