Főleg, ha lesz jobb ajánlat is a piacon. A kasszák kivéreztetésének az lehet az oka, hogy a második pillér megmaradt romjait is végleg eltakarítsák, s helyébe új, vonzó lehetőségként a foglalkoztatói pénztárt kínálhassák. Valószínűtlen ugyanis, hogy a kasszák felszámolási szándéka mögött pusztán a vagyon megszerzése áll. Az új uniós számítási módszertan szerint ezt a 209 milliárd forintos tételt – amelynek több mint a fele magyar állampapírokon keresztül amúgy is az államot finanszírozza – csak azon évek esetében lehet bevételként elszámolni, amikor a hozzá kapcsolódó nyugdíjjellegű kifizetések is megtörténnek, vagyis nagyjából 30 évre szépen lebontva.
Magyarán, hiába szerzi meg az állam ezt a tételt, nem számolhatja el jövőre egy az egyben hiánycsökkentő tényezőként. Lapunk úgy tudja, régóta napirenden van egy foglalkoztatói nyugdíjszolgáltató felállítása – ilyet egyelőre a Quaestor-csoport alapított, szerény eredménnyel. A terv legutóbb akkor állt viszonylag közel a megvalósításhoz, amikor az állam magához vette a Takarékbankot. A pénzintézet technikai szempontból és kiterjedt hálózata révén alkalmas lett volna a feladatra, végül az egészből nem lett semmi.
Most viszont egy sokkal jobb cég is bekerül az állami portfólióba: az évtizedes pénztári múltra visszatekintő MKB. A csoportnak jól működő önkéntes és egészségpénztára is van, SZÉP-kártyát is kibocsát, vagyis az infrastruktúra és a szaktudás is megvan egy foglalkoztatói kvázi pénztár felállításához – bár technikailag nem pénztár, csak szolgáltató lenne az új szereplő. Ráadásul az MKB egyike a négy még működő magánkasszának is. Nehezen várható el a pénztár menedzsmentjétől, hogy a tulajdonos állammal szembeszegülve díjfizetésre kezdje buzdítani tagjait. Sokkal valószínűbb, hogy profilt váltva foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatóvá lényegüljön át, vagy kezdje újra a működést. A nyugati mintát követő rendszer jogszabályi háttere már 2007 óta adott.
Az új szolgáltatóhoz a tervek szerint a kormánytisztviselők, közalkalmazottak, köztisztviselők csatlakoznának – természetesen kötelező jelleggel –, a munkáltató pedig havonta meghatározott összeget utalna dolgozói után a nyugdíjszámlára. Ezzel egy csapásra sok százezer fős szereplő jelenne meg a piacon, ami elég ütős indulás lenne. A remek csapathoz ezt követően bármely cég beviheti dolgozóit.
A rendszer szépséghibája – s talán a korábbi bevezetést is ez gátolta –, hogy egy ilyen átalakítás átmeneti ideje több évtized, vagy irreálisan magasra ugorna a nyugdíjcélú elvonás. A havi fix befizetést bizonyosan a munkáltatónak kellene állnia, mert a rendszer csak akkor működik, ha az utalás nem az alkalmazottak megtakarítási szándékán múlik, hanem automatikus.
Ez azonban nem növelheti a munkáltatók terheit, vagyis a befizetéssel együtt csökkennie kell a szociális hozzájárulási adónak. Ezzel azonban a nyugdíjkassza fog jóval kisebb bevételt kapni, ami a nyugdíjalap finanszírozhatóságának felborulását is előrevetítheti. Ezt a hiátust azzal lehet befoltozni, ha az első foglalkoztatói pénztári tagok már az új kasszából is kapnak nyugdíjat – hiszen ekkor áll fel az egyensúly, ekkor fizet és kap adott arányban a nyugdíjas a tb-től és a kasszájától is nyugdíjat. Ennek átfutása azonban több évtized. A magánkasszák rendszerének is éppen ez volt az egyik hátrányos következménye.
