Bár a bajt sokféle módon meg lehet előzni, így állandó szellőzést biztosító ablakkal, zárt égésterű tüzelőberendezéssel vagy a lakás körültekintő megtervezésével, ám még ezek mellett is szükség lenne egy megbízható szén-monoxid-riasztóra. A magyar háztartások túlnyomó része azonban nem áldoz a legfeljebb néhány tízezer forintos készülékre, igaz, többségében nem alhat nyugodtan az a 2-300 ezer család sem, ahol van ilyen berendezés.
A piacon lévő készülékek zöme ugyanis egyszerűen nem riaszt, ha baj van – állapította meg a Stieber József vizsgálómérnök vezette laboratórium. Az eredményeket a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság (NFH) is megerősítette az általa is elvégzett ellenőrzésekkel. A bevizsgált tíz termékből kilenc a szén-monoxidos környezetben később, vagy egyáltalán nem riasztott. Mint Stieber József elmondta: nem ez volt az első ilyen vizsgálat. Egy évvel ezelőtt, egy szaklap megbízásából górcső alá vették a termékkört, és már akkor is úgy találták, hogy a piacon kapható riasztók java nemcsak, hogy használhatatlan, hanem egyenesen veszélyes, hiszen a felhasználót hamis biztonságérzetben tartja. Lényegében ezt a vizsgálatot ismételtette meg idén áprilisban az NFH egy másik laboratóriummal, amely szintén 90 százalékos hibaarányt talált.
Szabó Péter, az NFH piacfelügyeleti főosztályvezetője elmondta: tíz kifogásolt termék forgalmazójával szemben még tavaly vizsgálatot indítottak, ebből három eljárás már lezárult, hat esetben pedig a cégek fellebbeztek a hatóság elmarasztaló döntésével szemben, ami bírságot, illetve a termék visszahívását jelentette. Stieber József, aki a katasztrófavédelem országos tűzmegelőzési bizottság szén-monoxid-munkacsoportjának is tagja, úgy látja: bár az elmúlt években is gyakran szóvá tették, hogy milyen problémák vannak, ám az akkori kiállásukat éppen a megbízhatatlan riasztókat terítő kereskedők használták fel, még több ilyen termék eladására.
Fogyasztóvédelmi oldalról ugyanis rendre elmondták, hogy az egyik első, legfontosabb szempont, hogy nem szabad spórolni az életmentő készüléken, azaz – számszerűsítve – tízezer forint alatt nem is érdemes ilyen riasztót leemelni az áruházi polcról. Ennek az lett a következménye, hogy az ilyen árut kínáló kereskedők tízezer forint fölé emelték áraikat, majd valamelyest – de tízezer fölött maradva –„vissza akciózták” azt, hogy kedvezményes áru benyomását keltsék a vevőkben. Stieber József szerint az akciózó kereskedők hatalmas tételeket tudtak így eladni a piacon a zömében távol-keleti termékekből.
A vizsgálómérnök szerint akkor járunk el helyesen, ha mindenekelőtt szakáruházban vásárolunk szén-monoxid-riasztót. Ekkor is ellenőrizni kell azonban, hogy adtak-e mellé magyar nyelvű kezelési útmutatót, illetve a készüléken van magyar nyelvű felirat. Ez utóbbi azért lényeges, mivel éppen az idén sikerült a termékkörre vonatkozó angol nyelvű szabványt magyarra fordítani és „honosítani”, azaz olyan kiegészítésekkel ellátni, amelyek pontosították, hogy milyen terméket adhat ki a kezéből a gyártó és a forgalmazó.
Régebben, az uniós csatlakozás előtti tagállami engedélyezési rendszert mára egy másik rendszer váltotta fel, vagyis a gyártónak a hatóság felszólítására igazolnia kell, hogy a terméke megfelel a vonatkozó biztonsági előírásoknak. A probléma azonban az idevágó uniós szabványok átjárhatósága volt – nem véletlen, hogy az unióban is úgy 50 százalék körüli a szénmonoxid-riasztók hibaaránya. Ráadásul a forgalmazók is élnek a lehetőséggel, hogy esetleg megússzák a hatósági felelősségre vonást. Szabó Péter elmondása szerint igen magas arányban tapasztalják, hogy a hozzájuk benyújtott biztonsági tanúsítványok csak hellyel-közzel fedik le a szabvány előírásait.
