Hogy erőfölényével visszaélve nem túl drága-e, avagy a konkurencia távoltartása végett nem alkalmaz-e dömpingárat. Noha – a korábbi vizsgálataikban is eljáró – szakértőjüktől mindkét felvetésre nemleges választ kaptak, mégis arra jutottak, hogy a Mol az általa először közölt, „kincstári” képlettől gyakorta több százalékkal eltér. És ez a bizonytalanság összességében mégiscsak távol tartja a lehetséges konkurenseket. Volt olyan piaci szereplő, aki ennek kapcsán lapunknak arra panaszkodott, a Mol valóban „ezt a játékot játssza évtizedek óta”.
A vizsgálat nyomán mindenesetre megdőlt a Mol-kommunikáció egyik alaptétele, miszerint a társaság hűen követi a tőzsdei árakat.
Igaz, még a versenyhivatalnak is több évébe és számos egyeztetésébe (a Molnak pedig a rá büntetésként kirótt 150 millió jába) került, amíg legalább az ellenőrök megtudhatták, a cég ténylegesen mi alapján ötli ki hetente – azóta már heti kétszer – az üzemanyagárakat.
Az egyéb tényezőket egyik fél sem árulja el. A piac szerint ez bármi lehet, készletkiszórási vagy -tartalékolási szándék éppúgy, mint az ünnepek közeledte, de politikai üzeneteket sem zárnak ki. Az ilyen akciók a fogyasztók pénztárcáját nem befolyásolják jelentősen, mert többéves távlatban a kilengések nagyjából kiegyenlítik egymást.
A lehetséges versenytársakat viszont ez is távol tartotta a magyar piactól. Egyes érintettek szerint a versenyhivatali döntés nyomán a helyzet kétségtelenül jobb, kiszámíthatóbb lett, a jelenleg húszszázalékosra saccolható behozatal aránya némileg nőhet, de a Mol túlsúlyát továbbra sem veszélyezteti semmi.
A megmaradt, plusz-mínusz egyszázalékos sáv is fontos a Molnak, hisz a tényleges képletet továbbra sem árulják el. Egyes piaci szereplők mostanság éppenséggel árprésre panaszkodtak lapunknak. Vagyis arra, hogy a Mol olyan alacsony árat alkalmaz – mégpedig pont a GVH szerint problémamentes benzinpiacon –, hogy nem éri meg mástól venni.
Szakértők szerint, noha rövid távon jó a fogyasztónak, ha egy szereplő sokkal olcsóbb a többieknél, de ez hosszú távon megöli az egészséges versenyt. Mindazonáltal évek óta azt hallani, hogy az – elmúlt évtized során a környező finomítókat módszeresen felvásárló – Mol csak egy hajszállal adja olcsóbban termékeit a hazai kútláncoknak annál, mint amennyiért – szállítási költséggel együtt – a legközelebbi versenytárstól beszerezhető. A GVH ezen szintén nem talált kivetnivalót. A versenyhatóságok korábban rendre jóváhagyták a környező finomítók felvásárlását is. (Ellenben nem engedték az OMV-nek ugyanezt tenni a Mollal.)
Bara Zoltán, a döntésről beszámoló versenytanácstag arra a kérdésünkre pedig csak széttárta a kezét, hogy mi történik, ha törvényeken, alsóbbrendű szabályokon, képleteken, szabványokon keresztül éppenséggel az állam egyengeti finoman a Mol (vagy más kedvezményezett) útját, a versenytársak ellenében.
Ezt a parlamenti képviselők sok esetben egyáltalán nem titkolják, a Mol mint nemzeti vállalat védelmére hivatkozva. Bara Zoltán fura válaszában először is biztosnak nevezte, hogy a képviselők nem hoztak a Mol versenytársait kifejezetten kizáró szabályokat. Másrészt, ha lehetett is a többiek helyzetét megnehezítő módosítás, az meglátása szerint ma már „kevéssé” érvényes.
