Mi adtuk a robotadót a világnak

Az eszmefuttatás logikusnak tűnik, és elvileg meg is lehetne oldani, hogy a robotmunkára valamilyen extra teher jöjjön. Már a mostani céges nyilvántartási, könyvelési, illetve adózási rendszer is alkalmas arra, hogy „eldöntse”, mely terméket milyen mértékben és arányban készítettek gépek.

A gazdasági szereplők könyvelésükben meg tudják oldani, hogy meghatározzák, a munkafolyamatokat milyen arányban ki végezte, s jogosult-e ezek alapján például kedvezményes áfakulcsok alkalmazására. Ezen adatok tartalmát pedig a nyilvántartások és a termelési adatok alapján a revizorok képesek visszaellenőrizni.

A cég is fizethetné a vezérigazgatója által felvetett adónemet Veres Viktor / Népszabadság

Mégis a Népszabadság által megkérdezett két adószakértő inkább csak fantáziálgatásnak, a távolabbi jövőbe mutatónak tartja a robotmunka valamilyen megkülönböztetett adóztatását. A mai ismereteink szerint a felvetések irreálisnak tűnnek, az adórendszer ilyen irányú változásra belátható időn belül nem lehet számítani – fejtegette Vámosi-Nagy Szabolcs, az EY adószakértője. Jules Verne-i gondolatoknak tűnnek a Deutsche Post vezetőjének felvetései, bár azért a regényekben megfogalmazott találmányok egy része is valóra vált, még ha nem is feltétlenül úgy, és azon az elven, ahogy az író elképzelte – tette hozzá. A kérdés szerinte elsősorban inkább jövőkutatásként vethető fel, ám ha pragmatikusan vizsgáljuk, akkor kijelenthető, az Európai Unió szabályozása jelenleg ilyen megkülönböztetést egyes termékek között nem tesz lehetővé. (Az EU-ban az összes tagállam hozzájárulása kell az adószabályok megváltoztatásához – vagyis nem lehetetlen, csak nehézkes.)

Hasonlóan szkeptikus véleményen van a robotadó bevezetésével kapcsolatban Farkas Gábor, a PwC adótanácsadó szakértője is. Az áfa a termelési lánc minden egyes fázisát megadóztatja. A globális trend most arra mutat, hogy a munkát terhelő adókat, járulékokat pedig csökkentik. Ebben pedig szerinte belátható időn belül aligha lesz változás.

Ellenvéleményének egy másik pontja kicsit összetettebb. Szerinte az a jellemző, hogy az egyszerűbb munkafolyamatokat robotizálják a vállalatok, az így felszabaduló munkaerőt pedig másra, jóval nagyobb hozzáadott értékű termék vagy szolgáltatás előállítására használják. Ebből a tendenciából, a tudomány fejlődéséből kiindulva úgy vélte, hogy mindig lesz olyan, egyre nagyobb hozzáadott értékű munkát igénylő fázis, amelyet nem lehet automatizálni. Éppen ezért Farkas nem tartja valószínűnek a Deutsche Post vezetője által sugallt állítást, amely szerint a munkavégzésben a robotok mindent egybevetve kiszorítják az embert. (Bár több felmérés is összességében megszűnő munkahelyeket valószínűsít, lásd keretes írásunkat.) Így viszont a robotáfa felvetése is életszerűtlennek, s valószerűtlennek tűnik.

Ami azonban különösen pikáns, hogy a Frank Appel által vázolt robotadó lehet, hogy a (távoli) jövő, de ahhoz hasonló teher már a múlt, és éppen Magyarországon volt ilyesmi sarc – csak épp más célból. Azzal nem a terjedő automatizálásból akart pluszbevételt nyerni az állam, hanem éppen a hatékonyságra, gépesítésre akarta ösztönözni a vállalatokat. Az eszközlekötési járulék a 60-as évek közepétől létezett. A minisztériumokhoz tartozó ipari vállalatok esetében a termelésben lekötött álló- és forgóeszközeik után (az épületek, a gépek és berendezések, valamint a készletek) „általában” évi 5 százalék járulékot fizettek. Ezzel takarékosságra és hatékonyabb működésre, valamint modernebb eszközök beszerzésére és versenyképesebb beruházások végrehajtására kívánták ösztönözni a társaságokat (ha például egy termék legyártásához öt gépre volt szükség, de azt három modernebb berendezéssel is elő tudták állítani, akkor máris kisebb eszközlekötési járulékot kellett viselnie a vállalatnak).