– 1944-ben hajtottak minket az utcán. Tizennégy éves voltam – emlékezett Fried Gabriella, aki 1937 és 41 között volt az óbudai zsidó iskola diákja.
– Az összes vagyonunk kis lepedő bugyorba volt összekötve, pár fegyveres magyar nyilas suhanc kísért minket, mi több százan voltunk, benne anyám és én. A sarkon észrevettem az osztálytársamat. Én akkorra már kitértem, a szüleim keresztény iskolába írattak, hogy megvédjenek. Az egyik órán cédulát kaptam: „Gabi, te olyan rendes lány vagy, csak egy baj van veled, hogy zsidó vagy.” Az osztálytársam ott, az utcasarkon vidáman figyelte a menetet, én meg elfordítottam a fejem, hogy ne vegyen észre.
– Hét-nyolc éves lehettem, amikor anyám levitt a pincébe, ahol el kellett bújnom – mondta Lang János, a zsidó iskola egykori napközise a vándorkiállítás helyszínén. – A kabátra, amit anyám rám adott, máig emlékszem. Lent sötét volt, féltem egyedül. Anyám egyik keresztény barátnőjét kellett volna megvárnom, aki majd elvisz, de én annyira féltem, hogy fölszaladtam. Anyám akkor már menetkészen állt a sorban, megfogtam a kezét. A keresztény néni ekkor tűnt fel, anyám odalökött, a néni pedig gyorsan megragadta a kezemet. Egy idős rendőr elfordította a fejét. A néni a mai Fényes Adolf utca egyik földszintes házába vitt. Ganz néninek hívták, a férje zsidó volt. Csak egy hetet lehettem nála, mert egy nap kimentem a kertbe és pisiltem. Meglátta az egyik szomszéd, hogy jé, ez a gyerek zsidó, és szólt Ganz néninek, ha nem visz be azonnal a gettóba, akkor följelentik a körzeti testvérnél. És Ganz néni megint kézen fogott, és elvitt a Nagydiófa utca 15.-be, és belökött. Német fegyvereseket nem láttam, mindig csak magyar rendőröket, magyar csendőröket, magyar nyilasokat. Próbálom hideg fejjel nézni ezeket a tablóképeket, de egy-egy pillanatra belém csavar az a dolog... – mondta Lang János, és sírni kezdett.
– A sárga csillagot –magyarázta Fried Gabriella – 1944. április 4-től kellett viselnünk. Mondtam otthon, hogy én így nem megyek ki az utcára, nem megyek be az iskolába a bizonyítványomért, amiben szintén szerepelt a vallásom; át volt húzva, ki volt javítva. Ezen a fotón a Szilágyi Erzsébet Gimnázium egyenruhájában vagyok, egy Bocskai-kabátban... Csillagos házból csillagos házba kellett költöznünk, végül a Szent István Park 2.-be kerültünk, egy védett házba. Az ágyunk egy íróasztal volt, azon feküdtünk anyámmal. Egyszer csak jöttek a nyilasok, magyarok és mindannyiunkat kitereltek az utcára. Egy dobogón álló, trópusi kalapot viselő férfi hol jobbra mutatott, hol balra. Amikor eléje értünk, anyám mutatta a papírjainkat, amit összetépett, s engem az egyik oldalra, anyámat pedig a másikra küldte. Anyám harcos egyéniség volt, vitatkozni kezdett, mire a trópusi kalapos megvonta a vállát és egy helyre mehettünk. Körülöttünk magyar katonák álltak. Volt, hogy fölmentek az egyik házba, kilőttek az ablakon, visszajöttek, azt mondták, a zsidók voltak, és néhány embert agyonlőttek. Volt egy idős bácsi két bottal. Az egyik nyilas puskatussal mellbe vágta, a bácsi elesett. A nyilas ráüvöltött, álljon föl, de mert a bácsi nem tudott, ezért agyonlőtte. És én ezt láttam.
Gadó János óbudai lakos most kilencvenkét éves. Grossnak született, az óbudai zsidó elemibe 1928-tól járt. Az iskola mellett volt a lakásuk, mindenre és mindenkire jól emlékszik. A kis Weiszremeg a nagy Weiszre, a Jolánka meg az Ibolyka tanító nénire, az utóbbi az igazgató úr felesége volt. Weisz Andor tanár úrral évekkel később, Mauthausenben, a koncentrációs táborban találkozott: – Szegény tanár úr, nagyon rosszul nézett ki, alig tudott fölállni. Húszasával haltak meg mellettem az emberek. Az utolsó másfél hétben már kimenni sem volt kedvem azért a kis vacsoráért, ami igen nagy baj, hiszen a cél az volt, hogy kihaljunk. Kőszegig csak magyar nyilasok hajtottak minket. Útközben sok ennivalót nem kaptunk, az volt, amit letépkedtünk: repce, sóska, almafa levele. Az elemit a mi osztályunkban harmincan kezdtük el. Ebből huszonnyolcat deportáltak, ketten még időben elutaztak. A huszonnyolcból tizenketten jöttek vissza. Rajtam kívül, a fiúk közül már senki sem él, a lányok közül Steiner Lili élt a legtovább, de tíz éve már ő is halott, és belülről már én is valami nagy-nagy fáradtságot érzek. Néha előtörnek az emlékek.Hogy például tagja voltam az újlaki cserkész csapatnak, ami a Zsigmond téren lévő iskolában működött.
– A zsidó iskola tanulói – mondja Gombocz Eszter – magyarok voltak. Zsidó vallású magyarok. Harminchárom emlékezővel beszélgettem, és szinte mindegyikük megemlítette, hogy ők nagyon szerettek volna elsősorban magyarok lenni, de ez nem sikerülhetett. Volt olyan fiú, akinek a Bocskai-sapkájába, amit még a nagynénjétől kapott, és olyan nagyon büszkén viselt, az egyik társa belehugyozott. A Budai Izraelita Hitközség kebelében 1924–1945-ig cserkészcsapat is működött. A 311-es Vörösmarty Cserkész Csapat. A közösség egyfajta oltalmat jelentett. A vezetők a nyolctizennyolc éves gyermekekben tudatosan erősítették azt, hogy a félelem ellenszere az összefogás, a kitartás, a humor megőrzése. 1941-ben a 311-es Vörösmartyt kizárták a Magyar Cserkész Szövetségből, és a Budai Izraelita Hitközség ifjúsági csapataként működhetett csak tovább. 1941-től szinte az összes vezetőt behívták munkaszolgálatra. Legtöbbjük meghalt. Borból tízen mégis hazatértek. Mert végig biztatták, segítették, olykor cipelték egymást.
Az óbudai zsidó iskoláról szóló tárlatot látták már a Veres Péter Gimnáziumban, a Wesley János Főiskolán, a tablók április 22-től a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerülnek, azután az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba... Az óbudai zsidó iskola épületét lebontották, s hogy legyen nyoma mindannak, ami történt, a túlélők, Gombocz Eszterrel együtt, emléktáblát avattak az Óbuda utcában, amit egykor Zichynek hívtak.
