Mindenki tud legalább egy történetet. Mindenki tud legalább két magyarázatot. És mindenki tud láncra fűzni legalább négy-öt olyan körülményt, amelyből levonható sok-sok következtetés egy megroppanó kapcsolatról, amelynek állomásait a soha nem névvel nyilatkozó bennfentesek, oligarchák és oligarchajelöltek segítségével üggyel-bajjal regisztráljuk. Az érintettek mélyen hallgatnak, közvetetten, reakcióikra figyelve próbáljuk követni, mi történik a főtáblán.
 |
1998: leendő APEH-elnök a Parlament folyosóján
Szabó Barnabás |
Orbán Viktor és Simicska Lajos nagy fába vágták fejszéjüket, de súlyosan téved, aki azt hiszi: egymásba. Viszont az is, aki úgy véli, hogy az egykori APEH-elnöki fellépés után a szürke eminenciás szerepébe belenyugvó Fidesz-alapító csak az impériumait, gazdasági befolyását félti. Furcsa, de az arroganciájáról, hirtelen haragjáról ismert kollégiumi szobatárs, mint hírlik, nyugodtabb, kiismerhetőbb világot szeretne maga körül.
Nem békét, de nem is azt a zaklatott állam- és birodalomépítést, a szüntelen bel- és külpolitikai forgószelet, amelyet a megismételt kétharmad kavar. Szó sincs ádáz küzdelemről, mint ahogy arról sem, hogy az ellentétet pusztán pénzzel egy csapásra meg lehetne szüntetni. Simicska – és természetesen itt is hallomásokra alapoz az ember – nemcsak birodalomépítő, pénzosztó hatalmi centrum, akit pusztán az ebből fakadó érdekek szakadatlan érvényesítése vezérel, hanem politikai entitás is.
Ráadásul érzelmi szálak is fűzik Orbánhoz, olyan régi bizalmasa, akiből mára nem sok maradt. Észre kellett vennie, hogy ebből a fajta bizalmasságból az elnök egyre kevésbé kér. Másra és másokra van szüksége, mint kollégiumi őszinteségre, nosztalgiákból építkező, egyenrangúnak vélt kapcsolatokra, lazán előadott ellenjavallatokra. Láthatta „elbukni nemzedéke legjobb elméit”, de úgy érezte, hogy vele ez nem történhet meg. A trónfosztás nem ésszerű, ha bizonyos fokig közös a trón, de mindkét fél tudja a pontos helyét, s a trón igazi ura biztos lehet abban, hogy társa nem tör több babérra.
A Lajost zavarja Habony túlterjeszkedése: az „árnyékember” árnyéka már nagyobb, mint a reszortja
Hűsége, ha nem is alattvalói, megkérdőjelezhetetlen. Simicska Lajos önjáró, de soha nem keresztezné Orbán útját. Ezt tapasztalni lehetett akkor is, amikor a választások előtt Közgép-hirdetésekkel juttatott látványosan pénzt a két ellenzéki napilapnak, majd a győzelem után ezt azonnal elvágta – beszélik, nem önszántából.
Simicskát valószínűleg az sem érdekelte, hogy nincs mindenbe beavatva, hiszen a főnök hamar értésére adta, hogy abban számít és hallgat rá, ami a dolga – ne próbáljon neki például kommunikációs tanácsokat adni, mert azokat az egyik fülén be-, a másikon kiengedi.
Állítólag sem Wermer András, sem Habony Árpád nem tartozott, illetve nem tartozik „a Lajos” kedvencei közé. Az utóbbi esetében éppen a túlterjeszkedés zavarja: az „árnyékember” árnyéka már nagyobb, mint a reszortja. Mert ne felejtsük el, hogy a gazdasági hátország vezére média- és hirdetésbirodalmával mégiscsak különleges szerephez jutott, képes személyes találkozó, e-mail és telefon nélkül is „üzenni”, s ez az üzenet adott esetben jóval tágabb körnek szól. (Ami, mint most látjuk, fordítva is igaz.)
Találgatni sem érdemes, hogy mikor volt az első olyan kormányzati intézkedés, amely Simicska Lajost közvetlenül is hátrányosan érintette, de az előkészületeiről semmit sem tudott. Arról sincs közelebbi információ, hogy ezen megsértődött, vagy csak megrökönyödött, dühösen az asztalra csapott, vagy telefonjáért nyúlt. Egyébként sokan jártak hasonlóan a kormányfő barátai közül, de nem volt mit tenniük, hát megszokták. A pikszisből való kiesés ennél nagyobb károkkal járhat, tehát ezt is, mint annyi mást, beiktatták a táncrendbe.
Orbán olyan magasságokba emelkedett, ahová nem érnek föl hatásköri villongások, csip-csup ügyek, személyes csetepaték – csak azok, amelyeket az ő áldásával generálnak. Legjellemzőbb példa erre Csányi Sándor és Lázár János nyílt színi csörteváltása, amely egy magát komolyan vevő országban nem maradhatott volna következmények nélkül – hiszen a miniszterelnök legközelebbi munkatársáról van szó, aki kapásból a haza legnagyobb uzsorásának nevezte a legnagyobb magyar bank elnökét.
Ment minden tovább, mintha semmi sem történt volna, a szombati focirangadók (meg most a vesztes Eb-selejtező) VIP-páholyában készült fotón békésen, egymás mellett rágta a szotyolát a kormányfő, és rágta magát a bankvezér, egyiknek sem volt fontos, hogy magyarázatot adjon a történtekre. Mondhatjuk, hogy ez a „divide et impera!” (oszd meg és uralkodj!) csúcsteljesítménye, de a szituáció azért árulkodik arról is, hogy milyen közérzeti-közéleti klíma jellemzi ezt a rezsimet a hatalom ilyen-olyan csúcsain.
Simicska Lajos antennái bizonyára érzékenyek, és már sok ilyen természetű epizódnak volt szem- és fültanúja. Ha igaz, hogy nem tapsolt lelkesen a kétharmados győzelemnek, akkor az is sejthető, hogy Orbán Viktor is tudomást szerzett erről. Ha a Simicska–Nyerges-tengely már régóta sikító frászt kap némelyik gazdasági csavartól, az sem marad titokban. Panasz is érkezhetett elég a miniszterelnökhöz az üzleti tempóról, a foglalásokról, diktált feltételekről, amelyek a legkülönbözőbb helyeken verték ki a biztosítékokat.
A koccanások, viták, fölhorgadások nyilván gyűltek, s mint tudjuk, idővel a hatásosan terjesztett hamis pletykák is ugyanannyira mérgezők, mintha igazak lennének. Kopott a bizalom, amelyet a két fél egykoron sírig tartónak vélt. A választások után hamar új erőközpontok alakultak, illetve a régiek közül több más besorolást kapott, és ez nem kizárólag a kormányban éreztette hatását, hanem a holdudvarnál is.
A puha hadviselés bármelyik pillanatban megkeményedhet, s azt már nem lehet szotyirágással elintézni
Tény, hogy Simicska Lajost negatívan érintette a hatalmi póker új leosztása, amely láthatóan határok közé próbálta szorítani vállalkozásait, megnyirbálni eddig szinte korlátlan befolyását a gazdasági életben. Embereit látványosan mozdították el minisztériumi kulcspozíciókból, s ha nem születik tűzszünet, ugyanez folytatódhat az állami cégek élén. Vállalkozásait nem csak a reklámadó sújtja.
Csak áttételes információk vannak arról, hogy Simicska mennyire dúl-fúl, orgánumain keresztül valamelyest követhetők reakciói, ezek azonban még az alaposan megfontolt, a kormányfő személyét gondosan elkerülő kategóriába tartoznak – akkor is, ha már így is szokatlanok. Hullámverésük persze nagy, mert minden eddiginél jobban látszódik mögöttes tartalmuk. A célszemélyeket saját soraikon belül keresni strapás meló, ráadásul eddig egyértelműek voltak a kilövés szabályai, nem beszélve az esélyekről.
Ebben a küzdelemben viszont kemény egzisztenciális kockázatok rejlenek, itt háló nélkül iszonyatosat lehet zuhanni, akkorát, hogy föltápászkodni sem lehet többé abba a pozícióba, bértáblába, amely a lengőtrapézon is komfortérzetet biztosított. A puha hadviselés bármelyik pillanatban megkeményedhet, s azt már nem lehet szotyirágással elintézni. Nyilvánvalóan Orbán Viktoré az erősebb pozíció, s már csak ezért is több a szövetségese. Eltökélten hisz abban, amit csinál, kételyek ebben egyre ritkábban üldözik, a választások eredményei pedig őt igazolták vissza.
A rendszer teljes átépítése, egy felnövő generáció átnevelésével egyetemben, gyorsuló ütemben folytatódik, s ezt Orbán saját védett szabadalmának tartja, amelyhez nincs szüksége alkotótársakra, csak engedelmes végrehajtókra. Márpedig ez a szerep mintha szűk lenne néhány emberének, de ha csak a vezér érzi úgy, már az is instabillá vagy rosszul működővé teheti a formálódó, mindent maga alá rendelő intézményrendszert.
Az autoriter vezető bizalmatlansága határtalan, ahogy alárendeltjei bizonytalansága is. Egy ideig hatalmat ápol és véd, de később szöveteket roncsol – mert hiába kellene, nincs szemben lévő pálya, ahol magabiztos ellenfelek edzenek a visszavágóra. Simicska esete azért nem egy a sok közül, mert súlyánál fogva különleges precedens arra, hogy saját térfélen sincs lefoglalt mez, végleg elfoglalt terület, örök befolyási övezet.
„A Lajos” különben sem kifejezetten közkedvelt, igaz, az új guru, Habony sem. De az utóbbi olyan mindenre vágyó, mohó, hedonista alkalmazott, akivel, ha szükséges, egy-kettőre el lehet bánni. Simicska viszont rágós falat, de egyben arra is precedens lehet, hogy semmi sem emészthetetlen. A növekedésnek, a befolyásszerzésnek vannak határai, s ezek arányait egyetlen ember határozza meg – ha valaki ezt nem tudná vagy elfelejtené.
Orbán a következő négy évben új klienssereget akar verbuválni, s rendszerének olyanná kell válnia, amely már nem csupán a pórusokon át jut a társadalom mélyrétegeibe, hanem maguk a sejtek táplálják a gyökérzetet.
Azt is láthatjuk, hogy mindent egy kézbe venni, centralizálni nem olcsó mulatság. Hol vagyunk már a karcsú államtól, a kormányzati fogyókúrától, a deregulációtól? És ha emiatt a hatékonyság is romlik, még többe fog kerülni a mulatság – nemhogy az unió, de az isten pénze sem lesz elég hozzá. Frissíteni, bővíteni kell a rendszert kiszolgáló pénzügyi-gazdasági köröket, felszámolni a hiedelmet, hogy két kasszakulcs létezik.
Orbán politikai szabadalma egy autoriter mixet állít elő, amely érdekes módon nehezen meghatározható, de könnyen kiismerhető. Simicska Lajosnak nem túlzottan tetszik a készülő mix, s ez pillanatnyi zavart okoz. Az RTL híradóján kívül egy időre karcosabb lehet a kormánypárti sajtó is, egészen a Hír TV-vel bezárólag. Néhány bástyaáldozattal azonban a feszültség kezelhető, már csak azért is, mert a felek nincsenek egy súlycsoportban.
Azaz nem lesz kenyértörés. Kiegyezés lesz, ha a felhőtlen barátságnak vége is. Senki ne ringassa magát illúziókban: messze még az az idő, hogy a jobboldalon Orbánnal szemben pólusképző erő alakulhatna ki. A magyar politikatörténet azonban eljutott a gyengülő erejű Simicskáig. És kell-e annál bizarrabb szituáció, mint hogy ellenzéki berkekben ennek mégsem örülnek önfeledten?
