Válogatott játékosok

– Ez itt az idővonalunk – mutatott körbe Esztergomi Katalin igazgatónő a lépcsőházban, ahol körben, a falakon felfelé kanyarogva az itt tanulók képei borítanak be majd minden fehérre vakolt négyzetcentimétert. A földszinten az őskortól indulunk, és a tantermek felé lépcsőzve hagyjuk magunk mögött a történelmi korokat.

A tantermek inkább otthonos – értsd: gyerekekre szabott, nem katonás rendben levő – szobák, ahol összetolt padoknál, csoportokban ülnek a tanulók. (Lábjegyzet: a Palántában úgy gondolják, nincs olyan, hogy „a gyerekek", hanem egy-egy gyerek van. És ez nemcsak jól hangzó lózung, hanem a gyakorlatban is látványosan megvalósuló elv.) Az elsősök sakkoztak, ugyanis van ilyen órájuk is kötelezően az első két évben. Énekórán ritmusjátékhoz ültek körbe, törin éppen klasszikusabb módon, de sok rajzzal az árumegállító jogot magyarázta egy tanár, egy üres teremben pedig nagy, rajzolt tévé függött a plafonról: itt a komplex vizuális kultúra tantárgyba bőven beleférő médiáról szerzett tudás kvázi élesben is eljátszhatóvá válik.

Csoportmunka a Palántában Földi Imre / Népszabadság

A Palántában főleg projektpedagógiai módszerekkel tanítanak, ami egy példán keresztül érthető meg a legjobban. Mondjuk ha vízprojekt van, akkor minden vízzel kapcsolatos dolog előjöhet, és ezen keresztül tanulják meg a diákok a víz kémiáját, biológiáját, fizikáját, földrajzát, és bármi mást, ami belefér.

– Kutya, macska, dinoszaurusz – sorolta nevetve Esztergomi Katalin, hogy a tanulók milyen projekteket szoktak javasolni leggyakrabban.

A végső kérdést azonban Mayer Ágnes tette fel ezzel kapcsolatban, miszerint arra kell mindenekelőtt választ adni, hogy mire is való az általános iskola: „Középiskolára alkalmas egyedeket kell előállítanunk?"

Sejthető a tanárnő válasza, aki szerint ha az iskolákat jobb híján csak azért tartjuk fent, hogy a gyerekek ne az utcán kószáljanak, akkor régen rossz a helyzet. (A teljes képhez: a Palántából a többség gimnáziumokba megy tovább, ráadásul inkább a jobbakba. A felvételi arányuk veri az országos átlagot.)

Mayer Ágnes pedagógiai szemléletét egy családi történettel világította meg a legjobban: egy építész rokon bungalót épített a gyerekével egy fára, és mire elkészült a házikó, a kisfiú többet tanult a matematikáról, a geometriáról, a fizikáról, mint az iskolapadban ülve ugyanennyi idő alatt.

Az egyéb elsajátított készségekről nem is beszélve. – Most akkor zárjuk be az iskolákat és mindenki építsen bungit? – tárta szét karjait Mayer, aki persze tudja, mi szüksége a társadalomnak az iskolára. Hogy az iskolába gyerekek járnak, és nekik is lennének igényeik, arról a magyar társadalom mérnökei mintha gyakrabban feledkeznének meg, mint arról, hogy a „végterméket" milyennek szeretnék látni.

A Palántában elképzelhetetlen, hogy a kormány által vélelmezett „piaci igények" nyomására változtassanak a tananyagon vagy a módszereken. Messzire vezető kérdés, de el lehet rajta gondolkozni, hogy vajon a XXI. században milyen társadalmat érdemes megalapozni az oktatási rendszerrel. Amelyben olyan piaci igények keletkeznek, ahol egyetlen természettudományos tárgyat magolnak a leendő munkavállalók, vagy olyat, amelynek azokra az állampolgárokra van szüksége, akiket éveken át önálló és csapatban való gondolkodásra, illetve krea­tív feladatmegoldásra tanítottak?

Az alternatív iskolákat érő gyakori vádakat megcáfolva a Palántából sem úgy jönnek ki a diákok, hogy végigbohóckodtak néhány évet, és közben elmaradtak a tananyaggal. Az igaz, hogy több idő megy el a tananyag egy-egy részére, és így más anyagok felületesebben kerülnek csak elő.

De vajon az tanul-e többet, aki két héten át elemezgeti a magyartanárával valamelyik Toldi-versrészletet,

vagy az, aki társasjátékot gyárt belőle, a XXI. századba írja át a cselekményt és rapszöveggé alakítja, esetleg forgatókönyvszerűvé formálja?

Az iskola két vezetője, Esztergomi Katalin és Mayer Ágnes Földi Imre / Népszabadság

A magyart tanító Mayer Ágnes a kötelezők mellett azokat a könyveket is használja, amiket diákjai szeretnek és hoznak: – Az sem radírozható ki a művelt emberek sorából, aki tizenévesen az Alkonyatot szereti – hozott egy példát arról, hogy a mostani iskolásoknak miként adható át könnyedén „a szépség és a szörnyeteg szüzsé, ami minden kamaszlánynak olyan fontos." A közös tudásra szerinte továbbra is szükség van, ezért nem is demokratizálható a végtelenségig a tananyag, másrészt, mint mondta:

– Ha nincsenek meg az alapkövek, akkor a játék csak a kudarc elfedésére jó.

A Palántában nem a „keserű pirulát akarják csokoládéval bevonni" a játékos tanítással, hanem egyszerűen nem szakítják szét egymástól erővel a játékot és a tanulást. Az sem lágyszívűség, hogy az első négy évfolyamon nem adnak jegyeket, csak szöveges értékelést, hanem annak a módszere, hogy pozitív, de reális önképet alakítsanak ki a gyerekekben, és ne egy számjeggyel intézzék el a munkájukat.

És az önbecsülésüket.

Az alternatív szférának a közoktatás felől nézve paradicsomi állapota ideális közeg az innovatív pedagógusoknak, de persze a Hoffmann Rózsa-i világban is vannak, akik nem adják fel. A lehetőségeik és a mozgásterük azonban jóval szűkösebb. Barbarics Márta, a Petrik Lajos Két Tannyelvű Szakközépiskola fiatal matematika-angol szakos tanára az állami rendszeren belül próbálkozik gamifikációval. – Tegyük rendbe ezt a fogalmat, mert ahányan használják, annyi mindent értenek alatta – kezdett bele pont úgy a beszélgetésbe, mint ahogy attól elvárható, aki ebből a témából írta a szakdolgozatát.

A gamifikáció hivatalosan játékos elemek és mechanizmusok felhasználását jelenti nem játékos környezetben.

A 2010 környékén felkapott fogalmat első körben – jó kapitalista szokás szerint – marketingterületen használták fel: vegyél ezt, fogyassz azt, és ezzel kerülj fel egy ranglistára, versenyezz másokkal, szerezz pontokat, lépj szinteket – az online világ terjeszkedésével párhuzamosan mindenki számára egyre ismerősebbek lettek ezek a bepalizási stratégiák.

Később rájöttek, hogy mivel játszani mindenki szeret és például dolgozni jóval kevesebben, ezért gamifikálhatnák a munka világát is. Csináltál egy ppt-prezentációt? Plusz 10 pont, le is előzted a veled szemben ülő kollégádat. Csakhogy ő közben megtisztított egy adattáblát, úgyhogy 100 pontot szerzett. Az oktatásban ez nagyon hasonlóan működik.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

Barbarics Márta, aki a legnagyobb gamifikált oktatással foglalkozó magyar Facebook-csoport alapítója, hosszan tudná sorolni a leheletnyi különbségeket a gamifikáció alkalmazásával kapcsolatban.

A legfontosabb azt leszögezni, hogy a játékosítás nem egyenlő a játszva tanulással. Utóbbi annyit jelent, hogy játékokon keresztül tanulunk valamit, a gamifikáció pedig, mint korábban definiáltuk, játék­elemek tanulási folyamatba emelését jelenti.

Barbarics Márta például az értékelést gamifikálta, ami azt jelenti, hogy

jegyek helyett pontokat szereznek a diákjai, amiket csak a köznevelési törvény előírása miatt vált havonta egy jegyre.

A pontok kumulálódnak, ezért legrosszabb esetben valaki nem szerez pontot. A rossz jegytől ezért nem retteg senki: ha a témazárón kevesebb pont jön össze, akkor önszorgalomból máshol próbálják azokat a diákok megszerezni. Ennek köszönhetően rugalmasabb a rendszer, és csökken a tanulók stressz-szintje, valamint úgy tűnik, javulnak az eredményeik is. Sőt igaz­ságosabbnak is tartják a diákok ezt a fajta osztályozást, ami jobban tükrözi a tudásukat, és a szorgalmukat is figyelembe veszi.

A gamifikált értékelés online felületeken még látványosabb: a megszerzett pontok függvényében egyre jobban néz ki az iskolás választotta avatar. A videojátékokon felnőtt generációt ez könnyedén beszippantja: – 16-18 évesek azért oldanak meg példákat, hogy minél menőbben nézzen ki a sárkányuk – hozott egy példát Barbarics, ami szokatlan, de működik: a tanárnő első érettségiző osztályát csak két évig tanította, és a vártnál jobban vették az akadályokat.