Ők interneten elküldték a program céljainak és módszereinek összegzését, de elzárkóztak attól, hogy kérdésekre válaszoljanak. A summázatból megtudtam, hogy 50 ezren vesznek részt ebben az unió finanszírozta képzésben, számukra másfél ezer kurzus indult, 300 belső és 1500 külső oktatóval. A cél az, hogy fejlesszék az állástalanok szakmatanuláshoz és munkavállaláshoz szükséges képességeit.
Azt is kértem a TKKI-től, hogy hadd beszélgessek a tanfolyamok tanulóival. Írásban azt a választ kaptam, hogy több helyszínen megkérdezték a résztvevőket, ám ők nem hajlandók nyilatkozni. Megírtam, hogy félreértették a kérésemet, nem a riportalanyok felhajtásához igényeltem a segítségüket (az az én dolgom), csak azt szeretném, hogy engedélyezzék a tanfolyamokra járóknak a beszélgetést, emellett szívesen bemennék az órákra is. Tetszés szerint választva, mert nem akarok úgy járni, mint száz évvel ezelőtt az anekdotabeli tanfelügyelő, aki elment egy hittanórára, és megkérdezte az első padban ülő gyereket, hogy na, fiam, ki teremtette a világot, mire ő azt felelte: hátrébb tessék kérdezni, én a zsoltárokból készültem.
Megdöbbentem, amikor kiderült, hogy olvasni tanulunk, meg ötig számolni. Csak azt nyögtem, hogy: úristen!
Erre az oldott hangúnak szánt levélre nem jött választ. Ment viszont egy körlevél a tanároknak, amiben a TKKI arra figyelmeztette őket, hogy nem nyilatkozhatnak. Ezt a pedagógusok úgy értelmezték, hogy a tanulók sem. A képzőhelyek folyosóján vagy az iskolák közelében megállított „diákok” ettől még szóba álltak velem, s ki névvel, ki keresztnévvel, ki névtelenül hajlandó volt válaszolni. Megmutatták tankönyveiket is. A számtan és az olvasás az alapoktól indul, vagyis a számok és az ábécé megismerésétől. Előbbi az alapműveleteken, a törteken, a mértékegységeken át eljut a könnyű szöveges példákig és a téglalap területének kiszámításáig, míg utóbbi roppant egyszerű szövegértelmezési feladatokat ró a tanulókra.
A mentálhigiénés fejlesztés könyve a konfliktusos, önsorsrontó élethelyzetekre, illetve azok megelőzésére igyekszik recepteket adni, az Életvitel kompetenciák fejlesztése című munka pedig kapcsolatépítésre, az egészséges életmódra, jogaink és kötelességeink gyakorlására szolgál ajánlásokkal. A könyvek szellemisége, közérthetősége, prakticizmusa első olvasásra megnyerő. Ennek ellenére, bár beszéltem vagy félszáz tanfolyamra járóval, dicsérő szót alig hallottam.
Mária 32 esztendős, cukrász, állást öt éve nem talál, férje esztergályos, s munkáért a Pécs melletti Pellérdről Hódmezővásárhelyre kénytelen ingázni. A pár két általános iskolás gyereket nevel, szorongatja őket a házukra felvett devizahitel elszabadult törlesztőrészlete, ezért az asszonynak létkérdés, hogy találjon végre munkát. Mária abban bízott, hogy besorolják valamilyen szakmai tanfolyamra. Aztán szembesült azzal, hogy miről szól az alapkompetencia-képzés: – Megdöbbentem, amikor kiderült, hogy olvasni tanulunk, meg ötig számolni. Csak azt nyögtem, hogy: úristen! Elkeseredtem és nevettem.
Mária osztályának 27 tanulója között akad analfabéta, többen speciális (régi nevén kisegítő) iskolában tanultak, legalább tízen csak nyolc osztályt végeztek, akad viszont olyan, akinek több szakmája is van. Egyikük, Péter, 47 esztendős, ért a nehéz- és könnyűgép-, illetve a darukezeléshez, és van alapfokú számítógép-kezelői papírja. Volt biztosítási ügynök, majd raktáros a Pécsett megszűnt tejtermelő cégnél, a Mizónál, az utolsó tíz évből hetet Angliában dolgozott, és mivel itthon nem talál állást, újra oda készül. – Nekem semmire se jó ez a tanfolyam – mondja. – Hiba volt, hogy az analfabétákat és a szakmunkásokat egy osztályba tették. Kellett volna előtte egy szintfelmérő.
– Egyébként úgy látja, hogy az osztály számos tanulójának nem lenne felesleges ez a képzés, ám róluk mégis mintha lecsorogna a tananyag. Egyrészt, mert aki eddig nem tudott megtanulni olvasni és számolni, az pár hét alatt most se fog. Másrészt,mert a többség az itt tanítottakat nem becsüli, érezvén, hogy az nem segít az elhelyezkedésben. Pedig okos dolgokat oktatnak, teszi hozzá Péter, például hogy miképp kell viselkedni egy álláskereső beszélgetésen, hogyan kell önéletrajzot írni. Az igyekvő álláskeresők azonban inkább azt várnák, hogy megtanulhassanak valamilyen szakmát. Ha aztán egy szakmai tanfolyamon megtanítják mellesleg az önéletrajzírást, meg az állásinterjún követendő magatartási mintákat, annak látnák értelmét. Ennek a kurzusnak viszont nem.
A faggatott közmunkások szinte maradéktalanul Péter véleményét erősítették. A 25 éves Nagy János Németkérről utazik be naponta Paksra kompetenciaképzésre. A férfi ősszel a falujában volt közmunkás. Állást évek óta nem talált, utoljára takarítóként alkalmazták, cége a paksi erőműben dolgozott. Ő így meditál: – Azért nem tudok elhelyezkedni, mert nincs szakmám. De nem ajánlottak semmilyen szakmai tanfolyamot, így maradt a kompetenciaképzés. Ez viszont semmire se jó.
A dombóvári Boros Töhötöm óvatosabban fogalmaz: – Hogy mire jó ez? – kérdez vissza az ötvenéves, erőtlen felépítésű, halk szavú férfi. – Hát, nem tudom. Arra talán, hogy átismétlem, amit régen tanultam. Igen, arra jó. – Ettől több esélye lesz munkához jutni? – viszem tovább a szót. – Nem hiszem – morogja kedvetlenül.
Megtudom tőle, hogy felesége gyesen van, párjával három kiskorú gyermekről gondoskodnak. A férfi bolti kereskedő- és cserépkályhás szakmával bír, de legfeljebb feketén alkalmazták az utóbbi években, így örült a közmunkának. Annak még jobban örülne, ha beiratkozhatna egy villanyszerelő tanfolyamra, de a közelben nem indul ilyen. Biztos benne, hogy azzal kapna állást.
Az ugyancsak dombóvári Győri Lajosné is azt hajtogatja, hogy szakmát szeretne tanulni. A 46 éves asszony csak nyolc osztályt végzett, korábban mindig talált munkát, két éve azonban nem. Volt már zöldséges és konyhai kisegítő, s legutóbb Zalaegerszegen, a Flextronicsnál alkalmazták, szalagon. Oda a férjével együtt ment, akivel három gyereket neveltek fel. A cég által biztosított szálláson laktak, a bérrel elégedettek voltak, aztán bezárt az üzem, és állás nélkül maradva visszatértek Dombóvárra.
– Néha kifejezetten érdekes, amit tanulunk – mondja Győriné kedélyes belenyugvással –, csak sajnos ez nem visz előbbre minket. Szakmai képzés kellene. A szakmai képzés után sóvárgók azért gyakran bevallják, hogy azt ők se tudják megmondani, milyen szakmát szeretnének kitanulni. Aki 10-20 éve nem tud tartósan elhelyezkedni, és hol segélyből, hol közmunkából, hol napszámból él, az nem látja már a jövőt akkor sem, amikor szakmát választ. Ráadásul az állástalanok megtapasztalták, hogy nincs olyan munkaügyi szakember, aki biztosan tudja, melyik szakmával boldogulhat egy nyolc osztályt, esetleg szakiskolát végzett ember.
A lenézés spirálja
Az alapkompetencia-képzésen részt vevő fiatalok pedig végképp tanácstalanok. A bevezetőben már idézett Balázsnak eddig még nem volt munkahelye, és elképzelni sem tudja, mihez kellene fognia. – Talán üzletember szeretnék lenni – mondja ki végül, elunva kérdéseimet. De hogy mivel üzletelne, azzal kapcsolatban még átgondolatlan ötlete sincs. Dávid se dolgozott még. Az anyjával, nagyanyjával egy panellakásban élő, kereskedelmi végzettségű férfi az áruházláncoknál próbált állást találni. Hiába: – Azért nem kellek, mert nincs tapasztalatom. De ha nem vesznek fel, akkor nem is lesz.
A kondizástól izmos férfi hónapokkal ezelőtt elhatározta, hogy jelentkezik hivatásos katonának. Vonzó számára a biztos fizetés, az egyenruha és maga a szolgálat is. De arról fogalma sincs, hogy milyen fegyvernemek vannak, és mi a dolga egy katonának. Tetszene még neki az ápolói szakma, de arra a képzésre nem vették fel. Megjegyzem, hogy számára talán nem felesleges az alapkompetencia-képzés, hisz segít abban, hogy miképp kell állást keresni és a jövőről gondolkodni, ám ő legyint, szerinte ez a tanfolyam semmire se jó, ezért ha teheti, kilóg az órákról.
Dávid lenézi ezt a tanfolyamot, merthogy olyanok járnak a csoportba, akik nem tudnak még olvasni se. Ez a lekezelő szemlélet övezi mindenütt az alapkompetencia-képzést. A kurzusra járók attól is szenvednek, hogy érzik, a kívülállók még náluknál is jobban lenézik a tanfolyamot. Sellyén, az egyik iskolában a kompetenciaképzést keresve megszólítottam két negyvenes férfit. – Nem, mi nem oda járunk – rázta a fejét az egyik. – Na hisz, csak az kéne – bólintott rá a másik, és gúnyosan nézett rám.
Amúgy a sellyei épületben konyhai kisegítő-, motorfűrész-kezelő-, zöldségtermelő-, településgondozó- és kazánfűtőszakmára tanították a hely- és környékbelieket. A résztvevők mind felkészültek arra, hogy amiképp eddig, úgy ezután sem igen lesz bejelentett és tartós munkahelyük, ezzel együtt roppant mód lesajnálták azokat, akik csak arra a „kompetenciaizére” jutottak be. A fentiek ellenére az alapkompetencia-kurzusra járók nem morzsolódnak le.
– Mi ebben a tanfolyamban a jó? – méláz el kérdésemen a 37 éves, dombóvári Horváth Csaba. – Hogy kapunk havi 50 ezer forintot. Dolgoztam lakatosként, hegesztőként, benzinkutasként, fuvarozóként, de mostanában már csak a közmunka jut. Errefelé egyszerűen nincs munka, de lehet, hogy én nem vagyok elég ügyes. A feleségem gyesen, egy kicsi gyerekünk van, az első házasságomban meg két nagyobb, azok után vonják a gyerektartást. Szóval kell a pénz. Ha ennyi, hát ennyi. – Még fiatal ahhoz, hogy beérje ennyivel – jegyzem meg. – Nincs ötletem – sóhajtja megadón.
A dél-baranyai Magyarmecskén élő Nagy Judit is örül a havi 50 ezer forintnak. A 29 éves asszony férje festő. Mivel a közelben nem talált munkát, és alkalmazói nemegyszer nem fizették ki a bérét, többször kiment külföldre dolgozni. Végül ott is átverték. Most itthon van, közmunkában kazánfűtő. Judit még tizenévesen fodrásznak tanult, de a gyakorlatra csak pénzért vették volna maguk mellé a mesterek, s azt a családja nem tudta kifizetni, így nem fejezte be az iskolát. Az asszony most szeretett volna valamilyen szakmát tanulni, de arra nem kapott lehetőséget.
– Szakács szívesen lennék – avat be. –Akkor talán el tudnék helyezkedni. De ezzel a tanfolyammal sehová se mehetek. Mindegy, örülök neki, hogy legalább ez van. Április után ez se lesz. – Valami csak lesz – biztatom. – Sokan azt mondják, hogy nem lesz, ez is csak a választások miatt van, hogy szavazzunk a kormányra. – Ezt így látják a tanfolyam résztvevői? – Ebben nálunk biztos mindenki. A vélemény visszaköszön az általam felkeresett dél-dunántúli alap kompetenciaképzések résztvevői között. – Átlátunk az egészen, ez egy választási tanfolyam – jelenti ki magabiztos kacagással a 22 éves Borbála.
A műkörmösként munkát nem kapó pécsi asszony ekképp folytatja: – Csakis azért indították ezt a sok tanfolyamot, hogy a kormányra szavazzunk. – De ha ezen átlátnak, akkor ez miképp befolyásolja a döntésüket a választáson? – Nem tudom. Biztos lesznek sokan, akik emiatt a Fideszre szavaznak. Én nem megyek. Közülünk még sokan lesznek így. Minek menjünk? Úgyse ami szavunk dönt, hogy mi legyen az országban.
