1988 elején a szamizdat Beszélőben megjelent Tamás Gáspár Miklós cikke, A bozgor megszólal: „Erdélyre ráomlott a pokol: az éhség, a hideg, a sötét, a meztelenség, az ütlegek. Az általános nyomorúságból Romániában a magyarság fokozottan részesül: intézményeit szétverték, önérzetét szétpofozták, szellemi elitjét száműzetésbe kényszerítették; lakóhelyeit megszállta a településpolitika... Megkezdődött a menekülés. (...) a (magyar – R. S.) kormányzatból... kivesztek a nemzeti önvédelem legelemibb reflexei... visszaküldeni az ország legfőbb ellenségeinek börtöneibe magyarokat... – nem, erre nincsenek jelzőim és határozóim."
|
Penészlek, 1989. június 21. Romániából érkezett menekültek már magyar területen
Oláh Tibor / MTI |
Január első napjaiban 160 romániai állampolgárnak kézbesítették a kiutasítási végzést. Kegyetlen megtorlás fenyegette őket. Január 19-én Für Lajos lakásán, Vásárhelyi Miklós elnökletével nemzetközi sajtótájékoztatót tartottak. Tiltakoztak a kiutasítás ellen, és ismertették a „román barátainkhoz" szóló felhívást, miszerint a diktatúra a többség és kisebbség közös tragédiája, a demokrácia pedig közös érdekük. Csoóri Sándor, Szabó Miklós és Mészöly Miklós is ott volt a kibocsátó aláírók között. Szűrös Mátyás rádiónyilatkozata két nappal később jelezte, hogy az állampárt különbséget tesz a sérelmet szenvedett magyarok és a „gazdasági bevándorlók" – értsd: nem magyarok – között.
A hatalom a „menekült" szót betiltotta. „Letelepedni szándékozókról" beszéltek.
Megalakult a Menedék Bizottság, amelynek fölhívását a TGM ismertette óriási ováció mellett január 30-án az MDF fórumán, a Jurta Színházban. A bizottság követelte, hogy a több ezer „illegálisan" Magyarországon bujkáló menekült helyzetét haladéktalanul törvényesítsék, a szabálytalanul érkezőket is fogadják be, „a politikai menedékjognak viszonyaink között nehezen értelmezhető kritériumát általánosabb emberiességi ismérvekkel cseréljék föl", s mondassék ki, hogy „soha senkit nem szolgáltatnak ki ezentúl Ceausescu titkosrendőrségének". Felkérték az egyházakat és minden „jóakaratú embert, fogadja cselekvő szeretettel a menekülő magyar és román felebarátainkat". A Menedék Bizottság gondozott, szolgáltatott, tájékoztatott, gyűjtést szervezett, nyomást gyakorolt. Alapítói: Ara-Kovács Attila, Donáth László, Könczöl Csaba, Lengyel Gabriella, Radnóti Sándor, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Törzsök Erika.
Hetente több százan kockáztatták az életüket a határon. Drámai sors várt azokra, akiket elkaptak vagy visszatoloncoltak. Nagyobbrészt, de nem kizárólag románokat, cigányokat és büntetett előéletű vagy körözött magyarokat toloncoltak vissza. Az utóbbiakat gyakran politikai okokból üldözték „köztörvényesként". Vagy csak azért, mert már korábban is próbáltak átszökni. A Beszélő sok megrendítő történetet adott közre. „A szökött románt és cigányt... a magyar határőr átadja román kollégáinak, akik a boldogtalant úgyszólván a szeme láttára verik félholttá, hogy utána a hírhedt romániai táborok egyikében tüntessék el, nemegyszer örökre." Három barát szökött együtt, egy magyar, egy román, egy német. Órákig kúsztak egy kukoricásban, miközben más menekülőkre lövöldöztek a román határőrök. A német mehetett Nyugat-Németországba, a magyar maradhatott, a románt visszatoloncolták. Kegyetlenül megverték, mája, veséje tropára ment, egyéves kényszermunkára ítélték. Egy cigány házaspár, magyar ajkú anya, román ajkú apa szökött egy gyerekkel. Napokig rejtőztek a napraforgósban, épphogy átjutottak tűzön-vízen, géppisztolysorozaton át. Visszatoloncolták őket, a sárba kellett hasalniuk, ütötték, rúgták, taposták őket. Óromániába deportálták a családot. Újra átszöktek a golyózáporon át, de most már a magyar határőrök elől is bújtak, nyakig a mocsárban. Egy pap lopta ki őket kocsiján a határövezetből. A Menedék Bizottság számos hasonló esetet dokumentált. 1988. augusztus 19-én Nagylétánál 32 megbilincselt menekültet adtak át a román határőröknek.
Ezeket is nagyon megverték, többségüket kényszermunkára ítélték.
A november 12-én kiszolgáltatott hat büntetlen előéletű magyar fiatalt nemcsak megverték, de kopaszra is nyírták, majd szíjra fűzve végighurcolták Nagyvárad főutcáján, hadd lássa a nép, hogy a magyarokat is visszaadják a magyarok. Ugyanezen a napon a debreceni rendőrkapitányság illetékese azt nyilatkozta a rádióban, hogy „azokat visszaadjuk, akik csak a jobb anyagi lehetőségek miatt jönnek ide." Székely János vezérőrnagy, határőrparancsnok év végi tájékoztatása szerint 1988-ban 1400 embert adtak át a román határőröknek. Ennyit dokumentáltak. A valós szám ismeretlen. Hivatalos adatok szerint 1988. január 1. és április 25. között 850-en szöktek át, és ezek közül több mint 400-at szolgáltattak ki a román hatóságoknak.
Egy BM-es jelentésből tudjuk, hogy az 1989. július 29-én Biharkeresztesnél „elfogott határsértő két társát a túloldalon agyonlőtték". 1989. január 2-án az SZDSZ telexben követelte Grósztól és Pozsgaytól, hogy állítsák meg azt a rabszállító kocsit, amely két gyergyófalusi magyarral tart Nagylétára, hogy átadják őket a román hatóságoknak. Az utolsó pillanatban sikerült őket megmenteni.
'88 novemberében brutálisan szétverették a brassói munkásfelkelés évfordulóján tartott budapesti szolidaritási tüntetést.
1989 elején a magyar diktatúra bomlási folyamata felgyorsult. Már nem volt önmaga. A visszaadások aránya 1989 februárjában már 3 százalék alatt volt. A magyar nemzetpolitika és menekültpolitika is megváltozott. Ekkor kérte fel a kurzust mindig szorosan követő református püspök a rákosszentmihályi gyülekezetet, hogy hozzanak létre segítő támaszpontot az erdélyi menekülteknek. A gyülekezet papja, Pánczél Tivadar is nyilatkozta és mások is kiemelték, hogy „elsősorban 17 és 30 év közötti férfiak" érkeznek, nyilván szálláscsinálónak.
E fordulattól volt bánatos a Hólánc előző részében idézett Benkő Ferenc ezredes, hogy a hülye ellenzék miatt már nem zavarhatnak vissza mindenkit, aki nem tetszik nekik.
Bár a menekültek 40 százaléka ellenséges attitűddel is találkozott, a közvélemény-kutatások szerint a többség (áprilisban 62, decemberben 80 százalék) egyetértett a menekültek befogadásával. Legalábbis a magyarokéval. A párt viszont többségként jelenítette meg a menekültellenes kisebbséget: „a csendes többség már ma sem nézi jó szemmel a román állampolgárok ügyének felkarolását, mert félti az életszínvonalát, munkahelyét, gyermekei lakáshoz jutását és egyéb társadalmi értékeit" – állította Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes 1988 áprilisában.
Nem akkor jöttek a legtöbben, amikor a legtöbb ok volt a menekülésre. Hanem akkor, amikor már szabadon lehetett jönni a jobb körülmények közé. A menekülthullám a '90-es évek elején tetőzött, és 1993-ig tartott. Akkor a „nép-nemzeti" többség új állampolgársági törvénye erősen megnehezítette a magyarországi letelepedést.
A sok kiváló erdélyi magyar író között, akikről Magyarország nemigen vett tudomást, számomra a humanista, rezignált humor nagymestere, Bajor Andor az egyik legkedvesebb. A romániai forradalom után elindította a Keresztény Szó című lapot, s annak első számában verses imában emlékezett meg Márton Áron püspökről:
„azokért akik testvért látnak bennünk / azokért is akik ellenséget / legyen erőnk és hitünk az imára /Európáért az egész világért / jövőnkért múltunkért / az üldözöttért és az üldözőért / értük akik rettegnek / értük akiktől rettegnek."
1992-es kötetének címadó darabja az Ima az üldözőkért: „segítsd Uram tovább az üldözőket ne loholjanak inuk szakadtáig ne izzadjanak vért guvadt szemük ne járjon körbe mint a bolond birka Uram segítsd tovább az üldözőket csillapítsd meg iszonyú szívüket hogy felfoghassák az igazság lelkét a lelket amely eleven parázs add kezükre eleven parazsadat segítsd az üldözőket is pihenni".
Ez már posztumusz kötet volt. Bajor Andor 1991-ben, 64 éves korában meghalt. 2011-ben Jakab Gábor emlékezett meg halálának huszadik évfordulójáról. Beszédét a Keresztény Szó hozta: „Január 24., Bajor Andor 20 évvel ezelőtt bekövetkezett halálának a napja a katolikus egyházban Szalézi Szent Ferencnek, az egykori genfi püspöknek... az emléknapja. (...) Most állítsuk lelki szemünk elé azt a kortárs katolikus vallású újságírót és neves írót, aki hitem szerint mindvégig Szalézi Szent Ferenc nyomában, az ő égi oltalma alatt állt, élt és alkotott, Bajor Andort". Szalézi Szent Ferenc az újságírók védőszentje. Róla szól majd a hólánc januári szeme.
