A választások után azonban eljött az a kegyelmi pillanat, melyben valamennyi parlamenti párt teljes összhangban rábízta a közmédiát két mindenki által elfogadott és függetlennek tekintett személyiségre, Gombár Csabára és Hankiss Elemérre.
A médiaelnökök kinevezésük után alig fél évvel brutális támadások kereszttüzébe kerültek. Amint azt Kónya Imre 1991-es „dolgozatában" ki is fejtette, a kormánypártok visszaálltak a fent idézett állampárti platformra, miszerint a közmédiának a kormány törekvéseit kell tükröznie, s leporoltak egy régi pártállami rendeletet is, mely a közmédiát a kormány alá rendeli.
|
Elnökök egymás közt: Hankiss Elemér tévéelnök és Gombár Csaba rádióelnök Antall József miniszterelnökkel
Kovács Attila / MTI |
Antall József ennek a törekvésnek és a független médiaelnökök elleni hadjáratnak a zászlóvivője volt.
A közmédiában ekkor nagyjából egyensúlyban tartották egymást a kormánytábor és az ellenzék felé húzó műsorok, bár az önmaguk javára elfogult táborok ezt nyilván másképp érzékelték. A kormánytábor azonban nem másik, mindenki számára elfogadható vezetők személyében való megállapodásra törekedett, hanem a kormánytábor iránti elkötelezettségüket, a médiaelnökökkel való szembenállásukat és az ellenzék iránti szenvedélyes gyűlöletüket demonstráló alelnökök kineveztetésével igyekeztek a médiaelnököket ellehetetleníteni és a közmédiát kisajátítani. Göncz Árpád ennek a törekvésnek útját állta, s ezért a kormánypártok országgyűlési határozatban az alkotmányos rend veszélyeztetésével vádolták őt.
A Belügyminisztérium által oda szervezett, szélsőséges csoportok és konszolidált kormánypárti polgárok akcióegységben fütyülték ki 1992. október 23-án az államelnököt. Az eseményeket a valóságnak megfelelően bemutató tévéseket kormánypárti kollégáik hamisítással vádolták és ellehetetlenítették. A kormány teljesen alaptalannak bizonyult vádakkal, durva, koncepciós eljárásokkal, a vezetők fölfüggesztésével, a közmédia alkotmányellenesnek bizonyult anyagi ellehetetlenítésével, addig ismeretlen, de a későbbiekben szélsőjobboldali szervezetekben tündöklő alelnökök becsempészésével végül is kisajátították és a jobbszélre tolták a közmédiát. Boross Péter miniszterelnök támogatásával nagyszabású politikai tisztogatásokba kezdtek.
Ezt a folyamatot a kormánypártok bukása akasztotta meg. Az MSZP–SZDSZ-koalíció az átmeneti időszakban egyoldalúan állított elnököt a televízió élére, és a kormányfőnek nem tetsző, akkor még erős és független személyiségként tevékenykedő Betlen Jánost is elmozdították a Híradó éléről. Viszont a 72 százalékos, bármire elegendő többséggel rendelkező koalíció az átmenetet az ellenzék számára is elfogadható, a médiaháborúnak véget vető médiatörvénnyel kívánta lezárni. Olyannal, amely kizárja a közmédia kisajátítását, és a mindenkori ellenzék számára garantálja, hogy csak számára is elfogadható vezetőt lehet a közmédiumok élére állítani, s a kereskedelmi televíziózásra felhasználható frekvenciákat sem lehet kormánykézből osztogatni.
Hosszú alkufolyamat végén megszületett az a törvényjavaslat, melyet valamennyi parlamenti párt képviselője aláírt. Bár a megállapodásból végül két kisebb ellenzéki párt a törvény lényegét nem érintő kifogásokkal kiugrott, a törvényjavaslatot 1995. december 21-én 264 igen, 31 nem szavazattal, 2 tartózkodással, 89 százalékos támogatással, a Fidesz és az MDF támogatásával fogadták el. Ez a törvény lépett hatályba 1996. február elsején.
A kormánypártok kicsi, áttekinthető, paritásos bizottságokat javasoltak, de az ellenzék ragaszkodott a nagy és áttekinthetetlen grémiumi rendszerhez. Az SZDSZ képviselői jelezték, hogy ezek működésképtelenek lesznek, és sokáig ellenálltak, de a végén a konszenzus kedvéért elfogadták az összes többi párt által támogatott megoldást.
A törvénnyel megpróbálták összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent. Megkerülhetetlenné tenni a konszenzuskényszert, egyszersmind kizárni a döntésképtelenséget és a patthelyzeteket; garanciákat adni a pártoknak és biztosítani a civil szervezetek érdemi részvételét. Létrehoztak egy paritásos csúcsszervet, az Országos Rádió és Televízió Testületet (ORTT), a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót és a Duna TV-t működtető Közalapítványok kezelésére egy-egy kuratóriumot, egyenként legalább nyolcfős, a parlamenti frakciók jelöltjeiből álló, paritásos elnökséggel és 21–23 főnyi, évenként kisorsolt civil delegálttal. Az ORTT minősített többséggel írhatta ki és dönthette el a frekvenciákra kiírt pályázatokat, a kuratóriumok pedig kétharmados többséggel választhatták meg a közmédiák elnökeinek a kuratóriumi elnökségek által kétharmados többséggel kiírt pályázatok alapján kétharmados többséggel jelölt személyeket. Többszörös sikertelen választás vagy pályáztatás esetén a testületeket a feloszlatás veszélye fenyegette. Ezt a kijátszhatatlanság végett végtelenül elbonyolított törvényt sikerült aztán mindenkinek kijátszania. De nem egyforma mértékben.
Az egyik kereskedelmi tévécsatorna pályáztatásakor az ORTT a jobboldali ellenzék és az MSZP összjátékával botrányos és törvénytelen, utóbb a bíróság által is elítélt döntéssel hozta ki győztesnek az RTL-t a CME-vel szemben, melynek Andrew Vajna volt az egyik tulajdonosa. A jobboldal lelkesen üdvözölte, hogy a nemzetidegen jenkiktől megvédték a magyar nyilvánosságot.
A médiatörvény az első ciklusában működött valamelyest. A törvény szerint először megválasztott médiaelnököket, Hajdú Istvánt és Peták Istvánt valamennyi ellenzéki párt delegáltja megszavazta, csak egy-egy kormánypárti delegált szavazott ellenük. Petákot aztán rövid idő múlva teljes konszenzussal leváltották.
Az első Orbán-kormány megalakulása után a médiatörvény minden elemében működésképtelenné vált és úgy is maradt. A Fidesz találta föl a visszaélési technikákat, amelyekkel aztán sokkal szerényebb mértékben, de az MSZP–SZDSZ-koalíció is élt. Össze kell játszani valamely névleg ellenzéki párttal, hogy az ellenzéki jelölést lehetetlenné tegye, és így csonka, kormánypárti kuratóriumokkal lehessen garázdálkodni. Vagy: nem kell megállapodni a vezetők személyéről, és akkor beépített, megvásárolt alelnökök kezébe lehet átjátszani a közmédiát. Ezzel az eszközzel az ellenzék is élhet, és így uralkodhat a tévében ellenzékből is. Ez a Fidesznek remekül sikerült, és ennek döntő szerepe volt abban, hogy 2010-ben kétharmados többséget kapott, amelyet az egykoron még nagyobb többséggel rendelkező MSZP–SZDSZ-koalícióval ellentétben nem habozott a közmédia totális kisajátítására (is) fölhasználni.
A médiatörvény megalkotása után megválasztott öt tévéelnök közül négyet a törvény megsértésével választottak meg csonka kuratóriumok. Másfél évtized alatt összesen 15 hónapig állt a Magyar Televízió élén olyan elnök (Peták István), akit konszenzussal sikerült megválasztani. Egyetlen elnök (Rudi Zoltán) töltötte ki a mandátumát. A többiek lemondtak, lemondatták vagy leváltották őket. Valamennyi távozása után interregnum alakult ki, s ügyvezető alelnökök vették át a jogkörüket.
A médiatörvény hatálya alatt mindhárom rádióelnök úgy távozott mandátumának lejárta után, hogy nem sikerült az utódját megválasztani. A három közül egyet (Kondor Katalint) választottak meg csonka kuratóriummal. A másfél évtizedből hét olyan év volt, amikor nem állt legitim, teljes kuratóriummal megválasztott elnök a rádió élén. A hétből háromban Kondor az MSZP–SZDSZ-kormány alatt működtetett fideszes rádiót.
A (Duna TV-vel együtt) három közmédiumban hat alkalommal sikerült az előírt mértékű konszenzussal elnököt választani. Kizárólag akkor, amikor a „jobboldal" volt ellenzékben. Ugyancsak hat alkalommal választott elnököt illegitim csonka kuratórium. A legitim-illegitim választások aránya az MSZP–SZDSZ-kormányok idején: 6:2, Orbán Viktor kormányzása alatt: 0:4.
2010-ben csupán ehhez a nullához alkották meg a megfelelő törvényt.
