– A Terror Házának a koncepciója ugyanaz, mint a német megszállás emlékművének. Egy steril történelmet kíván a „fogyasztóknak” átnyújtani, amire van is igény. Olyan történelmet, amelyben a néző a jókkal azonosulhat. Mi jók vagyunk, az idegenek a rosszak. Tekintettel arra, hogy ebbe a világképbe nem férne bele az árnyalás, a többoldalú, tényszerű magyarázat, ezt szépen ki is hagyták. A múzeum két szörnyű, totalitárius diktatúra, a fasizmus és a kommunizmus áldozatainak kíván emléket állítani. Mind a két diktatúrának volt azonban egy antiverziója is, az antifasizmus és az antikommunizmus. A kommunisták voltak a leghangosabb antifasiszták, és a fasiszták voltak a leghangosabb antikommunisták. Miközben egy demokratának egyszerre kellene antifasisztának és antikommunistának lennie. De ezek a dolgok végzetesen egymásba csúsztak, pedig nem mindegy, hogy valaki azért antikommunista, mert demokrata, vagy azért, mert fasiszta. A múzeum ilyen alapvető különbségtétellel nem foglalkozik, olyan személyeket hoz be az antikommunizmus legitimáló mezőjébe, akik egyébként tömeggyilkosok voltak.
|
„Mindenki jobban jár, ha a történelmi értékelést se alkotmány, se más jogszabály nem írja elő”
Reviczky Zsolt |
– Tulajdonképpen a Terror Háza létrehozásánál kezdődött ez a fajta magyar önfelmentő ideológia, amely később az alaptörvényben, majd egyebek mellett a német megszállási emlékműben is megjelent?
– Ennek az ideológiának az állami szintre emelése valóban az első Orbán-kormány idején kezdődött, de meg kell jegyezni, hogy az ilyen típusú gondolkodás nem kizárólag magyar sajátosság. Szerbia egész legújabb kori történelme arról szól például, hogy ők mindenben ártatlanok, az országukat csonkolták, ők a világ megfeszített Krisztusa. De van egy még fontosabb tény: a Terror Háza olyan politikai mezőben született, ahol ennek a hírhedt épületnek a múltjával kapcsolatban a másik politikai oldalnak semmilyen mondanivalója nem volt. Még arra sem vették a fáradságot, hogy egy emléktáblát helyezzenek ki, azt is az áldozatok tették. Ilyenformán ne csodálkozzunk. Sem a szocialisták, sem a liberálisok nem tudtak mit kezdeni a Terror Házával, aminek persze nagyon sok oka van, kínos, fájdalmas történetek is állnak a háttérben, hiszen van, akit személyében, van, akit családilag kötöttek szálak ehhez a helyhez. Ennek persze nem abból a szempontból van jelentősége, hogy bárkit felelősség terhelne a szülei tetteiért. De az MSZP-nek alapvetően mégiscsak abból kellett építkeznie, amit az MSZMP jelentett. Jóllehet 1950 után már nem volt benn az ÁVH az Andrássy út 60.-ban, az tény, hogy aki 1989 előtt a Magyar Szocialista Munkáspártban akár csak középvezetői funkciót látott el, gyakorlatilag az állambiztonsági apparátus megrendelőjének és haszonélvezőjének nevezhető. Ugyanis nem a farok csóválta a kutyát, nem az állambiztonság irányította a pártot, hanem a párt az állambiztonságot. Ők azonban a társadalom előtt nem kívántak szembenézni a múltjukkal. Tehát ez sem „a jó és a rossz” játszmája, hiszen a szocialisták oldalán sem létezett olyan narratíva, amelyet a magyar nép könnyen elfogadhatott és megemészthetett volna. Így aztán az ország sajnos megkapta azt, amit bizonyos szempontból megérdemelt.
– Ha sok minden a Terror Házával kezdődött, valójában annak vezetője, Schmidt Mária diktálja a tempót?
– Az igaz, hogy ma ő a hivatalos állami emlékezetkultúra legfőbb letéteményese. Ez a különböző tisztségeiből és az emlékezetpolitikára és emlékezetkultúrára fordítandó, általa kezelt pénzösszegek nagyságából is egyértelműen látszik. De az irányt nem ő szabja meg. Ezt feltételezni a nemzeti együttműködés rendszerének alábecsülése volna. Ugyanis ebben a hierarchikus rendszerben semmi sem történik véletlenül, minden tudatos döntés eredménye. Ez a rendszer mindenhova megtalálja a megfelelő embereket, a Schmidt Máriákat, Kerényi Imréket…
– Érzékeny hangütés a Tettesek vagy áldozatok? témájához az I. világháborús gorodoki lovasrohamról szóló tanulmánya. Ezt az eseményt a nagyközönség kevésbé ismeri. Akkor a lelkes és információk nélküli – bár persze ölni kész – magyar lovassereg nagy részét a vezetők rossz stratégiája a halálba küldte.
– Dédapám is részt vett abban a csatában. A róla szóló családi történetek hatására is döntöttem el, hogy hadtörténész leszek. És éppen száz éve, hogy elkezdődött az I. világháború, én pedig most vagyok negyvenöt éves. Ezek a szimbolikus határpontok indokolták, hogy ezzel a tanulmánnyal indítsam a kötetet. Elképesztő illúziókban éltek akkor az emberek. Piros nadrágban, aranysujtásos atillában küldték ki a huszárokat a géppuskákkal felszerelt orosz csapatok elé csak azért, hogy Ferenc Józsefnek a születésnapjára esetleg valami hadi sikerrel kedveskedjenek. Tömeghalál és kultúrsokk árán ébredtek csak rá, hogy elkezdődött a huszadik század.
– Sokan azért válnak „tettessé”, hogy ne legyen belőlük áldozat.
– Az áldozattá válástól való félelem senkit sem ment fel a felelősség alól. Minden kényszerpályán lévő katona vagy politikus esetében is van mozgástér. Dönthet valaki így is meg úgy is. Egy hadnagy arról, hogy felégessen-e egy falut, ha azt kapta parancsba, egy kormányzó pedig arról, hogy belépjen-e az országa a háborúba…
– Kalandorokat vegyenek! – így is hirdethetné a hírszerzőkről írt portréit. Akár Rózsa-Floresről is írhatott volna. Ezekben az életutakban nehezen lehet megállapítani, hol is van a határ az egy személyben lakozó machinátor, a lánglelkű agitátor, a „tettes” és a mozgatott áldozat között.
– Kutatásaim során sokféle izgalmas jellemet és történetet ismertem meg, mégis tipikus huszadik századi kalandorjegyeket viselnek. Szennik György például impulzív művészlélek volt, aki a nyilaseszméktől a rabbiportrék festéséig jutott el, Zákó András a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetségének egyik prominense lett, Sir Martin Gilbert, a későbbi sikeres történész pedig, bár a magyarok éppen őt akarták beszervezni, feltehetően külföldi titkos szolgálatok éles eszű, „feltálalt” ügynöke volt, aki a magyar állambiztonság embereit az orruknál fogva vezetve, a keleti tömb titkait igyekezett kilesni.
– Feltűnő, hogy a magyar titkosszolgálat ezekkel a személyekkel kapcsolatban milyen siralmasan működött.
– A hatvanas évek elejének állambiztonsági tisztjei alapvetően buta, műveletlen emberek voltak, akik rendszerint idegen nyelvet sem beszéltek. Így a tevékenységük szakmai színvonala is gyalázatos volt. De a hetvenes, nyolcvanas évekre ez megváltozott, okos, képzett emberek foglalták el a volt ávósok helyét. A magyar technológiai hírszerzés például egészen elképesztő eredményeket ért el. Az egykori ügynököket persze el lehet ítélni, de azért azt nem kellene elfelejteni, hogy az ügynökök rendszerint mozgatott, szerencsétlen figurák voltak, az egész rendszer megértéséhez sokkal inkább a mechanizmust és a mozgatókat kellene megismernünk. Ilyen igazi bábjátékos volt például Harangozó Szilveszter.
– A zsidó kárpótlási ügyekről írt megdöbbentő tanulmányában nem az állambiztonságról, hanem az ország akkori vezetőinek színvonaláról mond lesújtó véleményt.
– A szocialista Magyarországról elinduló zsidó kárpótlási ügyek valójában nem az igazi áldozatok érdekeit szolgálták. Az alapvető hamisság az, hogy a kommunista doktrína szerint a holokauszt áldozatai nem a zsidók, hanem a kommunista eszme lánglelkű hordozói voltak. Erre még rátett egy lapáttal az, hogy amikor 1957-ben valaki – nem tudjuk, ki – rájött arra, hogy kárpótlás címén pénzt lehet kicsiholni Németországból, persze nem a zsidók, hanem elsősorban a magyar állam részére, akkor elkezdték eltussolni a magyar állam felelősségét abban, amit holokausztnak hívunk, és mindent áttoltak a németek oldalára. És ezért, a hivatalok nyomására, számos képtelen kárpótlási kérelem született, olyan például, hogy valaki Auschwitzba bélyegalbumokkal, szőrmékkel és ezüsttárgyakkal érkezett, és ezek ellenértékét kéri vissza. Miközben rengeteg bizonyíték van arra, hogy a zsidó vagyonok 99,9 százalékát már a csendőrség és a túlbuzgó hivatalnokok idehaza megkaparintották.
– Ezek szerint mindegyik magyar politikai rendszer elitje e tekintetben elhárította és elhárítja magáról a felelősséget, átírta és átírja a történelmet. Az egyik azért tette ezt, hogy pénzt szerezzen, a másik azért, hogy tisztára mossa eszmei elődeit. Miért tudta Németország megfelelően feldolgozni a múltját?
– Egyrészt Németország már majdnem hetven éve foglalkozhat ezzel, Magyarország csak huszonöt éve. Aztán Németország Európa közepén van, mi pedig mentalitásban alapvetően félbalkáni ország vagyunk. Nagyon fájdalmas, de tudomásul kell venni, hogy a magyarok értékválasztásai a nemzetközi közvélemény-kutatások szerint nem Ausztriához, hanem Szerbiához állnak közel. Nálunk sokkal tovább tart és sokkal csekélyebb eredménnyel fog lezajlani a történelmi szembenézés, mint Németországban. Ahol persze szintén voltak disszonáns jelenségek, csak ezekről kevesebbet tud a magyar „átlagolvasó”. Nincs olyan ország, ahol a múlthoz való viszony teljesen egészséges volna, hiszen a múltat a jelen politikája mindig a saját érdekei szerint használja. Az a kérdés csupán, hogy a társadalom van-e annyira sokszínű, hogy az egyik része kontrollálni tudja a másik ámokfutását. És hogy a demokratikus kontroll és a plurális társadalom kikényszeríti-e az interpretációk kritikáját, lehetővé téve, hogy az emberek valódi ismeretek birtokában választhassanak a múltmagyarázatok közül.
