Ha ilyen jó a módszer, miért nem veszik át mások? – tettük fel a kérdést, tudván: az országban akkor alig tucatnyi iskola érdeklődött a KIP iránt, s még kevesebb volt, amelyik kellő bátorsággal alkalmazni is kezdte azt. Ám az elmúlt három évben nagyot fordult a világ.
A „hejőkeresztúri modellt” immár a Miskolci Egyetem tanárképző karán tanítják a leendő pedagógusoknak, s az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatói is jelentkezhetnek KIP-es kurzusra. Sorra végeznek azok a tanárjelöltek Miskolcon, akiknek már a vérükben van a kooperációs módszer, hiszen a szakórák ötödében őket is ilyen stílusban oktatták. Az egyetemi oktatók ugyanis elsajátították a metodikát, s a szakmai tantárgyak átadása során ők is alkalmazzák: csoportban dolgoztatják a hallgatókat, odafigyelnek erősségeikre, gyengeségeikre, s célzottan adnak nekik feladatokat.
Tehát az a végzett egyetemista, aki innen kikerül, munkába állva akár már az első napon képes lenne a gyerekeket jobban megmozgató és hatékonyabb tanításra. Csak az a kérdés, hogy az a tantestület, ahová bekerül, eltűri-e, ha valaki szakít a megcsontosodott módszerekkel.
Az általánosban is, a középiskolában is nagy lehetőségek rejtőznek a csoportos munkában – mondják a program úttörői. Igazi innováció, amikor egy feladat elvégzéséhez, mindenki beadja a maga ismereteit, intelligenciáját, képességeit, s egyre mélyebb rétegeket felfejtve jutnak előbbre. Így működnek a sikeres országok: nem rejtegetik egymás elől irigykedve és féltékenyen a tudásukat, hanem megosztják azt.
A csoportos munka után egyénre szabottan lehet terhelni a résztvevőket, s otthoni feladatként további kutatást, gondolkodást lehet rájuk bízni, amikor már van mit továbbgondolni. Ez a poroszos oktatási rendszerben nem működik.
A negyedik olyan tanárképzős évfolyam kerül ki idén a Miskolci Egyetemről, akik már a KIP-es módszer szerint tanulták a szakmát. Sikerességüket a hejőkeresztúri iskolaigazgató immár közelről is tesztelheti: egyik hajdani tanítványa szeptembertől történelemtanárként dolgozik náluk.
– Az első másodperctől tudott így tanítani, csodálatos volt látni, hogy pályakezdőként mennyire ura a helyzetnek, milyen jól mozgatja a gyerekeket, nem hibázik. Rajta nagyon jól le tudom mérni, mennyire sikerül felkészítenünk a hallgatókat a való életre az egyetemen – állítja az intézményvezető. Ő a diákjainak azt szokta mondani: lehet, hogy ahová kerülnek, ott nem tűrik a csoportos oktatási módszereket. Nem kell, hogy azonnal fellázadjanak, vagy verjék a mellüket, hogy ők mennyire korszerűek. Egyszerűen csak tartsák az óráik egyhatodát KIP-es szellemben, s később maguk a gyerekek mondják majd, hogy ez de jó volt! Rajtuk keresztül pedig talán a többi tanár is „megfertőződhet”. Ennyit tehetnek. Nem lehet ráerőszakolni senkire, hogy a mi metodikánk szerint tanítson.
K. Nagy Emese egy történetet is elmesélt arról, mennyire különbözőképp fogadják a pedagógusok a változás lehetőségét. Nemrég egy gimnázium teljes tantestülete a hejőkeresztúri iskolában járt, s tesztelték, mennyire jönne be nekik, ha az itt látott módszert náluk is bevezetnék. Egyharmaduk a kétszer negyvenöt perces órát totálisan megértette, átélte, tudott vele azonosulni. Másik egyharmadukon látszott: tetszett nekik az óra, de az motoszkált a fejükben, hogy akarnának-e ennyi energiát fektetni egy innovatívabb megoldásba. A maradék egyharmad pedig teljesen elutasító volt.
Kérdés, hogy a jellemzően tekintélyelvű hazai iskolarendszerben hány Miskolcon végzett „fecske” tudna „nyarat csinálni”. Nem tapossa-e le a lelkesedésüket akár már az első hónapokban a klikes karanténba zárt tantestületekben tapasztalható fásultság?
– Két éve önállósult úgy a program, hogy megszületett a saját honlapja, s akkor 11-re növekedett a benne részt vevő iskolák száma, azóta pedig újabbak is beléptek a rendszerbe – mondja K. Nagy Emese. Most tizenhat olyan intézmény található az országban, amelynek tantestülete saját kezdeményezésre választotta a programot: van köztük közép- és általános iskola, egyházi és állami, olyan, ahol egyáltalán nincs hátrányos helyzetű diák, s olyan, ahová szinte csak ilyenek járnak.
Nemrégiben a miskolci Avasi Gimnázium jelentkezett. Ők kifejezetten tehetséggondozásra szeretnék használni a programot. Az önkéntes jelentkezők mellett nemrég 12 miskolci és környékbeli iskolát is bekapcsoltak a programba a város és a helyi egyetem közös pályázatának köszönhetően.
A képzés és a tréning azonban önmagában nem elég: a pedagógusokat a mindennapokban is segítik. – Minimum egy évig követjük nyomon a munkájukat, megnézzük az óravázlatokat, bejárunk az órákra, de akár négy-öt évig is ott vagyunk mellettük, ha kellünk. Ez az „ottlét” a programunk ereje – szögezi le az igazgatónő. Először meglepő egy pedagógusnak, hogy nincs egyedül. Megszokta, hogy bemegy az osztályba, kiáll a gyerekek elé, és „leadja” a tananyagot, pedig az előadásszerűen közvetített tudás minden felmérés és szakmai mutató szerint jó esetben a tanulók húsz százalékát tudja tartósan megszólítani, a többi gyerek „elvész”.
Úgy tűnik, lassan az állam is rájön, hogy ezzel a módszerrel érdemes kezdeni valamit. Központi akarattal létrehoztak egy mintaiskolát Nyíregyházán, amely felett a Kormányzati Informatikai Fejlesztési Ügynökség, az NFM és az Emmi közösen bábáskodik. Csongrád megyében hamarosan nyolc iskola lép be a rendszerbe.
Arra azonban hiába is lenne igény, hogy az ország valamennyi iskolájában hirtelen így oktassanak: ahhoz nincs elég oktató, tréner. Egyelőre néhány hátrányos helyzetű térségben teszik lehetővé a tantestületeknek a KIP választását. Borsodban Mezőcsát, Tokaj, Ricse, Gönc, Encs, Baktakék, Felsővadász, Borsodnádasd, Ózd, Felsővadász, Putnok, Sárospatak, Mezőkeresztes, Pálháza, Kazincbarcika kapott ilyen ajánlatot, s a minisztérium most várja a visszajelzéseket.
– Egyéves komoly és kitartó munkát kell ebbe belefeccölni, s azt követően jönnek a sikerek, vele pedig a tanári elégedettség. Most a KIP-es iskolákon kívül nem nagyon találkozunk boldog tanárokkal: mindenki csak panaszkodik, nyöszörög – osztja meg velünk tapasztalatait K. Nagy Emese.
Nemrégiben egy kutatás megállapította, hogy a hejőkeresztúri iskola tanárai az átlagnál sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, ennek pedig a sikeres gyerekek az okai. Ottjártunkkor épp angolórákon hospitált egy tanár, aki csodálkozva jegyezte meg: elit iskolákban sem mernek ilyen bátran megszólalni idegen nyelven a gyerekek.
– Lehet, hogy kisebb a szókincsük, hiányosabbak a nyelvtani ismereteik, de nagyobb az önbizalmuk, könnyebben megszólalnak, ki mernek állni mások elé.
Ez nem csoda: itt első pillanattól arra vannak rászorítva a gyerekek, hogy érveljenek, győzzék meg egymást, fejezzék ki a gondolataikat. Akik így végezték az iskolát, később is jól teljesítenek. Egyetemen, főiskolákon tanulnak, romák, nem romák egyaránt.
|
A hejőkeresztúri iskola
Földi D. Attila |
A tavaly elballagottak közül is többen diákvezetők lettek új iskolájukban: kitűnnek magabiztosságukkal, fellépésükkel és azzal, hogy nagyon nagy tolerancia van bennük a körülöttük lévők iránt, s rugalmasan alkalmazkodnak egy új intézmény elvárásaihoz. Olyanok is vezéregyéniségekké válnak, akiknek Hejőkeresztúron a tanulói státuszuk nem volt épp a legerősebb.
– Most mindenhol azt nyomják, legyen szakmád, menj szakmunkásképzőbe, dolgozz mielőbb. Mi ezzel vitatkoznánk. Szerintünk fontos egy általános műveltség megszerzése, s csak az érettségi után válasszon magának szakmát a diák. Ezzel is szembemegyünk a trendekkel – tájékoztat az igazgató. Innen mindenki továbbtanul. Pedig ebben a közegben, az elszegényedett falvak, kilátástalan sorsú családok világában már az is kisebbfajta csoda, hogy a legtöbb gyerek leérettségizik.
Volt, akit a megye legjobb középiskolájába vettek fel, de roma származása miatt folyamatos támadások érték. Az iskolát ugyan büszkeségből és sértettségből otthagyta, de mégsem veszett el: némi kihagyás után máshol folytatta, leérettségizett, egyetemre ment.
