A két turnusba szervezett tábor csak az egyik állomása az Amnesty emberi jogi képzéssorozatának. Jelenleg, 2013 októbere óta, Borsodnádasdon és Pétervásárán tartanak képzéseket havonta két alkalommal a Móra általános iskolában és a Szent Márton Tanodában. Először egy egymásra figyelő közösséget próbálnak létrehozni, majd az értékrendszer kialakítása, a tolerancia fejlesztése érdekében tartanak foglalkozásokat, amelyeket az általánosítás és az előítéletek következményeinek ábrázolása, bemutatása követ.
Drámapedagógiai módszerekkel hangolnak, a kiválasztott témákat pedig csoportokba rendezve dolgozzák fel, tudom meg a táborvezetőtől, Pénzes Judittól, az Amnesty International Magyarország képzési koordinátorától.
Most már van annyi erőm, hogy a kisebbeket én védjem meg, ha valakik rátámadnak
A balatoni táborba nyolcvan gyereket hívtak meg. A két település általános iskolásai közül a legérdeklődőbbeket, s azokat, akik a középiskolások Összpont nevű, egész tanévet lefedő emberi jogi versenyének legaktívabb résztvevői voltak. Az ő ismeretszintjükön beszéltek, vitáztak a raszszizmusról, a halálbüntetésről, a biztonságról, a szexuális erőszakról, s magáról a szexualitásról.
A gyerekek egy része most látja először a Balatont. A 13 éves Oláh Márió a tóparton ül egy darabig, nézi a vizet, aztán tragikusan felsóhajt: – Nem bírom én ezt a nagy magánosságot – s lányok után néz. Golyóstollal végzett kartetoválásai alapján sikere lehet a kortársainál. Szívek, nevek, szerelmi vallomások… Nem véletlenül Casanova a beceneve. Márió Pétervásáráról jött, pék vagy cukrász akar lenni, és „jó ember”, aki azért ha kell, meg tudja védeni magát.
– Ahol én voltam a legkisebb, ott mindig ütöttek – panaszolja. – Nem állt mellém senki. Most már van annyi erőm, hogy a kisebbeket én védjem meg, ha valakik rátámadnak.
Borsodnádasdról érkezett Banya Péter Normann, ő rendőrnek vagy vadásznak készül. – Ezek azok az emberek, akiknek van hatalmuk, de törvényes, és nem élhetnek vele vissza – indokolja a választását. Márton Martin ugyancsak borsodnádasdi, közvetlenül az erdő mellett lakik, nem csoda, hogy erdész akar lenni. Van egy másik terve is, lehet, hogy idővel kiköltözik Argentínába.
Nem álmodoznak, mindenekelőtt állandó munkát szeretnének, biztos talajt akarnak a lábuk alat
Ott egyszer már körülnéztek a szüleivel, úgy gondolják, jól lehet élni abban az országban, magyarázza.
A táborozó gyerekek szüleinek jelentős része közmunkás, kevés pénzből él a család. Többségük roma. Életkorukhoz képest gazdag élményanyaggal és remek megfigyelőképességgel. Észreveszik a nekik szóló jeleket, fintorokat, érzékenyek, öntudatosak és közlékenyek. Velük megtörtént apróbb eseményeket dolgoztak fel, ezek alapján dramatizált jeleneteket mutattak be az akali strandon, ahol a hűvös idő miatt nem voltak sokan, de akik a fának támaszkodva, sörrel a kezükben, vagy a kerti székeken ülve végignézték, értették.
Afféle metakommunikatív fórumszínház volt ez, Bíró Dénes dramaturg vezetésével. A megélt konfliktusok élményszerű, illusztratív ábrázolása. A táborban a kicsikre – a tanárok és képzők mellett – középiskolások ügyelnek.
Káló Brigitta és Váradi Patrícia bolti eladó vagy ápolónő szeretne lenni. Próbálom faggatni őket, vannak-e más terveik, távolabbi vágyaik, de szavaikból úgy érzékelem: nem álmodoznak, mindenekelőtt állandó munkát szeretnének, biztos talajt akarnak a lábuk alatt, ahonnan egyszer majd el lehet talán messzebbre is rugaszkodni.
A két lány az emberi jogi foglalkozások közül azokat tartotta a legfontosabbaknak, amelyeken az előítéletről, a gyanúsítgatásokról s a párkapcsolatokról vitáztak. A bevándorlókról, a menekültekről, az erőszakról rajzolt szórólapjaik egy részét letépte a szél a fákról, pörgette, felkapta őket.
A gyerekek arról vitatkoztak, milyen messzire jutnak ezek a kis plakátok.
