Ő volt az egyike annak a hozzávetőleg kétezer embernek, aki lufival, táblával, s egyéb azonosításra alkalmas kiegészítővel szépen felszerelkezve összegyűlt a rendezvényen. A létszám csúcsdöntésre nem, ám konyhaszociológiai konklúzió megfogalmazására alkalmas volt. Merthogy régóta ez volt az első olyan fővárosi ellenzéki hangulatú megmozdulás, amelyen többen jelentek meg, mint ahányan a Facebookon jelezték a részvételüket.
Ezúttal 1100-an ígérkeztek el a közösségi oldalon, ám ennél többen álltak a színpad előtt. Ott volt például az a szabolcsi férfi, aki így beszélt: – Hajnal háromkor keltünk, busszal jöttünk. Nincs mit tenni, el kell jönni, mert otthon nagyon rossz a helyzet. Ötven-hatvan ezerért dolgoznak az emberek. Hát a közmunka jobban fizet, mint némelyik vállalkozó.
Borsodi társa vette tőle át a szót: – Nincs munka nálunk. Ezért nem állnak ki magukért az emberek. Félnek, hogy elveszítik azt is, ami van. És akkor nincs hová menni. Kevesen vagyunk, de itt akkor lesz csak újra hatalmas tömeg, ha már mindegy lesz. Akkor majd megindulnak. Amikor már végképp nincs miért félni.
Az biztos, hogy ezúttal nem a harci kedv hozta a demonstrációra a résztvevőket. Csöndben, egymással beszélgetve hallgatták – mások mellett – Gulyás Balázst, az internetadó elleni tiltakozások szervezőjét, Székely Tamást, a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnökét, valamint az unalomversenyben diadalmaskodó Kordás Lászlót, a csúcsszervezet elnökét.
Mire az elöljáró pódiumra lépett, amúgy is túl voltunk már a fényponton, Varga Andrea védőnő beszédén. A szenvedélyes produkció hol elnémította, hol tapsra ragadtatta a közönséget. Az egészségügyi dolgozók fekete ruhás mozgalmához csatlakozva sötét ruhában állt a színpadon, nyakába Ápoló vagyok! feliratú táblát akasztott. És feldúltan szónokolt azokról az ápolókról, akik 8-12 órát tudnak le a legkeményebb műszakokban, és épp azokkal nem találkoznak, akikért csinálják: gyermekeikkel. Közben haláltusákat igyekeznek elviselhetőbbé tenni, erőt próbálnak adni annak a fiatal mellrákos nőnek, akihez két kicsi gyermeke érkezik látogatóba. Beszélt védőnőkről, akik semmiért küzdenek a végeken az előítéletekkel és a fejtetvekkel.
Attrakciója végén mellé lépett a többi felszólaló, megfogták egymás kezét, és a magasba emelték, hogy aztán együtt mondják: ápoló vagyok.
A megrázó performansz után kérdeztünk egy idősebb nőt az eseményről, csak annyit mondott:
– Már nyugodt a lelkem, valamit tettem.
Férje még hozzátette: – Azért jöttünk, hogy kiharcoljuk az európai béreket.
– Lát erre esélyt? – kérdeztük tőle, mire határozottan felelte: – Nem.
Már odébb is léptünk, amikor utánunk szólt:
– De nekem ez az ünnepem. És ez is lesz mindig.
