Tehát menekültügyben újabb koncepcióváltás tanúi lehettünk. Korábban még úgy képzelték el, hogy magyar területen elkerítenek egy jókora földdarabot, ahová Szerbia felől bárki bemehet, s ha akar, vissza is térhet oda, de addig be nem léptetik Magyarországra, amíg a menedékkérelmében kedvező döntés nem születik. Erre mondta Lázár János a múlt héten, hogy ilyen nem lesz, hanem beléptetési pontokat alakítanak ki, ahol regisztrálják a migránsokat, átveszik tőlük a menedékkérelmet, majd nyílt befogadóállomásokon helyezik el őket arra a legfeljebb 12 napra, amíg az ügyükben jogerős határozat születik.
Ehhez képest visszatértek az eredeti ötlethez, legfeljebb kissé másként. Bakondi tájékoztatása szerint a tranzitzónák zárt rendszert képeznek, és azokba reggel hattól este tízig lehet biztonsági ellenőrzést követően belépni. Aki menekültstátust kér, annak az adatait rögzítik, fotót készítenek róla, s rögzítik az ujjlenyomatát is. Aki mindezt nem szeretné, rövid úton mehet vissza Szerbiába.
Az országba kizárólag a sérülékeny csoportokhoz tartozó személyeket – például a gyermekeket, a terhes nőket és a betegeket – léptetik be, és őket a menekültügyi eljárás idejére gyermek- és ifjúságvédelmi intézményben vagy befogadóállomáson helyezik el.
A többiek a tranzitzónában maradnak, ahol ellátást kapnak, s ha 24 óra alatt nincs döntés, ágy is jut mindenkinek. Egy nap persze a jelenlegi szabályok szerint bőven elég, hiszen aki Szerbiából jön, annak a kérelmét automatikusan el kell utasítani – ehhez nincs szükség három napra –, ha csak nem tudja bizonyítani, hogy számára déli szomszédunk mégsem volt biztonságos. Amennyiben ez nem sikerül, jön a kiutasítás.
A határozat ellen felülvizsgálati kérelem nyújtható be, és azzal még legfeljebb nyolc napig lehet húzni az időt. Bár nem zárható ki, hogy a bíróság figyelembe veszi az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és nemzetközi jogvédő szervezetek álláspontját, amely szerint Szerbia mégsem biztonságos. Ezekben az ügyekben egyébként bírósági titkárok dönthetnek – akár az érintettek meghallgatása nélkül is –, és ők vélhetően nemigen mennek majd szembe a hivatalos kormányzati állásponttal.
A vége tehát így vagy úgy az lesz, hogy mindenki igen gyorsan – esetleg néhány órán belül – ott találja magát, ahonnan érkezett. Hogy erre mit lépnek a menekülők, kiszámíthatatlan.
Nem kizárt, hogy botrányba fullad az egész, mert dolgozzanak az ügyintézők bármilyen gyorsan, napi néhány száz kérelemnél többet biztosan nem tudnak fogadni.
Ezért a tumultuózus jelenetek csaknem elkerülhetetlennek tűnnek.
Vagy sokan belátják, hogy a magyar szabályozás mellett a menekülőknek nem érdemes esetleg napokig sorban állni csupán azért, hogy megmerítkezzenek a tranzitzónák hangulatában. Mindez egyébként akár rendben is lehet, hiszen az uniós jog lehetővé teszi a gyorsított eljárást, a határon lefolytatott – még annál is gyorsabb – eljárást, és ismeri a tranzitzóna meg a biztonságos harmadik ország fogalmát is.
Csakhogy mindaz, amit nálunk kitaláltak, összességében szembemegy egy-két tételes előírással – például azzal, hogy a határozathozatalra „egyénileg, tárgyilagosan és pártatlanul kerüljön sor”, s vegyék figyelembe az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának a biztonságos országokra vonatkozó álláspontját – és az uniós jog szellemével.
Meg az emberi jogok európai egyezményével is, amely szerint „mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű határidőn belül tárgyalja”. Ebből nálunk csak az utolsó fordulat látszik igaznak.
