Sokkal inkább arról, hogy Orbán Viktor eleve nem akar lehangolttá válni egy-egy köztéri szobor láttán, s ebbéli törekvésében akár osztozhatnánk is, de hát a helyzet az, hogy az áldozatokra a miniszterelnök által oly gyakran hivatkozott keresztény kultúrkörben nem igazán szokás vigadva gondolni, úgyhogy az alkotónak nagyon finom összhangot kellett teremtenie a miniszterelnököt lehangoló szájbarágás és az őt ezek szerint földerítő és nagy tettekre sarkalló elmélyültség között.
Minden bizonnyal sikerült is. Igen ám, de itt van ez a sas, amely Gábrielre csapódna, így aztán jobb lábával kitámaszt, s azon ott a gyűrű, felirattal: 1944. Feledjük is rögvest a didaktikus értelmezéseket, nyilvánvalóan valamiféle mélyebb jelentés után kellene kutakodnunk. Jó, meglehet, nem is gyűrű az, hanem talán láncát vesztett bilincs. Ebben az esetben tehát a Németországot szimbolizáló birodalmi sas – tételezzük föl – megszabadult láncaitól.
Orbán Viktornak azzal az értelmezésével kétségkívül egyet lehet érteni, hogy „a korabeli német birodalom félresöpörte a kétezer éves európai keresztény erényeket”, de vajon mily erő állhatott gyűrűzésileg a német birodalom felett?
Ez a lehetőség rendkívül izgalmas értelmezési keretet teremthetne, hiszen egy gondolattal visszaröpülhetnénk az I. világháborúig, ha már, aztán Weimarig, előre-hátra, de hát mégsem 1919 és nem is 1933 van belévésve, hanem 1944. Na most a helyzet az, hogy 1944-ben a birodalmi sas éppen nem szabadult semmiféle láncoktól, úgyhogy ezt az értelmezést el is vethetjük, így már csak egyetlen megoldás marad: a gyűrű.
Tehát a birodalmi sast meggyűrűzték ezek szerint. Ez egyáltalán nem lehetetlen, hiszen a madarak jelölésére használt és egyedi kóddal ellátott fém lábgyűrűt Hans Christian Mortensen dán középiskolai tanár már 1899-ben alkalmazta, igaz, csak egyszerű seregélyeken, nem afféle sasokon, kiváltképp birodalmiakon, de a módszer gyorsan terjedt, és Dánia után Németország is bevezette. E helyütt kellő szerénységgel jeleznénk, hogy Magyarország 1908-ban a harmadik olyan állam volt, amely honosította a madárgyűrűzés forradalminak nevezhető újítását.
Ennek az összefüggésnek a felismerése után arra a finom és kellőképp árnyalt értelmezési lehetőségre is rámutathatunk, hogy 1944 decemberében a Madártani Intézet teljes archívuma odaveszett, így aztán azt sem tudjuk, mi lett az addig meggyűrűzött madarakkal, s ez valóban komoly áldozat. De ez a tény nyilvánvalóan Orbán Viktort is lehangolná, tehát valami kevésbé didaktikus megoldásról lehet szó. Hiszen a gyűrű – más nem lehet – ott díszeleg a birodalmi sas karmai fölött. Ebből pedig az a kérdés adódik, hogy vajon ki gyűrűzte meg?
Orbán Viktornak azzal az értelmezésével kétségkívül egyet lehet érteni, hogy „a korabeli német birodalom félresöpörte a kétezer éves európai keresztény erényeket”, de vajon mily erő állhatott gyűrűzésileg a német birodalom felett? A didaktikus válasz az lenne, hogy nyilvánvalóan a nácik gyűrték maguk alá a német népet. De ez így túl egyszerű volna. Hiszen épp Orbán Viktor tette föl a kérdést az emlékmű esztétikai szellemi gondolatkörét elemezve, hogy kik is voltak vajon a megszállók: a nácik vagy a németek?
A miniszterelnök arra a következtetésre jutott, hogy a németek, akik akkor éppen a náci államberendezkedés alatt élték az életüket. Épp ezért nem is tartotta aggályosnak a birodalmi sas Németország szimbólumaként való megjelenítését, rendezzék el csak a németek azt, amit nekik kell elrendezniük a világgal. Na jó, de ha ezek szerint nem a nácik vonták gyűrűbe szegény birodalmi sast, akkor mégiscsak kellett lennie valami nagyobb erőnek, amely ezt megtette, de történelmi ismereteink megfeszített felelevenítésével sem találunk ehhez fogható erőt, hacsak nem valami fennebb valót, de egyrészt Isten nevét hiába a szánkra bizonyosan nem vesszük, másrészt az már mégiscsak abszurdum volna, hogy az Isten által meggyűrűzött birodalmi sas épp Isten hírvivőjére, a jó Gábrielre csapna le.
Miniszterelnökünk Európa erős embere, egy igazi sas, kit meg nem gyűrűzhet senki
E gondolat már bizonyosan nem a didaktikusságával hangolná le Orbán Viktort, hanem a rettentő mélységével is, ami bizonyosan nem állhatott az alkotó szándékában. Akkor pedig egyetlen magyarázat adódik immár: lehet, hogy a szobrász, Párkányi Raab Péter egész egyszerűen csak elcseszte a szimbólumot, mint ismeretlenek a héber nyelvű tisztelgő feliratot, de sebaj, ezekkel a nemzetállam-tagadó megmondókkal úgyis mindig csak baj van, majd kijavítják nekik, ne érzékenykedjenek, a fene a jó dolgukat, még Gábrielen is élcelődnek.
Apropó, Gábriel. A miniszterelnök úr arról is fölvilágosította az ő népét, hogy értelmezésében Gábriel az alkotó eredeti szándékával ellentétben nem Magyarországot jelképezi, hanem az áldozatokat. A kormányfő nagyszerűségét jelzi, hogy e megállapításával azonnal új értelmezési keretet teremtett, hiszen így minden más. Viszont ezzel az értelmezéssel nyilvánvalóan nagyon meglepte a mű készítőjét is, aki, hiszen Magyarországot mégiscsak oda kellett biggyesztenie valahogy, Gábriel kezébe improvizálta az országalmát úgy, hogy az onnan épp kihullani készül.
Ám ha így van, akkor rendkívül lehangoló didaktikussággal bár, de mégiscsak az a következtetés adódik, hogy az áldozatok talán kapaszkodnának ugyan Magyarországba, de az valamely erő folytán (ajjaj, már megint örvénylenek a mélységek) kihullik a kezükből, amiből az alkotó szándéka szerint nyilvánvalóan nem az következik, hogy Magyarország épp eltaszítja Gábrielt – hisz bűnösök vagyunk mi, mi? Hát egy frászt! –, viszont sokkal inkább az, hogy az áldozatok ejtik el Magyarországot.
Ebben ugyan akad némi fogalmi zűrzavar, de ez a gondolatvilág bizonyosan inkább megfelel Schmidt Mária felfogásának, mint azokénak, akiket az igazgató asszony előszeretettel minősít nemzetelleneseknek. És ezek szerint Orbán Viktor felfogásának is sokkal inkább megfelel, aki szerint az emlékmű gondolatisága – idézzük – makulátlan és pontos. Makulátlan, így hát szeplőtelen. E szeplőtelenség megjelenítése előtt viszont kétségtelenül fejet hajthatunk, hiszen egyáltalán nem didaktikus módon szimbolizálták: azzal, hogy elmaradt az aktus maga, hiszen az emlékművet föl sem avatták.
Felé se néztek. Arra sem jártak. Még véletlenül sem tűnt föl a közelében egyetlen kormányzati ember sem. Egyetlen hivatalosság sem. Nem volt ott, nem látta még élőben a nagy művet a Szabadság téren, ha csak éjszaka oda nem osont, a megrendelő, vagyis Orbán Viktor. Nem volt ott Budapest első embere, Tarlós István. Nem volt ott Lázár János. Nem volt ott a Belváros polgármestere, Rogán Antal, igaz, most nem a Blikk-rikkancs szobrát avatták – vagy inkább nem avatták. Nem volt ott a kultúrember L. Simon László. Nem volt ott a kulturális ember, Hoppál Péter. Nem volt ott Balog Zoltán humánminiszter.
Nem volt ott Navracsics Tibor külügyminiszter, aki tavaly még úgy látta, hogy a magyar állam is felelős a holokausztért, de azóta nyilván gyarapították a történelmi ismereteit. Nem volt ott Kövér László házelnök. Nem volt ott Áder János. Ő egyébként Magyarország köztársasági elnöke. Senki nem volt ott. Nem látták a művüket, amely ott áll, a Szabadság téren, ahová Orbán Viktor megálmodta, pontosan, makulátlanul.
Szeplőtelen fogantatás. Ah, de félre, rosszkedv! Egy újabb emlékkel szépült a város, az ország, gyarapszunk, szántunk-aratunk, tenger a dolgunk, szegény Weöres Sándor. Neki nincs szobra. Viszont megszépült a Parlament környéke, megépült az áldozatok emlékműve, túl vagyunk már a felcsúti stadionon, amit Portugália ifjai azóta labdarúgásunk jövőjének emlékművévé varázsoltak, gazdaságunk szilárd talapzaton áll, mint Gábriel a Szabadság téren, miniszterelnökünk Európa erős embere, egy igazi sas, kit meg nem gyűrűzhet senki, és ott áll készenlétben a békemenet is, hogy ha kell, megvédje Gábrielt a tojásoktól.
A szobor környékét bekamerázták a kordonon túli időszakra, hogy így óvják az áldozatok emlékművét az áldozatoktól és utódaiktól. De a kamerák nemcsak a tiltakozókat rögzítik, hanem őket is, ahogy odasündörögnek megnézni a művüket. Arcuk egyetlen rezzenése sem marad titokban: szégyenük lecsorog majd a tokájukon.
