Mielőtt Bogár gépébe beszálltam, kifaggattam őt. Megtudtam, hogy az 58 éves, bajszos, erősen kopaszodó, kedélyes férfi mezőgazdasági gépész-üzemmérnök, a főiskolát Nyíregyházán végezte a – 15 éve megszűnt – repülőgép-vezetői szakon. Mehetett volna a hadsereghez vagy a Malévhez, ám a sereg stílusa nem neki való, na és ott a repülésre nincs pénz (márpedig miféle pilóta, aki a földön gyakorol?); a légi tömegközlekedést meg azért nem akarta, mert a nagy gépekben csak ül az ember, a robot vezet helyette, dögunalom.
|
Pécs más arcát mutatja innen
Csortos Szabolcs |
Bogár szeret repülni, s azt leginkább egy ilyen gépen lehet élvezni, permetezéskor meg szúnyogirtáskor (elnézést: gyérítéskor). Eddig 6300 órát repült, s egymillió kilométert tett meg. Balesete nem volt, villanydrótot viszont tépett, de hát kétféle pilóta van: az egyik már szakított vezetéket, a másik majd fog.
Amúgy az AN–2 – az Ancsa – egy a Szovjetunióban 1947-ben kifejlesztett, legendásan egyszerű és megbízható konstrukció. A 3 és félezer kilós gép 12 utast vagy másfél tonna súlyt képes szállítani, 160 kilométeres sebességgel. Bogár gépét 1984-ben gyártották, egy fehérorosz cégtől vette meg a pécsi mérnök és két üzlettársa, 1993-ban. A törzsvázon kívül már semmi sem eredeti rajta, hisz alkatrészeket sűrűn kell cserélni: például a tízmilliót kóstáló motort 1800 levegőben eltöltött óra után.
Bogár Imre állítja, hogy repülővel a nagy táblák vegyszerezése gazdaságosabb, mint földről, ám ezt az agrárium szereplői mintha nem tudnák. Így aztán idén a szúnyogirtás (elnézést: gyérítés) jelentette a legmasszívabb megrendelést a férfinak.
Felszállásig nagyjából ennyit tudtam meg Bogárról és gépéről, utána sokkal többet. Amikor felemelkedtünk, rikongatnom kellett az Ancsa szárnyalásának könnyedségétől. Másfél órát repültünk, a gép ez idő alatt átszelte a várost kelet–nyugati irányban és vissza vagy negyvenszer. Mindig ötven méterrel mentünk odébb, mivel a vegyszer ekkora sávot terít be.
A város szélére érve Bogár pár száz méteres sugarú körön megfordult, eközben a gép szárnya 60-70 fokos szöget zárt be a vízszintessel. Rikongtam ettől is, és megértettem már Bogár ódzkodását az unalmasan úszó utasszállítóktól. Élveztem, hogy Pécs mennyire más arcát mutatja innen, ötven méter magasból, mint lentről. A híres épületek, a dzsámi, a vár, a bazilika, a Kodály koncertközpont, a Zsolnay negyed, aztán a belváros térkövezése, az utcákon sétálók színes sokadalma madárszemmel is varázslatos. A Mecsek-oldalba emelt medencés, tornyos, teraszos, ballusztrádos, szobrokkal díszes, gyeppel borított magánházak némelyike Beverly Hillsre emlékeztetett, a peremkerületek rokkant házai Caracas bádogvárosára.
Bámultam mindezeket, ahogyan azt is, hogy miképp hullámvasutazunk a hegyek vonalát követve, vagy miképp „bukkanunk” egyet a bontásra ítélt magasház 84 méteres tömbjét elérve.
Arról még nem szóltam, mennyire szeretem a lecsót. Ám, hogy hatvan perc alatt háromszor is lecsó legyen a számban, az túlzás. Pedig ez történt. Addig-addig élveztem ugyanis a fordulókat meg a hullámvasutat, amíg aztán már nem élveztem, és meg kellett keresnem a gép ablakának – bevezetőben említett – fekete nyitógombját. Egyébként a 160-nal süvítő gép ablakából elengedett matéria jelentős hányada a megkönnyebbülő arcába, fülébe, nyakába fröcsög és csapódik. Úgyhogy ha feleannyira volt ütős az Ancsa tevékenysége a szúnyogokra, mint rám, akkor Pécsen nem kell félni a vérszívóktól.
