– Ez decentralizációt is jelent?
– Elkerülhetetlennek érzem a decentralizációt.
– De az eddig ismert tervekből úgy tűnik, a korrekció nem ad válaszokat az iskolákat sújtó, központosított irányítás által okozott problémákra, inkább valamiféle hivatali átszervezésről van szó.
– Nem ismerjük még a részletes terveket, ha az átszervezés csak a hivatalt érinti, az nem lesz elegendő, de ha kiterjed ez a lépés a tankerületek megerősítésére is, az jó irány lehet.
– Elképzelhető, hogy az önkormányzatok valamiképp visszakapják az oktatási intézményeiket?
– Ez nem reális. Azt érzem elérhetőnek, hogy a 198 tankerületben szülessenek a meghatározó napi döntések. Az oktatáspolitika irányítása a kormány feladata, méghozzá programokkal és jogszabályokkal, s nem kézi vezérléssel, mert az csökkenti a teljesítményt. Sokkal gyorsabban születnének a napi problémákra megnyugtató és jóval intelligensebb válaszok, ha ezeket a problémák keletkezéséhez közeli tankerületekben tudnák meghozni. Emellett érdemes azon gondolkozni, hogyan lehetne visszahozni az önkormányzati érdekeltséget az oktatási rendszer hatékony működtetése érdekében.
– Mi a véleménye arról a kormányzati törekvésről, amely szűkíteni akarja az érettségit adó továbbtanulás lehetőségét, és minél több fiatalt terelne a szakképzés irányába? Azért sem látom, hogy korrigálnák a rendszert, mert ez az elv már a Széll Kálmán Tervben is benne volt.
– Helyes időnként hátralépni, és föltenni az alapkérdést: mi az a probléma, amelyre a megoldást keressük? A rendszerváltáskor a gyerekek 44 százalékra járt szakmunkásképzőbe, szakiskolába. Ez az arány húsz év alatt 24 százalék alá csökkent. Ezzel párhuzamosan az érettségit adó iskolák aránya nőtt. Fontos mutató, hogy érettségit adó iskolatípusba jár a gyerekek háromnegyede. Ezt a folyamatot húsz év, benne sok millió szülő és diák, létező élethelyzeten alapuló egyéni döntése alakította.
– Lehet, hogy tévedtek?
|
| Veres Viktor / Népszabadság |
– Ilyen hosszú távon ennyi ember nem hozhatott megalapozatlan döntést. Azokkal értek egyet, akik szerint a tanultsági szint és az általános műveltség gazdasági érték is. A műveltség vagy a „közintelligencia", ahogy Széchenyi István mondta, a nemzeti önállóság erősödését jelentette az elmúlt húsz évben. A szülők döntése találkozott a gazdaság szereplőinek helyeslésével. Ezt bizonyítja, hogy az érettségizett szakmunkások nagyobb bérigényét elfogadták, és a mai napig hajlandók megfizetni azt a pluszt, amit az érettségizett munkaerő jelent. Nyilván azért, mert megéri nekik. Különösképpen megéri a magasabb általános műveltséggel bíró szakmunkás bérét kifizetni technológiaváltás esetén, ami egyre jellemzőbb Magyarországon is.
– De a kormány nem az alkalmazkodáshoz szükséges készségeket helyezi középpontba, hanem statikus tudást akar átadni minél gyorsabban.
– Az az évtizedes szakképzési rendszer, amelyik a gyerekek közel feléből szakmunkást nevelt, lehet, hogy jó volt a zárt, szocialista tervgazdaság idején, de a nyitott, uniós piacra termelő gazdaság esetén biztosan nem az. Akik sóhajtozva idézik föl a szocialista szakmunkásképzés egykori pillanatait, elfelejtik, hogy akkor a fiatalok egy jelentős aránya az általános iskola után abbahagyta a tanulást, ők voltak a nagyüzemi szocializmus betanított munkásai vagy segédmunkásai. Belőlük lett mára az a 800 ezres inaktív réteg, amely a magyar gazdaság egyik legnagyobb tehertétele. Ma szinte mindenki továbblép a középfokú képzésbe, így az a probléma (alacsony képzettségi szint, motiválatlanság stb.) és feladat (ennek a helyzetnek a kezelése), ami akkor a munkahelyeken jelentkezett, az iskola, döntően a szakiskola kapuin belül jelentkezik. Erkölcsileg is elfogadhatatlan az a stratégia, amely újratermeli ezt a kilátástalan helyzetben lévő, inaktív segélyezett csoportot azzal, hogy a látszólag egyszerűbb utat választva lemond róluk, s bizonyos szakmák munkaerőigényét inkább a magasabb szintű tanulásra is képes gyerekek adminisztratív korlátozásával akarja biztosítani.
– Magyarul: ha minél több képzetlen munkaerő kerül a piacra, akkor nő a potenciális munkanélküliek száma, s ez le tudja nyomni a béreket.
– Kissé összeesküvésszerű teória ez, amely a minél inkább függő helyzetben tartott munkásosztály karanténjáról szól.
– De annak nem sok köze van az összeesküvéshez, hogy azok a gyerekek, akik heti egy órában tanulnak angol nyelvet és informatikát, jelentős részben munkanélküliek lesznek.
– Ezek következmények, de nem hiszem, hogy célok volnának. Én nem látom a döntéshozók szemében a munkásosztály megalázását célzó esztelen dühöt. Ezek az emberek gazdasági növekedést, újraiparosodást szeretnének, nem biztos, hogy jó eszközökkel. Azt mondják, a gazdaság igényeihez több szakképzett emberre lenne szükség. Igen ám, de akkor érdemes volna megnézni, hogy a meglévő rendszerben mennyi szakmunkást képzünk. Elmondom: nagyon sokat. Érdemes lenne az iparkamarának megnéznie azt az anyagot, amelyet a saját kutatóintézete készített, mert abból kiderül, hogy a szakiskolákból a munkaerő-piaci keresletet meghaladó számban kerülnek ki a szakképzett munkavállalók. A munkaadók mégis a hiányukat tapasztalják. Miért? Mert ezek a munkavállalók nem hajlandók olyan munkakörülmények között dolgozni, amilyeneket ma a gazdaság nem egy esetben biztosít nekik. Olyan problémák megoldását kérjük számon a szakmunkásképzésen, amelyekhez nincs köze. Azért nem a szakképzés a felelős, hogy Magyarországon a szakmunkások hány százalékát foglalkoztatják minimálbéren vagy feketén.
– És az általános iskola mennyiben felelős azért, hogy a gyerekek alapvető ismeretek hiányában kerülnek szakiskolába?
– Az iparkamara elnöke szerint nem a szakiskola dolga, hogy írni-olvasni megtanítsa a szakmunkástanulókat. Van igazság ebben, igen, egy elképzelt világban nem az a dolga. De nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne. Nem az a dolgunk, hogy dacoskodjunk, hanem hogy megoldjuk a problémát. Egy megoldás lehet az a korábbi javaslatom, hogy legyen 9 évfolyamos az általános iskolai oktatás.
– A PISA-teszteken vernek bennünket a kilenc évfolyamos képzést folytató országok.
– Ha megnézzük a PISA mérésben előttünk végzett országok oktatási rendszereit, szinte valamennyi ilyen rendszerben működik, eltérő belső tagoltsággal, eltérő iskolakezdési időponttal, de majdnem minden esetben megnyújtott idejű alapozó képzéssel. A duális képzés mintaországaiban, Németországban vagy Dániában is ez a gyakorlat. A miniszterelnök a javaslat korábbi felvetésekor egyébként egyáltalán nem volt elutasító. Azt mondta, hogy rendben, gondoljuk végig ezt a lehetőséget.
– Gondolom, mindezt a miniszterelnök is tudja.
– Miközben a kormány egyes hírek szerint, melyeket mások cáfolnak, adminisztratív eszközökkel csökkentené az érettségit adó iskolákat, különösképpen a gimnáziumokat, én azt vetem föl, hogy ne ezeknek a gyerekeknek a lehetséges perspektíváit szorítsák lejjebb, hanem azoknak a fiataloknak a képzésére összpontosítsák az erejüket, akik ma inaktív jövő elé néznek, mert nem tudjuk őket szakmához juttatni. Nem termelhetjük újra a Kádár-kori gazdaság segéd- és betanított munkásait, mert őket rövid időn belül segélyezni kell. Lehet, hogy az első munkába állást a duális rendszer esetükben biztosítja, de már az első munkakörváltásnál jönnek a kudarcok. Nem az alsó középosztály gyerekeit kell erővel begyötörni a szakmunkásképzőbe, hanem a hátrányos helyzetű gyerekeknek kell jó minőségű és kellő hosszúságú általános képzést biztosítani, hogy ne rostálódjanak ki később a szakmunkásképzésből.
– Ön lát erre esélyt? Az elmúlt négy évben többször próbálta a kormány figyelmét felhívni rossz döntésekre. Most a parlamenten kívülről lehetségesnek látja az események befolyásolását?
|
| Veres Viktor / Népszabadság |
– Kicsit Don Quijote-i szerep, amit vázol, de valóban korlátozott a befolyásom, ami azonban nem jelenti azt, hogy akkor nincs dolgom ezen a téren. Azt gondolom, a kormány valódi problémákra keres megoldásokat, nem biztos, hogy jól. De én hiszek a józan észben és a valóság kényszerítő erejében. Kissé nagyképűen bár, de a valóságot tekintem a legfontosabb szövetségesemnek. Igen, az alapképzést kell megerősíteni. Az óvodáztatás kiszélesítése jó irány, amit folytatni kell. Meg kell fontolni az egységes, minden gyereket befogadó öt- vagy hatéves alapozó képzést is. Nem csak az a probléma, hogy a magyar társadalomban nagyobb a leszakadás kockázata és mértéke, mint Németországban, hanem az is, hogy ennek ellensúlyozása, a közpénzből finanszírozott segítség lényegesen kisebb. Egy német diák, mielőtt elkezdi a szakképzést, jóval több, mint hétezer közismereti órát kap közpénzből. A magyar fiatalt kevesebb, mint ötezer órán keresztül pallérozzák. A magyar oktatás tehát az általános iskolában 30 százalékkal kevesebb órát biztosít közpénzből az alapismeretek elsajátítására. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a német duális képzésbe nagyon nagy arányban nem az alapképzés, hanem az érettségi után, azaz még több közismereti tudással kapcsolódnak be a fiatalok. Persze, hogy kiváló szakemberek képezhetők ilyen alapokkal.
– A nyelvoktatás hatékonyságának javítása is szükséges lenne, miközben a kormány nekiment a a középiskolák nulladik, nyelvi előkészítő évfolyamának és a két tannyelvű képzésnek.
– A szakmunkások számára biztosított heti minimális időkeretben lehetetlen egy idegen nyelv elsajátítása. A többi középiskolában az óraszám erre elegendő. De nincs az asztalon olyan program, amely megújítaná a nyelvoktatást. Végig kell gondolni, támogatjuk-e az intenzív nyelvtanulási időszak kialakítását, például a nulladik évfolyam megtartásával és megerősítésével. És ha Palkovics államtitkár úr – nagyon helyesen – azt a célt fogalmazza meg, hogy belátható időn belül felvételi követelmény legyen a nyelvvizsga, és az egyetemeken idegen nyelven tanulják az órák egy részét, akkor a két tannyelvű középiskolai képzést nem korlátozni, hanem támogatni kellene. Ez a célkitűzés, szabály csak akkor elfogadható, ha nem zár el fiatalokat a továbbtanulás lehetőségétől, azaz ha a közoktatás biztosítja a feltételeket a sikeres nyelvvizsga teljesítéséhez. Azt is át kéne tekintenünk, miként tehetjük motiváltabbá a gyerekeinket. Kétségtelen, hogy nagyon nehéz egy szinkronizált kultúrából a feliratosra áttérni. De a digitális televíziózás, az ehhez használt set top boxok alkalmassá tehetők arra, hogy a szülő beállíthassa, milyen nyelven nézheti gyermeke a kedvenc filmjeit. Nem hiszem, hogy ez megváltaná a magyar nyelvoktatást, de a gyerekek szövegértését nagy mértékben tudná javítani, ami viszont minden tanulás alapja.
– Az alapítványi iskolákba jellemzően két társadalmi csoport járatja a gyerekét: a hátrányos helyzetűek és a felső-középosztály. Persze nem ugyanoda. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy a döntéseihez ragaszkodó kormány megváltoztatja korábbi javaslatát, és ezek az iskolák visszakapják az eredeti támogatásukat. Az érintett fideszes képviselők mentették meg a hátrányos helyzetűek alapítványi iskoláit is?
– Az alapítványi világot a hiány hozta létre 25 éve. Jogos, de normál rendszerben kielégítetlen oktatással kapcsolatos elvárások voltak, vannak. Másrészt létrehozó erő volt a szakmai szabadság, az önállóság, az innováció iránti vágy. Próbált erre a hiányra reflektálni az önkormányzati intézményrendszer is, de nem mindenütt, s nem azonos színvonalon. Ezért a kétségbeesett szülők megpróbáltak a gyerekeik számára kielégítő iskolákat alapítani. Más műhelyeket a pedagógiai hatékonyság iránti igény hozott létre. Az alapítványi világ sokszínű, amiben benne van az Igazgyöngy Alapítvány és az Amerikai Iskola is. Ismerem valamelyest a közeget, látom, hogy a szülőtársak közt közalkalmazottak, munkanélküliek és jól menő vállalkozók is vannak. Ettől még feltehető a kérdés, hogy mi az a közfeladat, amit közpénzből kell finanszírozni. Az elmúlt 20-25 évben nagyjából szektorsemleges gyakorlat alakult ki ...
|
| Veres Viktor / Népszabadság |
– ...szektorsemleges finanszírozás a Vatikáni szerződés óta nincs. Az egyházak már régóta többet kapnak, mint az alapítványi iskolák.
– Az egyházak meg úgy érzik, hogy hátrány érte őket az önkormányzati iskolákhoz képest. Mindenesetre a vitáktól függetlenül fontos kérdés, hogy miként finanszírozzunk egy közszolgáltatást. Magam a helyzetet a kívánatos iskolarendszer felől nézem. A szektorsemleges módon finanszírozott iskolarendszer rugalmas, színes, nyüzsgő. De ez sok pedagógust és oktatáspolitikust is bosszant, hiszen mi ez a vibráló, néha kaotikus változékonyság? Mások szerint épp ez szolgálja az eleven társadalom igényeit. Egy nem szektorsemlegesen, hanem állami monopóliumként finanszírozott rendszer kétségkívül kiszámíthatóbb.
– És még véletlenül sem innovatív.
– Valóban, az innováció nem jellemző rá, viszont egy masszív minőségbiztosítással, nagy központi ellenőrzéssel hozhat tisztes színvonalat. A kérdés az, melyik illene jobban a mai magyar társadalomhoz. Egy lassan mozduló, több évtizedekre megtervezhető világban élünk-e, ahol az én unokám is cipész lesz, mert én cipész voltam, és tudom, hogy az üzletünk ott van a Fő utca sarkán? Vagy inkább olyanban, amely gyorsabb, rugalmasabb, vibrálóbb, válságokkal és lehetőségekkel tarkított? A válasz szerintem egyértelmű. Mint ahogyan az is, hogy a két világ egymás mellett létezése érték, tanulási lehetőség, és nagyobb esély, hogy mindenki megtalálja a gyermekének jó iskolát.
