Podmaniczky Károly és szász arisztokrata felesége, Elisa von Nostitz und Jänkendorf legidősebb fia 1824-ben született Pesten – írja Nyáry Krisztián. A gyorsan fejlődő reformkori Pesten az ifjú Podmaniczky a gazdag arisztokrata fiatalok életét élte élte: vívóleckéket vett, agarászott és bálozni járt. Barátjától, Andrássy Gyulától a Gibitz báró gúnynevet kapta a kártyaasztal mellett is igen aktív ifjú Podmaniczky. Adósságai miatt előbb el kellett adnia pipagyűjteményét, majd uzsoráshoz fordult. Szinte az utolsó pillanatban mentette meg saját magát a teljes lecsúszástól. „Mindenekelőtt anyagilag s erkölcsileg ki kellett ezen első, ifjúsági hadjáratomat hevernem" – foglalta össze később, miért indult európai körútra.
Nyáry írása szerint Podmaniczky 1848 elején Pesten megismerkedett egy előkelő külföldi hölggyel, akivel rövid, de viharos viszonyba keveredett. A hölgyről később nemcsak az derült ki, hogy császári kém volt, de az is, hogy nem szeret nyom nélkül eltűnni. Podmaniczkyra például egy olyan különleges betegséget hagyott, ami miatt a bárónak hónapokig jeges borogatással kellett az ágyat nyomnia. A forradalom kirobbanásakor olyan gyenge volt, hogy már a külföldi gyógykezelést fontolgatta, amikor Széchenyi István Kossuthra célozva ennyit mondott neki: „ha megfőzte a fekete levest, egye is meg." Az önérzetes fiatalember azonnal jelentkezett nemzetőrnek – emiatt került a szabadságharc után büntetésből az osztrák seregbe.
Leszerelése után visszahúzódva élt kastélyában, és „jobb híján" szépirodalomi műveket írt. A kiegyezés után a Hazánk című ellenzéki lapot szerkesztette, és talán meg is maradt volna a pártpolitikában, ha öccse jól gazdálkodik a családi birtokon. Podmaniczky Ármin azonban tönkrement, az óriási birtok a kastéllyal és az öccséért kezességet vállaló Podmaniczky Frigyes teljes vagyonával együtt elúszott. Mindenét el kellett adnia, és egy kis lakást bérelt egy Kerepesi (ma Rákóczi) úti bérház felső emeletén. Tisza Kálmán miniszterelnök szerzett neki állást: egy vasúttársaság személyzeti főnöke lett. Már akkor gyakran bosszankodott cikkeiben a főváros siralmas állapotán, a szűk és sáros utcákon, a csatornák és közvilágítás hiányán, a rakpartok nélküli, medréből rendszeresen kilépő Dunán. Ezért amikor 1871-ben a Parlament úgy határozott, hogy egy sorsjátékból 24 millió forintot biztosít a város megújítására, a pénz elköltését koordináló szervezet, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tagjai közé Podmaniczkyt is beválasztották.
Három évtizedig állt a Közmunkatanács élén.
Az a városkép, amiért a turisták ma Budapestre látogatnak szinte teljes egészében az ő munkájának eredménye.
Nem várostervező építész volt, de ő találta meg számos középület vagy híd ideális helyét, nem is építési vállalkozó, de nem egyszer maga is beállt talicskázni a kőművesek közé. Ingatlanbefektető sem volt, de ő működtette azt a pénzügyi modellt, amelyben a külföldi bankkölcsönöket az ingatlanok értéknövekedéséből lehetett fedezni. Kockás kabátjában, keménykalapban, gomblyukában mindig friss szegfűvel járt bizottsági ülések, építkezések és bankházak között, szelíd modorral simított el késhegyig menő vitákat, miközben semmit nem engedett Széchenyitől kapott víziójából. Magyarország legnagyobb ingatlanberuházásairól döntött, s eközben végig szegény ember maradt.
Ahogyan a Facebook-bejegyzésből kiderül, a főváros egy elhanyagolt telkén, a kiépülő Sugárút mellett jelölt ki telket a Népszínház számára, de pénz már nem volt az építkezésre. Az Operaházhoz állami pénzből és közadakozásból összegyűlt elég forrás, csak éppen alkalmas helyszín nem volt az építkezés megkezdéséhez. A kormány és a Főváros nem tudott kompromisszumra jutni. Végül Podmaniczky elérte, hogy a Főváros eladja a telkét a Közmunkatanácsnak, így ott megkezdhette az Operaház építését, a Népszínház (a későbbi Nemzeti) számára pedig a mai Blaha Lujza téren vásároltak telket a kapott pénzből. A két építkezés egyszerre zajlott, Podmaniczky báró személyesen járt ki a munkát felügyelni.
-Élete legvégén lepecsételte évtizedek óta vezetett naplóit és átadta a Nemzeti Múzeum könyvtárának – írja róla Nyáry Krisztián. Azt kérte, csak születésének századik évfordulóján nyissák fel őket, nem akart kellemetlenséget okozni senkinek, akiről írt. 81 éves volt, amikor a Főváros és a Kormány egyik vitája kapcsán lényegében menesztették a Közmunkatanács éléről, persze udvariasan, megrendült egészségére hivatkozva. Pedig talán éppen ez okozta egészsége végső romlását. Továbbra is járta megszokott napi útvonalát, immár cél nélkül. Egy napon megjelent a Fővárosi Közgyűlés ülésén, elfeledve, hogy már nincs ott semmi dolga. Minden napirendnél szavazott. Az elnök összeszorult torokkal hirdette ki az eredményt: „Egy szavazat leszámíttatván, maradt ennyi..."
Amikor végleg ágynak esett, lakása előtt szalmával terítették le az utcát, hogy a lovaskocsik ne zavarják utolsó óráiban. 83 évesen halt meg, végrendeletében egyszerű temetést kért, mégis ezrek kísérték utolsó útjára Budapest vőlegényét. Pár év múlva azonban már nem sokan emlékeztek a nevére, a Podmaniczky utcát sem róla, hanem egyik nagybátyjáról nevezték el. Századik születésnapján csak rajongó híve, Krúdy Gyula emlékezett a végrendeletére. Elolvasta a naplókat, amelyben az egykor volt szépasszonyok nevei szemérmesen kezdőbetűkkel voltak jelölve, csak a báró város iránt érzett szerelme volt világos és egyértelmű.
