Amikor Pataca Ricardo a Gyulai Húskombináthoz került, még több mint háromezer ember dolgozott ott, három műszakban ment a vágás. Most 380-400 ember dolgozik a Gyulahús Kft.-nél, de Pataca Ricardo szakértelmére minden elbocsátási hullám idején igényt tartottak.
|
| Fotó: Imre György / Népszabadság |
Angolában született, polgárháborús időkben. Tizenegy és fél évesen kapott ösztöndíjat, Kubába ment tanulni. Az érettségi után, 18 évesen került haza. Behívták katonának, majd hamar beiskolázták a leningrádi katonai akadémiára. Egy év után Magyarországra került, Debrecenbe, szintén katonai műszaki képzésre. Ott ismerte meg a későbbi feleségét, aki Gyuláról származott, és az ő révén kerültek a békési városba. – Nem mondom, hogy sohasem tettek rám megjegyzést, amikor megláttak, de munkahelyemen azt mondta az akkori főnököm, hogy
nem a bőrszín, hanem a teljesítmény számít. Ez a hozzáállás azóta is megmaradt.
Pataca Ricardo azt mondja: amikor eldöntötte, hogy visszajön Magyarországra, a szülei nagyon szomorúak voltak. Neki két hazája van, de ahogyan telik az idő, jobban kötődik már Magyarországhoz, mint Angolához. Sokáig rendszeresen hazajárt, de amióta a szülei meghaltak, ritkulnak a látogatások. Négy éve volt legutóbb, és talán az idén nyáron ismét hazalátogat. Itt vannak a barátai, a háza, amit az apósával ketten újítottak föl. A házassága ugyan felbomlott, de a kisebbik gyermeke még tanul, miatta is fontos, hogy itt legyen.
|
| Fotó: Imre György / Népszabadság |
Az 1980-as években Magyarországon más volt a helyzet – jegyzi meg Pataca Ricardo. Mindenkinek volt munkája, biztos megélhetése. Azóta nagyon sok gyár bezárt, magasra szökött a munkanélküliség. A magyarok szerinte vendégszerető, jó szívű emberek, de minél több a munkanélküli, annál bizonytalanabbak, feszültebbek. Nagyon sokan arra kényszerültek, hogy külföldön keressenek munkát.
Ilyenkor könnyebb gyűlöletet szítani, hogy a külföldiek elveszik a munkájukat. Ő nem akar erről többet mondani – ez a kormány dolga, a kormányt pedig a nép választotta.
Kérdezem, nem félt-e, amikor tüntetni mentek Budapestre, hogy retorzió éri ezért. Nem, válaszolja, mert a szakszervezet szervezte a tüntetést, a szakszervezet pedig számára a mai napig az összetartást, az együtt erősebbek vagyunk, mint külön-külön érzését jelenti. Azért sem félt, mert úgy érezték, mind a kormány, mind a gyulai önkormányzat azt akarja, hogy a cég és a külföldön is ismert hungarikum termékei megmaradjanak. Ha félt volna, nem megy el, hiszen ő nem tudott elvegyülni a tömegben, ahogyan a fotósnak, úgy mindenki másnak is megakadt a szeme rajta. Most nyereséges a cég, ő bízik abban, hogy fejlesztenek, és talán újra megindul a vágás az üzemben. Van egy mellékállása is, energetikusként dolgozik egy másik cégnél.
|
| Fotó: Imre György / Népszabadság |
Hiába a speciális szakképzettsége, tapasztalata, több irányból érzi a bizonytalanságot ő is. A lánya, aki 24 éves, nem talált munkát Magyarországon – Ausztriában dolgoznak az édesanyjával. Ott sem kapott a szakképzettségének megfelelő állást, a McDonaldsban kezdte, és elvállalnak minden munkát, amiből meg lehet élni. Pataca Ricardo tart a nemzetközi politika hatásaitól – az Oroszország elleni szankciók komoly gondot okoztak a Gyulahús Kft.-nek.
– Angola a hazám, mert ott születtem, ott élnek a rokonaim.
Magyarország is a hazám, mert befogadott, megélhetést adott, itt élnek a barátaim. De mióta a volt feleségem és a lányom külföldön dolgozik, meg amióta van ez a külföldiellenes hangulatkeltés, többször megfordult már a fejemben, hogy talán egyszer nekem is el kell mennem innét.
Ha a fiam elvégzi az iskoláit, valószínűleg ő sem kap állást itthon. Beszélek portugálul, spanyolul, angolul, franciául. A műszaki képzettségem miatt kaptam már ajánlatokat külföldről. Gondoltam, talán el kellene kezdeni németül is tanulni, sosem lehet tudni. Én szeretnék itt maradni, és szeretném, ha a gyermekeim is itt élnének. De fiatalon megtanultam, hogy az embernek ott kell élnie, és ott lesz a hazája, ahol talál valamit, amiből boldogulni tud.
