Az alkotmányjogász álláspontja szerint Orbán államfővé választása az elnöki jogkörök radikális bővítését is hozná, ami a hazai hagyományoktól idegen, a közelmúltban is többször emlegetett félprezidenciális rendszer meghonosítását jelentené. Ezzel szerinte a 2018-as parlamenti választás politikai súlyát jelentősen csökkentenék. Kiindulási pontként egyébként az 1958-ban kialakított francia modell szolgálhat, ahol a kormány a parlament mellett a köztársasági elnöknek is felelős, hiszen a miniszterelnököt – ottani szóhasználat szerint első minisztert – az államfő nevezi ki – magyarázta Wiener. A kormány ülését is vezeti, tehát a végrehajtó hatalomnak ő a tényleges feje.
A francia államfő egyik legfontosabb hatalmi jogosítványa, hogy a miniszterelnök és a két házelnök meghallgatása után bármikor feloszlathatja a nemzetgyűlést. Ennek korlátja csupán az, hogy egy adott és azt követő évben ezt ismét nem teheti meg. A köztársasági elnökök eddig öt alkalommal oszlatták fel megbízatásának lejárta előtt a parlamentet, kétszer azért, mert az újonnan megválasztott államfő politikai színezete eltért a törvényhozási többségétől.
A félprezidenciális rendszer ugyanakkor azt is jelenti – hangsúlyozta Wiener –, hogy az államfő a miniszterelnök kinevezésekor nem hagyhatja figyelmen kívül a parlament összetételét. E követelmény különösen akkor meghatározó, amikor az államfő és az újonnan megválasztott nemzetgyűlési többség más-más politikai oldalhoz tartozik. Ilyenkor az elnök arra kényszerül, hogy a győztes politikai erő vezetőjét nevezze ki miniszterelnöknek, és a miniszterek kiválasztásába is csak kivételesen szól bele. Az alkotmány előírásai ellenére ebben az esetben a kormányfő lesz a politikai közélet első számú szereplője.
Ezt a gyakorlatot Orbán biztosan nem szeretné átvenni – jelentette ki kérdésünkre Lövétei István alkotmányjogász. A félprezidenciális rendszer egyébként szerinte nem ördögtől való, hiszen az államfő hatalma Franciaországban korántsem korlátlan. Nekünk persze szokatlan, hogy saját politikai belátása alapján ő nevezi ki a kormányt, s más személyi kérdésekben is nagy a szabadsága, emellett meghatározó a szerepe a közigazgatás irányításában, de ő a hadsereg tényleges főparancsnoka is (mindemellett őt is közvetlenül választják Franciaországban, és nem a képviselők döntenek a személyéről).
Viszont jogosítványaival maradéktalanul csak akkor élhet, ha a nemzetgyűlés többségét maga mögött tudhatja. Ám ha kisebbségbe szorul, mert a parlamenti választás eredménye alapján más pártokhoz tartozó képviselők kerülnek többségbe, az elnöki teljhatalom már nem érvényesülhet. Lövétei felhívta a figyelmet arra is, hogy a francia modellnek történelmi előzménye van: a Németországgal szembeni vereség, majd a második világháborút követő időszak kormányzati kudarcai – amelyek okát az állandóan változó parlamenti erőviszonyokban, a folytonos koalíciós kényszerben látták – vezettek oda, hogy az államfői hatalom megerősítésében keressék a megoldást.
Szerinte politikai kultúra kérdése is, hogy ez a rendszer működőképesnek bizonyult, de úgy gondolja, nálunk nemigen válna be. Elképzelhetetlennek tartja, hogy egy 2017-ben hivatalba lépő erős elnök a számára kedvezőtlen választási eredmény után képes lenne elfogadni a helyzetet. Lövétei úgy véli, inkább feloszlatná a parlamentet, de ha az eredmény nem változna, annak nehezen kiszámítható következményei lennének.
