A nagy vihart kiváltó beszédében Orbán az ország nyilvánossága előtt követelte a szovjet csapatok kivonását. Szónoklatának legtöbbet idézett mondata: „valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem ami elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”.
– Nem személyesen Orbán Viktort kértük föl szónoklatra, hanem a Fideszt, hogy a fiatal generáció is elbúcsúzhasson a mártíroktól. Még vita is volt arról, hogy Fodor Gábort vagy Orbánt delegálják-e, a TIB ebbe nem akart beleszólni. Orbánt is nagyon szerettük, tehetséges, kedves fiatalembernek tartottuk, örültünk, hogy velünk volt azon a napon – mondta Mécs Imre, aki szerint ugyanakkor a fideszes politikus beszéde meglepte őket.
Mécs úgy ítéli meg, hogy Orbán beszéde az emelkedett légkörű eseményen testidegennek hatott. „Mi, a nagy öregek megszenvedtük azt, amiről akkor beszéltünk. A halott társainktól búcsúztunk, ismertük őket személyesen.Mi tényleg temetni jöttünk. Ehhez képest Orbán harsány volt és érzelemmentes. Az is igaz, hogy impozáns volt, és a jövő ígéretét hordozta magában. Az ő szónoklata alatt tapsolt először a tömeg. Ő volt az utolsó szónok, az övé lett a slusszpoén” – tette hozzá.
„Sokan megrémültek, milyen szentségtörő gondolatokat fogalmaz meg ez az ismeretlen fiatalember, de egyértelműen többen voltak, akik azt érezték, végre valaki kimondta, amit valójában mindenki gondol a szovjet csapatok kivonásáról”
Amit Mécs Imre furcsáll, azon a politológus egyáltalán nem csodálkozik. Filippov Gábor, a Magyar Progresszív Intézet vezető elemzője úgy fogalmaz: a temetés hat szónoka közül Orbán Viktor értette meg leginkább, hogy az alkalom nemcsak a megemlékezésről és a kegyeletről szól, hanem elsősorban politikai esemény. „A Fidesz célja az volt, hogy a rendezvény alaphangját ne a megbocsátás és a megbékélés adja, hanem a konfliktusok nyílt vállalása, és a diktatúrát működtető állampárt bűneinek emlékezete. Meg akarták akadályozni, hogy az újratemetés az MSZMP »kimosakodásához«, valamiféle békés összeboruláshoz vezessen” – tette hozzá.
Az Orbán-beszéd értékelésében érzékelhető különbségek vannak az egyes történészek és politikai elemzők között. Arról ugyanakkor lényegében közmegegyezés született, hogy történelmi jelentőségű szónoklatról van szó. Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerint például azért, mert az Orbán-beszéd nagyon sok embert megfogott, egyértelművé téve a hallgatóság számára, hogy változtatni kell a fennálló gazdasági-társadalmi berendezkedésen. Lánczi Tamás, a Századvég vezető elemzője úgy véli, a „bátor beszéd legfőbb érdeme az volt, hogy világossá tette: szó sincs az állampárt által sokat hangoztatott konszenzusos átalakulásról, sőt, az MSZMP helyett valójában már akkor a demokratikus ellenzék tartotta kezében az események irányítását”.
Lánczi szerint az Orbán-beszéd azt is igazolta, hogy el lehet térni az addig megszokott politikai hangvételtől, fel lehet vetni radikális problémákat, és azokra lehet radikális válaszokat adni. Árnyaltabban fogalmaz a beszéd történelmi szerepéről Filippov Gábor. Szerinte a szovjet blokk összeomlását vagy az orosz csapatok kivonulását Orbán beszéde nem befolyásolhatta, azt geopolitikai és gazdasági, elsősorban a szovjet államvezetésen belül zajló folyamatok határozták meg. „Belpolitikai hatását, szimbolikus súlyát azonban kár lenne megkérdőjelezni: a beszéd a rendszerváltás mitológiájának kitörölhetetlen részévé vált.
Annak ellenére is, hogy Mihail Gorbacsov már 1988 végén bejelentette, a következő tavaszon pedig meg is kezdte a szovjet haderő részleges kivonását. A teljes csapatkivonás követelése sem itt hangzott el először nyilvánosan, hanem az 1989. március 15-ei ellenzéki megemlékezésen. A témát azonban Orbán kiragadta a diplomáciai háttértárgyalások cizellált világából, és a temetésre irányuló fokozott médianyilvánosság előtt formálta erkölcsi imperatívusszá” – mondta Filippov.
A szakértők eltérően emlékeznek arra, hogy milyen hatást váltott ki a kortársak körében az Orbán-szónoklat. Szakály Sándor kétféle reakciót idéz fel: „sokan megrémültek, milyen szentségtörő gondolatokat fogalmaz meg ez az ismeretlen fiatalember, de egyértelműen többen voltak, akik azt érezték, végre valaki kimondta, amit valójában mindenki gondol a szovjet csapatok kivonásáról”. Lánczi Tamás azt hangsúlyozza, hogy a beszéd megítélésében az akkori kortársak és az utókor véleménye aligha tér el egymástól: a rendszerváltás egyik nagy fordulópontjának számít. Ő legalábbis úgy érzékeli, hogy a történelem nem írta át ezt a már akkor is egyöntetű álláspontot.
Filippov Gábor másképp emlékszik. Szerinte a beszéd az utókor emlékezetében kapott egyértelműen pozitív színezetet, 1989-ben még látványosan megosztó volt. „Nincsenek reprezentatív adataink az általános fogadtatásról, de a sajtóvisszhang kifejezetten rossz volt, sőt, ezekben a hónapokban a Fidesz népszerűsége (persze más tényezők hatására is) jelentősen csökkent. A párt pragmatikusabb, mérsékeltebb szövetségesei felelőtlen forrófejűségként, a szovjetek felesleges és veszélyes provokálásaként értelmezték Orbán szavait – sőt, volt, aki kegyeletsértésként értékelte az újratemetés politikai áthangolását. Sokak számára a kemény hangú és erős morális töltetű felszólalás mégis a felszabadulás erejével hatott – elsősorban ebben rejlik a beszéd politikai teljesítménye” – fogalmazott Filippov.
A beszéd utóéletével kapcsolatban Szakály Sándor azt mondta: amint egy politikus személyisége és megítélése is folyamatosan változik, úgy alakulhat át az emberek véleménye a ’89-es szónoklatról. Sokan a mai szimpátiájukat vagy ellenszenvüket vetítik vissza a 25 évvel ezelőtti megnyilatkozásra. Ugyanakkor tény az is, hogy Orbán nevét az újratemetésen ismerte meg az ország, és az ekkor, valamint az ellenzéki kerekasztal tárgyalásain nyújtott teljesítménye alapozta meg a politikusi karrierjét – tette hozzá a történész.
– Viszont az is tény, hogy szerencsés pillanatban, a rendszerváltás csúcspontján hangzott el a beszéd, ami segítette, hogy történelmi hatásúvá váljon – fűzi tovább a gondolatot Lánczi Tamás, aki szerint Orbán beszéde minden szempontból kilógott a többi szónoklat közül: friss és újszerű volt, eltért a többi felszólaló archaizáló pátoszától. Filippov Gábor is úgy látja, Orbánt az újratemetésen elmondott beszéde tette országosan ismert, markáns karakterű politikussá, emelte ki személyét az akkor még „többfejű” Fideszből, és alapozta meg későbbi politikai mítoszát. Ma is sokan e mítosz egyik meghatározó elemének tartják, hogy „Orbán Viktor küldte haza az oroszokat” – tette hozzá.
Félelem nélkül
„Orbán Viktor véget vetett a gyásznak, és terápiáról sem beszélt. Politikai cselekvést ajánlott a tömegnek, s ennek mindjárt élénk példáját adta. Beszédéből hiányzott az óvatosság, a taktika és a félelem. A sokéves börtönből, a felejtés mélyéről visszajöttek komplexusának, fáradtságának, csodálkozásának nyoma sem volt. Nem azt állítom, hogy a többi szónok bármitől félt volna, de mögöttük olyan élet volt, amelyben a félelemnek sokszor jutott szerep.
Orbán pimaszul fiatal volt, bűntelen és félelem nélküli. Erre vágyott ott mindenki, és ezt ő megjelenítette. A temetés dolga az volt, hogy a tömeg az elfelejtett múlt felidézésétől az igazságtételen át eljusson a jelenig. Ez megtörtént. Orbán beszéde nélkül június 16-a talán nem lett volna történelmi fordulópont. Az MSZMP hatalma ekkor már rég megrendült, de ezen a napon vált nyilvánvalóvá.” (Részlet György Péter Néma hagyomány [2000] című kötetéből)
Mi megrendültünk, ő politikus volt
„A temetésen én mondtam a megnyitó szavakat. Csak néhány mondatot mondtam, de számomra az is a szó szoros értelmében megrendítő volt. A tér tele. Szinte remegett a levegő, pszichikailag remegett, én pedig még előtte soha nem beszéltem tömeg előtt és mikrofonba. Amikor kinyitottam a számat, megdöbbenve hallottam, hogy a hangszórók a másik oldalról mennydörögve visszhangozzák a hangomat, amelyről azt hittem, hogy alig hallható, hiszen én magam is nagyon meg voltam illetődve. Mire befejeztem, már zokogtam. Azt hittem, elájulok, kiment a lábamból minden erő. Zokogott Király Béla, Vásárhelyi Miklós is.
Mindannyian. Föltört belőlünk ez az iszonyatos, évtizedek alatt felgyülemlett és az utolsó hetekben már a kirobbanás határáig jutó belső feszültség. Azt hiszem, az egyetlen ember közöttünk, aki teljesen tudatos volt, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és hogyan hat az, amit mond, Orbán Viktor volt. Orbán Viktor nem élte át ’56-ot, így őt nem érintette érzelmileg olyan mélyen a dolog. Ő volt akkor közöttünk a politikus, mi a megrendült résztvevők.” (Göncz Árpád köztársasági elnök a Beszélőben 1999-ben)
Negyedszázad alatt a beszédeinek retorikai felépítése teljesen zavarossá és csapongóvá vált
– Nyelvi-retorikai szempontból kiemelkedő teljesítménynek számít a 25 évvel ezelőtt elmondott beszéd – szögezte le kérdésünkre Kálmán László nyelvész. –Tömör, de ünnepélyes, stílusa egységes, az alkalomhoz illő. Felépítése logikus és követhető, hatásos. Nyelvhasználata egységes. Annak ellenére, hogy Orbán papírból olvasta fel, ez a hangzáson alig érezhető, bár a túlzott ünnepélyesség miatt hangsúlyozási ügyetlenségek akadtak a beszédben. Ettől függetlenül az átlagos magyar politikai szónoklatok közül még így is kiemelkedett. A beszédnek csupán két gyenge pontja volt – tette hozzá a nyelvész.
– Az első a szónoki eszközök használatának szinte teljes hiánya. Egy kicsit mintha publicisztikát olvasott volna fel Orbán: elmaradtak a szónoki kérdések, a hatásszünetek, az előadást élénkítő, a figyelmet fenntartó vagy meggondolkoztató egyéb eszközök, pusztán állítások követték egymást. A másik gyenge pont a felolvasás már említett ügyetlensége. Mondandójának ünnepélyesebbé, kevésbé mindennapivá tételének érdekében Orbán olyan szavakat hangsúlyozott, amelyek a magyar nyelvszokás szerint nem lehetnének hangsúlyosak.
Például a „volt” szó ebben: „egyszer volt elegendő ereje és bátorsága” – valójában a „volt” szó után következő szavak is jobban hangzottak volna hangsúlytalanul, de magára a „volt”-ra ilyenkor sosem teszünk hangsúlyt. Hasonló ügyetlenség, hogy a beszédét megszakító taps után mindig megismétli a tapsot megelőző szavakat, erre semmi szükség, a hallgatóság furcsállja az ilyesmit.
– Úgy vélem, 1989-ben nem nagyon lehetett olyan politikai nyelvhasználattal találkozni, mint ami Orbán beszédét jellemezte – mondta Kálmán László. – Annak ellenére, hogy persze ünnepélyes, ezt nem dagályos kifejezésekkel vagy mondatfűzéssel érte el. Akkoriban még a mainál is jobban uralta a politikai megnyilvánulásokat a fontoskodó, álemelkedett, jogi és hivatalos szakkifejezésekkel teletűzdelt beszédmód, ami persze a Kádár-korszakból, sőt annál is régebbről hagyományozódott át. Ezt az Orbán-beszéd teljesen elkerülte, a hatása nagy részben ennek volt köszönhető. A mondanivalóját azzal is kiemelte, hogy nem alkalmazkodott azoknak a nyelvhasználatához, akik a beszédének a fő célpontjai voltak.
Ami Orbán későbbi szónoki teljesítményét illeti, az előbb említett ügyetlenségei megmaradtak, sőt teljesen elhatalmasodtak rajta. Ma már egész szövegrészeket mond el úgy, hogy szinte minden szóra külön hangsúlyt tesz, fittyet hányva a magyar nyelvszokásra. Az pedig mostanáig tartó bizarr, sokszor kifigurázott szokása, hogy félbeszakítása vagy akár elakadása esetén elismétli a szünet előtti utolsó néhány szavát. Amiben hatalmas változáson ment keresztül, az az, hogy teljesen eltűnt a beszédéből az alkalmazott nyelvi eszközök stiláris egysége és tömörsége.
Csupán annyi maradt belőle, hogy ma már kifejezetten egyszerű mondatokban fogalmaz (sosem használ zárójelben értendő kitérőket, beágyazásokat). Viszont beszédét ellepték a képes, emelkedettnek vagy veretesnek szánt kifejezések. Szónoki szempontból vizsgálva ma már gyakran használ szónoki kérdéseket és egyéb retorikai eszközöket, sokszor váratlan helyzetekben is. Beszédeinek retorikai felépítése mostanra teljesen zavarossá és csapongóvá vált, messze nem figyelhető meg rajtuk az a logikus vonalvezetés, amit az 1989-es beszédben láthattunk.
