A realista politikust az különbözteti meg az utópista típustól, esetleg a puszta érdekpolitikustól, hogy gondolkodását a politikai cselekvés szempontjaihoz igazítja. Egy realista politikus – márpedig Orbán Viktor az – politikáját könnyedén ki lehet elemezni a beszédeiből, mert mindig a konkrét valóságot akarja megszólítani. Valóságos helyzetben lévő emberek valóságos szükségletei érdeklik.
A baloldali-liberális politikafelfogás szerint a morális és jogi fogalmak, normák töltik ki a politika fogalmát; a politikai realista szerint a politika lényege a hatalom, ami politikai cselekvéssel szerezhető meg, tartható fenn.
Különben nincs politika, csak értelmiségi moralizálás és utópikus logikai konstrukciók csodálata, vagy az intézményi szempontoknak a vezetői személyiség elé való helyezése. Orbán Viktor határozott különbséget tesz a politikai cselekvés és a politikai ideológiák, normák és elvont fogalmak világa között. A mai liberális-baloldali politikafelfogás szerint a politika a helyes és helytelen morális fogalmaiban írható le: azt hiszik, hogy az igazságosság, a méltányosság, az egyenlőség képesek a politikát meghatározni.
 |
| Lánczi András konzervatív fi lozófus, a Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézetének a vezetője, a Századvég Alapítvány elnöke |
A realista szerint ez nem lehetséges, nem azért, mert ezeket értelmetlennek tartja, hanem mert a politika természete nem ilyen. Az igazságosság értékét megelőzi hierarchikus értelemben a biztonság érzete, az egyenlőségét a boldogság vágya.
A politikát sem ideológiák, sem magasztos eszmék, sem logikailag tökéletesen felépített politikaképek nem tudják tartósan meghatározni. Most éppen realista kijózanodás zajlik Európában – ezért tompák az eddig oly csodásan működő liberális fogalmi fegyverek.
Ma a nyugati világban ugyanis történelmi változás zajlik. A II. világháború hatása alatt kialakult világrend, melynek vezetője az Egyesült Államok, elérte birodalmi határait. Mindenütt a demokrácia liberális értelmezését terjesztette, melynek ideológiai magja a liberális egyenlőségelv.
Ennek jegyében zajlott le a kommunista rend lebontása is, amely alkotmányos reformot jelentett szerte Kelet-Európában. Ennek jegyében fejlődött az Európai Unió is, amely az amerikai liberális demokrácia mintájára mesterséges, jogi eszközökkel felülről bevezetett politikai rendszer.
Továbbá globálisan a kapitalista gazdaság kiteljesedése ment végbe, az állam szerepe két funkcióra szűkült: a tőkeáramlás szabadságának biztosítására és a vesztesek másodlagos elosztás révén történő kompenzálására. Mindkét funkció mára a visszájára fordult: a szabad tőkeáramlás a haszonszerzés korlátlanságává vált, a jóléti elosztás pedig élősködő vagy potyautas stratégiák általánossá tételét hozta.
A korszakváltás jele, hogy a jólét tovább nem növelhető a mai feltételek mellett. A globális politikai intézmények integráló szerepét újra kétoldalú kapcsolatok váltják fel. Az intézmények és a politika kiüresedése miatt a politikai személyiségek irányító szerepe felértékelődik.
A nemzetek eszméje erősödik. Az állam szerepe újrafogalmazódik minden olyan országban és régióban, ahol a globális tőkeáramlás nem hozott egyértelmű eredményeket. A vesztes helyzet jele, ha – mint Magyarországon – a beruházások majd száz százaléka külső forrásból valósulhat meg.
A liberális demokrácia csupán egyik fajtája lesz a modern legitimitásnak, az erős állam a biztonságot az igazságosság elé helyezi. A legfontosabb kérdések életmódbeli kérdések lesznek: az elhízástól a szabadidő eltöltésének módjain és a természethez fűződő életvezetési problémákon át az élet értelmével összefüggő kérdésekig, mind politikai erőre fognak szert tenni az új helyzetben. Mindezek tükrében sikeres politika nem lehet más, mint amit Ronald Reagan mondott első beiktatási beszédében: nem a kormánynak van nemzete, hanem a nemzetnek van kormánya. Ennek mércéje „az erős Magyarország” – ez Orbán Viktor politikája, de hogy mi a credója, azt csak ő tudja megfogalmazni.
MRÁZ ÁGOSTON SÁMUEL
A miniszterelnök székfoglaló beszédéből egyszerre olvasható ki a folytonosság és az újítás szándéka. A nemzeti függetlenség és a nemzeti érdek képviselete régóta vezérfonala a Fidesz vezetőjének, a társadalom közepének megszólítása és képviselete is logikusan levezethető a 2008 óta épített „egy az ország” pártprogramból, ugyanakkor az „európai közép” mint öndefiníció új ambíciókra vall.
 |
| Mráz Ágoston Sámuel politológus, a Nézőpont Intézet vezérigazgatója, szakmai vezetője |
Az előző ciklusban a miniszterelnök még azt mondta, hogy nem azzal bízták meg, hogy „mainstream politikát” csináljon, most viszont úgy tűnik, hogy szeretné átalakítani, de legalábbis befolyásolni az európai fősodor irányát, hogy annak ő is részévé váljon, az európai balliberális oldal ne tudja karanténba zárni.
Szintén újítás, hogy a széles értelemben vett „közepet” képviselő és építő miniszterelnök mérsékeltebb, visszafogottabb. A beszédben már nem esett szó forradalomról, hiszen nem a fennálló rend megdöntése vagy átalakítása a célja, hanem az új rend stabilizálása.
Orbán Viktor alapvetően három területen fejtette ki politikájának célrendszerét: a bel-, a kül- és a társadalompolitikában. A belpolitikai mezőben megerősítette a „centrális erőtér” célkitűzését. Ennek következménye, hogy a „háromharmadot” képviselő miniszterelnök elsősorban nem belpolitikai ellenfeleire koncentrál, hanem a választókra és – mostantól – az európai politikai térre.
Belpolitikai ellenfelei nagyrészt rendszerellenes erők, komoly társadalmi hátország nélkül, miközben az általuk elutasított rendszer (az alaptörvény, a munkaalapú gazdaság vagy a liberalizmust felváltó nemzetegyesítés) társadalmi megerősítést nyert.
A folytonosság jegyében hitet tett a miniszterelnök a nemzeti konzultáció mellett is. Ez az intézmény a politikailag aktív társadalom körében alkalmas a legitimitás megteremtésére, a választókkal való közvetlen kapcsolatra az ősztől induló, három és fél éves választás nélküli időszakban, miközben a „végső döntés felelőssége” a kormányfőnél marad. A nemzeti konzultáció tehát nem népszavazás, de a közvetlen demokrácia egyik innovatív formája, ha sikerül valóban sok polgárt bevonni.
A külpolitikai célkitűzések elsősorban az Európa-politikáról szóltak és lényegük, hogy a jövőben Magyarország aktív tényezővé szeretne válni, kihasználja az EU-tagságból, a szuverenitás közös gyakorlásából adódó előnyöket, elutasítja az integráció további mélyítését (az Európai Egyesült Államokat) és lebontását (az unió elhagyását), illetve „bátor gondolkodással” befolyásolni kívánja az európai belpolitikát is.
Az aktív Európa-politika középpontjában a vállalkozások segítése (és így az európai adóverseny), az európai szintű „energiaunió”, valamint a demográfiai hanyatlás elleni küzdelem áll, amely követelések könnyen találkozhatnak az európaiak többségének, ha egyelőre nem is az európai eliteknek a véleményével.
Aki ezek a célokat tűzi zászlajára, nem szigetelődhet el Európában. Ugyanakkor tény az is, hogy a kívánatosnak tartott nemzetek Európájában nem mindegy, hogy melyik tagállamnak mekkora a jelentősége. Orbán Viktor, beszéde szerint, Magyarország gazdasági súlyának erősítésével a Kárpát-medencében, valamint a közép-európai összefogás további mélyítésével szeretné növelni a magyar befolyást.
A kárpátaljai magyarok számára követelt önrendelkezés vagy az Európai Bizottság elnökkeresésébe való bekapcsolódás már mind ennek az öntudatra ébredt magyar Európa-politikának a megnyilvánulásai.
Végül a társadalompolitikájában is a közép politikáját hirdette meg a miniszterelnök. A Jobbik azonnali „európai béreket” és a baloldal vérszegény „európai minimálbért” követelő, irreális jelszavai helyett az európai átlag életminőség megteremtését és stabilizálását tűzte céljául, amelyhez a középosztály kiszélesítése és megerősítése szükséges. 2012-es országértékelő beszédéhez hasonlóan így újra kiemelt szerepet kaphat a középosztály-építés.
Az „egyszerre igazságos és versenyképes” Magyarország víziójában az igazságosság nem az újraelosztás kiterjesztésében, hanem a liberalizmust felváltó kölcsönös felelősségvállalásban, a „nemzet kárára boldogulók” kiszorításában jelenik meg. Az állam nem gondoskodik mindenkiről, de mindent elkövet, hogy biztonságot nyújtson a jogkövető, dolgos polgároknak. A fenti gondolatokkal szemben nem egyszerű élet- és többségképes alternatívát állítani.
FILIPPOV GÁBOR
Orbán Viktor beiktatási beszéde a politikában szokatlan őszinteséggel vall arról, mit is gondol az ország kétharmados parlamenti többséggel bíró kormányfője a politikáról és Magyarországról. Mindenekelőtt azt, hogy hazánkban lezárult egy hosszú és kudarcokkal teli korszak: a liberális demokrácia „tankönyvi” modelljének érája. Ez utóbbit a politikai eszmék szabad versenye, a fékek és ellensúlyok sokpólusú, önkorlátozó hatalmi rendszere, valamint a parlamenti váltógazdálkodás jellemzi, és az azt kitermelő nyugati államok történelmi sikerei látszottak hitelesíteni.
 |
| Filippov Gábor politológus, Magyar Progresszív Intézet |
A demokratikus átmenetet követő, a nemzeti együttműködés nyilatkozata által „az átmenet két zavaros évtizedének” minősített korszak e minta adaptálásával próbálkozott, ami az orbáni értelmezés szerint egy helyben toporgáshoz és destruktív szabadossághoz vezetett.
Ez a permanens válság adott jogalapot arra, hogy a – némi intézményátalakító rásegítéssel – kétszer is kétharmados felhatalmazást nyerő jobboldal kialakítsa a demokrácia nem liberális, „sajátosan magyar” rendszerét. Erre utal a beszéd egyik sokat idézett kulcsmondata a választói akaratról: „döntésükből a meddő viták lezárása iránti vágyat olvasom ki.”
A választók valós motivációi természetesen ismeretlenek, hiszen döntésük mellé nem csatoltak indoklást. Ennél többet árul el, hogy a kormányfő éppen ezt a tanulságot vetíti a választók döntése mögé. Orbán elbeszélése szerint hamis az a klasszikus tétel, hogy a valódi demokrácia elválaszthatatlan a vitától, örök igazságkereséstől; utóbbiak jelentik a pangás forrását, és igenis kiiktatandók.
Pontosabban: az ismételt kétharmados választási eredmény felhatalmazza a győztest arra, hogy az elérhetetlen megegyezés híján erővel zárja rövidre azokat. Ez a konklúzió a „zsákutcás magyar történelem” nem éppen bibói értelmezésére vezethető vissza. Arra a felismerésre, hogy hazánkban a szabadság, a verseny vagy a nyugati mintakövetés fogalmaihoz nem társul sok közösségi sikerélmény.
A kollektív emlékezetben a modern kori magyar történelem azon szakaszai tűnnek fel pozitív színben, amelyeket a szabad politikai verseny és viták helyett a határozott akarat és cselekvés uralt: a konszolidált dualizmus korlátozott parlamentarizmusa vagy a Bethlen-korszak irányított demokráciája.
Illetve sok magyar számára leginkább a nyolcvanas évek látványos válsága előtti Kádár-rendszer, amely az elfojtott szabad vitákat igazi kemény valutával: relatív jóléttel és a lassú, de biztos felemelkedés ígéretével fizette meg. Amint arra Orbán is utal: „a békét csak az erős adhatja meg, békét csak az erő teremthet”. Az „erős” mellett pedig nincs helye alternatívának.
Az ellenzék, mint olyan, szélsőségessé nyilvánítása, a szélsőjobboldal egy kalap alá vétele a mérsékelt baloldallal ezt az ideológiai konstrukciót támasztaná alá: az egyetlen kormányképes erő, a „centrum” két kormányzásra eredendően alkalmatlan, alternatívaként csak a végső bukást kínáló politikával néz farkasszemet. Ilyen párbeszédképtelen ellenfelekkel pedig nincs helye vitának. Ez a tétel ad választ a „nemzeti együttműködés rendszerének” esetleges konszolidációjára, konszenzusos fordulatára vonatkozó kérdésekre is.
A kormányfő szavaival persze szembeszegezhetnénk, hogy a „zavaros évtizedek” kudarcaiban talán a „meddő vitáknál” nem kisebb szerepet játszhatott az egymást váltó kormányok politikai inkompetenciája a folyamatosan mélyülő társadalmi-gazdasági válság kezelésében. Vagy az, hogy a pártverseny az ország erőforrásait felemésztő mértéktelen járadékvadászatra, egymás kölcsönös megsemmisítésének mániákusan hajszolt céljára épült, amiben talán magának a megszólalónak sem elhanyagolható a felelőssége.
Felvethetnénk azt is, hogy évezredes történelmi tapasztalat szerint a verseny hiánya vagy korlátozása hosszú távon az élet kevés területén annyira veszélyes aminőségre, mint éppen a politikában. Ez azonban nem változtatna azon, hogy a kormányfő értékelése a szerves demokratikus fejlődés tapasztalatától megfosztott magyar társadalom relatív többségének percepciójával találkozik. Miközben a jelek szerint továbbra sincs olyan politikai erő, amely kellő hitelességgel lenne képes elmesélni, miért is fontos a vita, és miért szolgálja mégis jobban a demokrácia „tankönyvi” modellje a politikai közösség javát.
RADNÓTI SÁNDOR
„A siker következményeivel szembenézve” a miniszterelnök világossá tette, hogy a vitákat – mintha bármikor is hajlandó lett volna vitatkozni –a választással lezártnak tekinti. Az alkotmány fogalmának meg nem felelő alaptörvény, az a szolidáris munkaállam, a felelősségnek becézett szabadságkorlátozás és a jogsértő rendpártiság megváltoztathatatlan adottsággá vált.
A három harmadnak szentelt szóvirág ellenére a felől sem hagyott kétséget, hogy híveivel az igazságosság jegyében továbbra is kivételezni fog, s a szélsőségesség kategóriájába belegyömöszölte minden jobb- és baloldali ellenfelét. Aki nincs vele, a haza ellensége.
A viták a választással valóban lezárultak. Az elmúlt négy év a kivételes állapot volt, most következik az az állapot, amelyben belátható ideig élni fogunk. A pangás évei – ahogy egykor mondták volt. A demokratikus homlokzat és az autokratikus gyakorlat közötti ellentmondás réseibe befészkelődni – legalábbis most – semmi jóval nem kecsegtet; ez legfeljebb korábbi ellenzéki politikai magatartásformák vigasztalan folytatása lehetne a semmit nem tanulás és a mindent elfelejtés jegyében.
A magyar mesék – Parti Nagy Lajos republikánus aszkézisének megrendítő termékei – a kivételes állapot végére elfogytak. A jogállam lebontásának és az égbekiáltó szociális helyzetnek a feltárására – a tagadás értelmében – minden ki lett próbálva, ami egy nem túl találékony és nem túl tehetséges ellenzéki közéleti értelmiség politikai fantáziájából telt.
Semmilyen impulzust nem kapott a nagyobb részt beletörődően apatikus, kisebb részt a frusztrált nemzeti/etnikai kivagyiság receptjei által feltüzelt tömegektől. Utoljára a választásra szerveződött, s ezt egyszer meg kellett próbálni, mert ha lett volna erő a bojkottra, akkor lett volna erő a jobb választási eredményre is.
A bojkott csak magándöntés lehetett, s aki nem így döntött, annak a szavazatoptimalizálási kísérleteket is el kellett fogadnia. A választás napján Orbán realitása és a kormányváltásra képes ellenzék irrealitása sokkszerűen mutatkozott meg.
Az erő imponál, ezért várható a közéleti értelmiség amúgy is ingatag halmazának további lemorzsolódása: a magánélet édességének a közélet szennyességével való szembeállítására a nem túl távoli múltban életstratégiák és életművek tömege épült (amelyeket aztán a rendszerváltás után politikai függetlenséggé, kiállássá lehetett stilizálni és konvertálni).
Az erő imponál, ezért a csalódott írástudók haragja teljes erőből és csoda bátran a vesztes ellen fordult; ebben a nemzeti egységben a jobboldallal és a széljobbal egyenrangúan fújták a követ a független vagy ellenzéki orgánumok és publicisták, s amonnan néha csak elég volt gúnyosan egyetérteni.
A rendszerváltás utáni egymást követő rossz kormányzások – közöttük az első Orbán-adminisztráció – ezek alapelveit is megrendítették a tömegekben. Ezt ismerte fel Orbán Viktor (illetve ehhez járult hozzá kíméletlenül elvtelen ellenzéki politikájával), ebben rejlik az ő magasztalt politikai tehetsége, s az jellemzi a kivételes állapotból „normál” állapottá válás intellektuális klímáját, hogy ezt egyre többen elfogadják azok is, akik ellenzékiként határozzák meg magukat.
A rendszerváltás halott – mondják –, és ki tagadná, hogy keresve sem lehet lankasztóbb politikai jelszót találni, mint az 1989-es elvek és eszmék ébresztését. A gondolati hiba a baloldali, azaz demokratikus (egyenlőségelvű) liberalizmus alapelveinek összemosása esendő magyarországi gyakorlatával és képviselőivel. Ez kevésbé irányzat az irányzatok között, mint inkább az a nyugatias politikai életkeret, amelynek – akkor is, ha válságban (de ha van jövő, megreformálható válságban) van, akkor is, ha jórészt szavakban (de tettekre váltható szavakban) testesül meg – egyetlen alternatívája valamiféle katasztrófa, melynek mi, magyarok, egy remélhetőleg enyhe változatában fogunk ezentúl élni.
A negyedik magyar köztársaság valamikori megalapítása mindenesetre elképzelhetetlen a harmadik demokratikus-liberális kereteinek helyreállítása nélkül. S addig? Petri Györggyel válaszolok: „soha az önámító visszacsúszás, / soha az elmosódás / a hallgatás és / a hallgatólagos tudomásulvétel között / tehetetlenség és belenyugvás között”.
LAKNER ZOLTÁN
 |
| Lakner Zoltán politológus, oktató, ELTE Társadalomtudományi Kar |
„Ha a szavak használata nem helyes, akkor a gondolatok értelme zavaros” – kezdte parlamenti beszédét miniszterelnökké választását követően, s csak akkor, Orbán Viktor. Politikai módszerének jellegzetessége a szavak elfoglalása, a jelenségek átnevezése, legfőképpen pedig a definíciós monopólium biztosítása önmaga számára, ezáltal a szimbolikus csatatér kijelölése, a politikai történések keretezése.
Orbán központi politikai kategóriája továbbra is az erő. A stabil (értsd: kétharmados) kormányt a biztonság és a béke biztosítékaként tünteti fel: „a békét csak az erős adhatja meg, békét csak az erős teremthet”. Ez az orbáni kivételes állapot credója: a jogszerűség fontosságát felülmúlja a kormányzás érdeke. Kormányozni csak az tud, aki erős.
A kormány a szabályok alakításakor nem az általa háttérbe szorított jogszerűségre, hanem az erő jogára hivatkozik. Vagyis önmagára. Az erő a béke. A béke feltétele, hogy engedj az erőnek. Orbán az áprilisi választást legitimációs aktusnak tekinti. Kihirdette: a „meddő viták” korszaka lejárt, politikájának fő elemei olyan alapvetések, amelyeket a választók elfogadtak.
Megtörtént a „második rendszerváltás”. A történelmi vitáknak végük, mert a győztes álláspontot bevezették az alaptörvénytől a választható egyentankönyvig. A részletekkel kapcsolatban majd azért „folytatódik” a „konzultációs politika”; a kormány által vitára kijelölt ügyekben.
A centrális erőtér világában Orbán az egység, a közép, hovatovább az európai közép letéteményese. Hozzá képest szélsőséges mindenki, aki a „bűnözők jogait az áldozatoké elé helyezi”, aki irracionális gazdaságpolitikai javaslatokat tesz, aki „a dolgozni nem akarókat” támogatja, aki az Európai Egyesült Államokat vagy éppen az unióból való kilépést tűzi zászlajára.
A két szélsőség gondolata – vagyis, hogy a Jobbik mellett a baloldali-liberális is szélsőséges volna – már 2009 őszén felmerült Orbán beszédeiben. Most visszatért ehhez, sőt a középre tájolásban május 10-i parlamenti beszédében odáig ment, hogy „középre tartunk”, mert az „európai közép” a közép-európai Magyarországon a középosztályt erősíti: a kormány az európai életszínvonal középmezőnyét célozza meg.
A komikusan ható halmozáson túlmenően a szemünk láttára, fülünk hallatára zajlik az Orbán által már régen monopolizált „nemzeti” kategória jelentésének kibővítése. A közép egyenlő a nemzetivel, a szélsőség a nemzetellenesnek felel meg.
Mindemellett Orbán nyíltan és végleg felmondta a liberalizmusnak még azt az alapelvét is, hogy a szabadság korlátja mások szabadságának sérelme. Orbán szerint megmérhetetlen, hol kezdődik és hol végződik másvalaki szabadsága, ezért mindig is az erő döntötte el, meddig ér a szabadság: az erősebbé tovább tart, a gyengébbé hamarabb véget ér. Ő csak tudja.
Ezzel szemben szerinte az „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal” elvhez kell fordulni, s ezt ki kell egészíteni azzal, hogy „amit szeretnél, hogy veled cselekedjenek, te is azt tedd másokkal”. Ez az orbáni gyakorlatban azt jelenti, hogy az állam elvárásokat és erkölcsi értékeléseket rendel az állampolgárokhoz. Ezek alapján jelöli ki „életállapotukból fakadó kötelességeiket”.
Orbán most minden korábbinál nyíltabban szónokolt egy olyan államról, amely a helyesnek nyilvánított elveket megcselekszi és megcselekedteti az emberekkel. Iránymutatást nyújt a számukra és kötelezi őket az ennek megfelelő cselekvésre. Az állam szabályt és főként kivételt alkot, ellenőriz, szankcionál.
Orbán és a Fidesz eddigi pályájának kulcseleme volt az 1990-es évek antiliberális, majd a 2000-es évek populista fordulata. Ezekre épül rá az újabb, nevezzük így, fundamentalista kurzus. Ez sem előzmények nélküli, de mostanra ez a húsevő növény is kivirágzott.
Nem állítanám, hogy Orbán olyan messzire megy majd el, mint mondjuk az amerikai Tea Party kreacionistái. Ám amit „jobboldalias” (Ungváry Rudolf kifejezése) gondolat- és önigazolás-szövevényéből májusban elénk tárt, azt nyugodtan – vagy inkább nyugtalanul – kormányprogramnak tekinthetjük. Olyan béke és egyetértés lesz itt, hogy a fal adja a másikat.
