Három hónappal ezelőtt a Zsamót még Csendes presszónak hívták, ahová cigány nem léphetett be. A kis asztalokra Foglalt táblákat raktak, és ha a bejáratnál cigány tűnt fel, akkor a pultos a táblákra mutatott. A Zsamónak ma cigány bérlője, cigány kocsmárosa van. Radics József, aki Pest megyében, Domonyban született, és aki kisgyerekként még átélte, milyen a kényszerfürdetés.
Amikor a mezőn, a nagy katonai sátrakban a cigányoknak mezítelenre kellett vetkőzniük, a hajukat levágták, a fejükre fertőtlenítőt szórtak, és jött a zuhanyrózsákból a forró víz. A megfürdetett asszonyok ajándékba egy felmosóvödröt és felmosófát kaptak, a férfiak egy kiló kristálycukrot, a gyerekek cukorkát. A katonák felügyelete mellett lezajlott kényszerfürdetés két héten át folyt, helyén a fű valósággal kiégett, és Radics ma már tudja, hogy a hetvenes–nyolcvanas években olyan fertőtlenítőt használtak, ami ma már tiltott szer. Pest megye 22 településén alakult meg a cigány párt tagszervezete. Számos helyen ugyanezen a napon feloszlatta magát a Fidesszel választási szövetségben lévő Lungo Drom, az Országos Cigány Érdekvédelmi Szövetség helyi szervezete.
|
Dányi fiatalok, elöl Farkas Ágnes
Népszabadság/Teknős Miklós |
– A cigányok – mondja Radics a kocsmában – bármennyire is nem szerettek volna etnikai pártot létrehozni, rá kellett jönniük, nincs más út. Nem hagytak nekünk más választást. Éveken át azzal szembesültünk, hogy se a jobb-, se a baloldal nem tudott olyan programot megvalósítani, amiből a cigányság valóban profitált volna. Minden kormányzó vagy ellenzékben lévő pártnak megvolt a maga díszcigánya, pártpolitikusai, akikben nem bíztunk meg, és akiket úgy hívtunk: barnabőr-kereskedők.
Utazunk Dányba. A dányi cigánytelepen eddig mintegy ötszázan léptek be a szegények pártjába. A szentmártonkátai templom előtt Kiss Norbert áll. Harminchét éves, nyolc osztályt végzett, az MCP Pest megyei elnökségének a tagja, és arról beszél, mit látott a hatezer belépési nyilatkozatban:
– Az iskolai végzettség rubrikájába többnyire az került, hogy három osztály, négy osztály, öt osztály. Sok az analfabéta. És az olyan is, aki csupán arra képes, hogy leírja a nevét. Szakközépiskolai végzettséggel vagy érettségivel talán tíz-húszan rendelkeznek. A dányi cigánytelepen oláh cigányok élnek. Ez az anyanyelvük. Van népviseletük. Budapesttől Dány jól megközelíthető, még sincs munkájuk. Többnyire szociális segélyen élnek, havi 22 800 forintból. A házak egy része vakolatlan. A házak többségét egyszer-kétszer vagy sokszor már árverésre is bocsátották. Szinte az egész cigánytelep elárverezésre vár. A gödöllői járási bíróságon kifüggesztett árverési tételeken elolvasható a házak életkora, állapota, kikiáltási ára – lakottan. Az árverések okai: OTP-tartozás, gázdíjtartozás, kölcsöntartozás, telefondíj-tartozás, vízdíjtartozás, zálogjogosulti bekapcsolódás... A dányi házak nem putrik. A dányi cigányok munkásemberek voltak, a pesti munkásosztály megbecsült tagjai: három, négy, öt osztálylyal vagy analfabétaként. Dányi cigány asszonyok beszélnek:
– Az Orion-gyárban dolgoztam tizennégy évet.
– Én a kőbányai textilművekben huszonnégyet.
– Takarítónő voltam a textilgyárban, és semennyi osztályom nincsen. Nem tudok se írni, se olvasni. Hetvenegy éves vagyok. A nyugdíjam 37 ezer forint.
– Marika vagyok, Kanalas Sándorné. Március 31-én leszek ötvennyolc éves, és tizenhárom évesen léptem be a textilművekbe. Három osztályt végeztem, gépeken dolgoztam, voltam leszedő, fonó, ágyazó, amíg el nem adták a gyárat. Azóta sehová nem kellünk. Már huszonhárom éve élek így. Valamikor Dányból munkásbuszok vitték az embereket Budapestre. Amíg dolgoztunk, bírtuk fizetni a lakástartozást, az OTP-t. Beismerjük, hogy tartozunk. Tudjuk, hogy az adósságnak élünk, csak nincs miből pénzt kiszedni. Havi 22 800 forint, most ennyi a segély. Mióta a férjem meghalt, leálltam a törlesztéssel. Mások is. Azt mondtuk, legyen, aminek lennie kell.
|
Kanalas Sándorné
Teknős Miklós |
– Az a baj – mondja Farkas Ágnes, a cigány párt dányi alapszervezetének a vezető helyettese –, hogy bár majdnem kétezren élünk itt, pártfogónk sosem volt. Oláh cigányok vagyunk, a gyerekeink elsőnek ezt a nyelvet tanulják, és csak utána a magyart. Az anyanyelvünk nem ér semmit. Ha érne valamit, tanítanák. Az iskolában. Az óvodában nincsen oláh cigány dajka vagy cigány óvónő, és az iskolában sincsen cigány tanító. Harmincegy éves vagyok, valamikor jogász szerettem volna lenni, azért, hogy védjem a romákat. Az iskolában volt „a”, „b” és „c”, vagyis cigány osztály. Hatodik osztályban néhányunkat, akik jól tanultak, átraktak a magyarok közé, de mert velünk nem törődtek, elment a kedvünk. Négy gyerekem van. Az anyám is gyári munkás volt, most szociális segélyből él. Az apám is dolgozott a téeszben, most semmiféle ellátást nem kap, mivel a jelenlegi törvények-rendeletek szerint egy családban csak egy embernek jár szociális segély. Így élnek ketten 22 800 forintból. Itt, a házban, ahol nyolcan vagyunk. Négy gyerek, négy felnőtt, összesen 98 800 forintból élünk. A ház 1987–89-ben épült OTP-kölcsönből. Amíg apámnak volt munkája, törlesztettek. Aztán leálltak. Időnként erre a házra is kiküldik a papírt az árverezésről. Attól rettegünk, hogy egy nap megjelenik egy vállalkozó vagy egy fajgyűlölő, aki fölvásárolja az egész cigánytelepet, és akkor mennünk kell.
Megyünk Tóalmásra. Az MCP tóalmási alapszervezetének a vezetőjéhez. Az asztalon Biblia, a vezető felesége kicsire összehajtogatott szórólapot mutat. Bekarikázta a pontokat, hogy mit akar Tóalmáson, Pest megye 9. választókerületében a Jobbik képviselője az egykorvolt pesti jogász, Csanádi Gábor Ferenc.
– Csendőrséget akarnak velünk szemben. És meg akarják szüntetni a megélhetési gyerekvállalást. Bennünket is kasztrálni fognak? Kémiailag? Mint a pedofilokat? Ezt írják. És hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor megvonják a családit azoktól, akik nem dolgoznak. Munkát akarunk!
– Múltkor a tizenkét éves gyerekem tüdőgyulladást kapott – mondja Heni, a negyvennégy éves cigány asszony –, és én nem tudtam kiváltani a gyógyszert. Elmentem a hivatalba megkérdezni, honnan lehetne segítséget kérni, azt mondták, oldjam meg. Vagy menjünk más helyre lakni. Ha a hivatalban bármit szeretnénk intézni, csak ügyet, már messziről azt kiabálják: „Nincs pénz! Nincs segély!” Az uram közmunkán van. A kultúrházban tanulja az elsős tananyagot. Tapsoltatják velük a szótagokat már három hónapja, napi nyolc órában. Pedig az én uramnak megvan a nyolc osztálya. Lehetett volna értelmesebb képzés is. A középső lányom szakácsnak tanult. A bérletére még megvolt a pénz, a napi két szendvicsét, ha nehezen is, megcsináltuk, de késfelszerelésre és szakácsruhára már nem futotta. Az én uram március végéig szótagol, utána egy hónapig ki lesz téve az utcára és szedi a szemetet.
– Ahogy én – mondja Dányi Eta utcai közmunkás. – Hatodik osztályos voltam, amikor anya egy nap azt mondta, fölvétel van a temetőben Pesten. Sírgondozás. És írt egy levelet az igazgatónak, hogy elszöktem a sógorommal. Mindenki tudta, hogy Dányi Eta a temetőbe megy dolgozni, mert kell a pénz a családnak. Az igazgató úr is tudta, de csak így menthetett föl az iskolába járástól. Dolgoztam a temetőben, közben szültem öt gyereket, és ha nincs a műtét, akkor lehet, hogy ma hét gyerekem is van, mert annyira szeretem őket. Munkát szeretnék.Heninek is csak hat osztálya van, gondoltuk, nem áruljuk el a fölvételinél.
–Mentünk volna Sülybe – folytatja Heni –, az idősek otthonába takarítani. Azonnali felvétel. Lementünk, látták, hogy cigányok vagyunk, kérték, egy hét után szóljunk viszsza, akkor meg azt mondták, ne haragudjunk, de nincs meg a bizalmuk. Azóta a telefonba mindig bemondom, hogy én egy kisebbség vagyok. Olyanok vagyunk, mint a túlélők. Két hét után elfogy a pénz. Eta, miért ne mondjam? Amikor megkapom a pénzt, kiszámolom, elosztom, és előre megveszek 40 kiló lisztet meg 90 kiló krumplit, hogy majd ne éhezzünk. Ráadásul a lányom súlyosan vérszegény, évente egyszer kórházba kell vinni. Arra vágynék, azért lettem tagja a cigány pártnak, hátha egyszer egy teljes hónapig rendes ételt tudnék adni a gyerekeimnek.
Utazunk Valkóra,megállunk a hegy aljában, fölöttünk a temető, alul Bene Károlynéék háza. Bemegyünk és azt kérdezzük, hát a valkói cigányok mit akarnak? És Bene Károlyné Erzsébet azt feleli, hogy a betegek is kaphassanak annyi pénzt, amiből életben tudnak maradni. Húsz éve, hogy a férjét leszázalékolták, súlyos érszűkület, a nyáron tüdőembóliát kapott, de még így is menne közmunkára, söprögetni, mert a 20 800 forintos szociális járadékból nem lehet megélni.
– Két fiunk van, mindkettő munkanélküli. A lányból úgy volt, fodrász lesz, el is kezdte, de mert egy fodrásztanulónak hajszárító kell, olló és próbafej, úgy döntöttünk, inkább tanuljon eladónak.
Benéné közmunkában végzi azt, amit korábban rendes, bejelentett munkásként az erdészetnél: facsemete-ültetés, kapálás, erdőtisztogatás... Csakhogy így minimálbér helyett 50 ezer forintot kap. Benéné félcigány, az apja magyar. Belép a házba a szomszéd, a nyolcvanon felüli kis magyar öregasszony, a nyugdíja 40 ezer. Hogy életben tudjon maradni, barkaágat gyűjt a mezőn, azt viszi föl Pestre árulni. A férje már halott, cigány volt.
Megint új nap kezdődik a pesti Zsamóban. Radics egy magyar nincstelennek, egy hatvanegy éves pincelakónak készíti a kávét, aki valamikor csontozó munkás volt a vágóhídon. Egy évvel ezelőtt rágyújtották a pincét. A pult mögé most a hetvenéves Répa áll be, az egykori kamionos. Répa magyar, és egy cigánynak, Radicsnak segít. Időnként az autóját is kölcsönadja, azért, hogy az elnökség vidékre tudjon menni kampányolni, erősíteni a cigányokban a közösségi érzést. A Pest megyei elnökségnek nincs pénze. Ha kifogy a benzin, akkor a telepi cigányok szereznek egy kötelet, és egy darabig elhúzzák az autót. Ez tényleg egy alulról építkező párt, és Répa, a több nyelven beszélő volt kamionos azon csodálkozik, hogyhogy csak most alakult meg a vidéki cigánysággal és szegényekkel foglalkozó Magyarországi Cigány Párt.
– Dehogy akarunk mi Cigányországot – mondja Radics. – Már az elnevezéstől is rettegünk. Sok-sok évvel ezelőtt volt az az elképzelés, hogy valahol a Duna-deltában létre kellene hozni egy országot. De mi itt élünk, magyar állampolgárok vagyunk, ez a mi hazánk, és nem akarunk mást, mint egyenlő jogokat és egyenlő teherviselést. Ha például a nem cigány lakosságnál a munkanélküliség tízszázalékos, akkor a kormánynak kötelessége a cigányok kö rében is ezt tartani. Különben állami rasszizmus a cigányok 90 százalékos munkanélkülisége. A szociális segély ma a minimálbér 25 százaléka, a közfoglalkoztatási bér pedig a minimálbér 75 százaléka. Mindkettő éhhalálbér. A jelöltjeinktől és tőlem is a cigányok azt kérdezik, mit csináljanak, ha a nagyobb pártok csirke far-hátat, lejárt szavatosságú konzerveket kínálnak.
Azt felelem ilyenkor, mindenkitől fogadjatok el mindent. A szavazófülkében úgyis egyedül lesztek, és majd ott tegyétek a szívetekre a kezeteket. És tapsolnak a cigányok. A kampány nálunk abból áll, hogy cigánytelepekre megyünk. A nagy pártok kampányaiból a cigánytelepek idáig mindig kimaradtak, putrikon, cigányok házain óriásplakátokat sosem helyeztek el. A jelöltjeinkről képeslapokat készítünk, a képeslapokat föl is bélyegezzük, a cigányok így értesítik a rokonságot, így büszkélkedhetnek. Az MCP országos pártlistát állíthat, a nyilvántartásba vett jelöltjeink száma hatvan. A szavazatszámláló bizottságokba is bejelentkezünk. Ötezren. És hogy kibírják a napot, élelmiszercsomagot kapnak. A Magyarországi Cigány Párt adja a cigányoknak az ennivalót.
